– A nem standard építészet szótárában jellegzetes kifejezések találhatók: cseppfolyós (liquid), hibrid, hiper vagy „önmagát létrehozó” (self-generating). Ezt még értjük. De mit jelent egy épület esetében az interaktivitás? Ki beszélget kivel?

– Mindenekelőtt a szótárról szeretnék néhány szót szólni. Az embereknek, akik személyesen megtapasztalják épületeinket, nincs szükségük szótárra. Egyszerűen nézik, látják és élményeket szereznek. Érdekes, hogy voltak kutatások arra vonatkozóan, hogyan tapasztalják meg ténylegesen ezeket az épületeket az emberek. Például a Pilótafülke (Cockpit), amely egy holland autópálya mellett épült, nagyon népszerű a közönség körében. Az emberek többsége szereti, ha valami összetett, bonyolult, ugyanakkor ellenőrzés alatt van tartva, irányított. Igen jellemző az épületeinkre ez a „controlled complexity”, aminek lényegét a fa leveleihez tudnám a leginkább hasonlítani: van egy rendszer, amelynek mindegyik eleme más, de együtt egy összetett egészet hoznak létre, a fát. Az emberek természetüknél fogva úgy érzik, hogy valami összeköti őket ezekkel az épületekkel. Az interaktivitás pedig az a folyamat, amelynek során a közönség kölcsönhatásba lép az épülettel, s elkezdenek hatni egymásra. A mi célunk az, hogy bevonjuk a közönséget valamibe, ami élőbb. Elevenséget viszünk az épületbe, amit nagyon könnyű észrevenni. Ha valami mozog, mint az a kutya ott (a tőlünk pár méterre, a Merlin Színház első emeletén játszó kiskutyára mutat), az megragadja a figyelmünket. Inkább a kutyát nézzük, mint mellette a párnát, mert az nem mozog, a kutya viszont igen. Ez az első lépés. A második már a kölcsönhatásé, az érzelmi kapcsolódásé, ami sokkal inkább kialakul valamivel, ami változik, mint egy élettelen tárggyal. És amint lehetőség nyílik arra, hogy információt, élményt cseréljünk vele, akkor ezt már interaktivitásnak nevezhetjük. Ez egy aktív dialógus az ember és a környezete között. Mindketten aktívak, az ember és a környezet is.

– Sok Oosterhuis-épület úgy néz ki, mint egy ufó, ami a Földre sodródott.

– Igen, űrhajókat építünk. Elmondom, miért. Amikor épületeket tervezünk, akkor ezt digitális eszközökkel, számítógépekkel tesszük. A komputerekben, a programokban nincsenek súlyok, nincsen tömeg. Minden absztrakt, súlytalan. A tervrajzokat ebben az űrben alkotjuk meg, és csak azután keresünk kapcsolatot valamilyen létező helyzettel, megrendelői kéréssel. Ez párhuzamba vonható azzal, amikor űrhajókat építenek, hogy azok aztán a megérkezésük után érintkezésbe lépjenek az emberi lakossággal. Ez így működik, és így korrekt, hiszen ha készítünk egy tervet, és a megvalósítás egy távoli helyen történik, akkor mi alapvetően kívülről jövünk. Idegenek vagyunk, akik megpróbálnak kapcsolatot kialakítani a helyi környezettel és helyzettel. De ezt nagyon komolyan vesszük és minden esetben próbálunk olyat alkotni, aminek segítségével értelmes és fontos párbeszéd alakulhat ki aközött, amit mi akarunk és aközött, amit – hogy úgy mondjam – a helyi társadalom, lakosság szelleme, energiája kíván.

– Kialakulhat harmónia is?

– Mindig az erős kapcsolódást keressük. De nem azt, amit például egy várostervező. Ő azt mondja: a szomszéd épület magassága ekkora, ezért a tiédnek is ilyen magasnak kell lennie. Ezt a fajta viszonyt értelmetlennek tartom. Nem szabadna ilyen kényszereket, korlátozásokat alkalmazni. A hely lényegét, atmoszféráját kell keresni. Ha valami újat csinálunk, akkor ez mindig azt jelenti, hogy valami újat adunk ahhoz, ami ott van, tehát nem másoljuk azt. A legjobb példák éppen Budapesten vannak. Ha az ember épít egy Operát, mint Ybl Miklós, akkor az nem úgy néz ki, mint a szomszéd épület. Igaz? De nagyon jól kell illeszkednie oda. Vagy vegyük Kós Károlyt, akinek nagyon jellegzetes az építészete. Nagyon domináns vízióval rendelkezik, de azt képes nagyon érzékenyen, tapintatosan, finoman megjeleníteni. És ezt az emberek is értékelik.

– Miként változott az építészet az elmúlt évtizedekben?

– Az építészeknek korábban legalább ötvenszázalékos beleszólásuk volt abba, hogy mi fog történni, ami aztán negyven, majd harminc, majd húsz százalékra csökkent. Játékosok lettünk egy sokkal nagyobb csapatban. Újra kell fogalmaznunk ezért a szerepünket, a játék is más, összetettebb lett. Nem úgy kell újrafogalmaznunk, hogy megpróbáljuk visszaszerezni a régi pozíciónkat, vagyis azt, aki egy piramis tetején mozgatja a szálakat. Valami újat kell kitalálnunk. Össze kell állnunk a gyártókkal, akik létrehozzák a terméket, és együtt kifejleszteni és alkotni olyan termékeket, amelyekért felelősek vagyunk. Felelősek vagyunk a teljesítési határidőért, a költségvetésért, a minőségért. Mint amikor veszünk egy autót, és tudjuk, hogy mennyibe kerül, és ezért a pénzért mire képes. Az építészet ma komolyabban veszi ezt, figyel az ellenőrizhető és mérhető minőségre, valamint az adatokra, amelyek ennek meghatározásához szükségesek.

– Mit tenne, ha nem léteznének számítógépes tervezőprogramok és más, a tervezést segítő digitális eszközök?

– Hogy lehet ilyet kérdezni? Hiszen léteznek.

Monostori Tibor