Hirdetés

Közel hét évtizedes írói működése során több mint 60 könyvet adott közre. Első verseskötete, amelyet Kosztolányi Dezső méltatott a Pesti Naplóban, Márai 18 éves korában látott napvilágot. Harmincöt nyelvre lefordított műveit az egész világon ismerik Londontól, Münchentől és Rómától Torontón át Washingtonig.

Az irodalmi műfajok mindegyikében próbára tette alkotókészségét, és bár drámai, illetve lírai műveinek egyes darabjai is maradandó értéket képviselnek, lelkialkatához a próza állt közelebb. Többségében önéletrajzi jellegű művei nyomán Márait a XX. századi magyar irodalom legnagyobbjai között tartjuk számon.

Keresztény magyar európai polgár

Bár a róla szóló irodalmi munkák európai polgárként hivatkoznak rá, Márai nem szereti, ha „vignettákat ragasztanak rá”. Ugyanakkor nem tagadja, hogy önéletrajzi jellegű műveiben annak a kultúrateremtő polgárságnak állít emléket, amelyet kemény kritikával illet, de amely iránt nem szűnő fájdalmas nosztalgiát is érez.

Polgárnak születik, mindent ennek az osztálynak köszönhet, művészként mégis idegennek érzi a polgárság által kínált életmódmintát. A világégés korszakában hitet tesz amellett, hogy a magyar nemzetet kizárólag a kultúra mentheti meg a pusztulástól, de a polgárságra mint erejét vesztett társadalmi rétegre tekint.

Korábban írtuk

A katolikus neveltetésben részesült író kereszténység alatt nem feltétlenül a tételes vallásosságot, sokkal inkább a lélek műveltségét és nemességét, az erkölcsi tartást, a teremtő szándékot, a minden körülmények közötti helytállás fontosságát érti. „A legnagyobb titok, az ember vágya Isten után, nem más, mint a lélek vágya a Minőség, a Tökéletesség érintésére” – olvashatjuk Márai Sándor breviáriumában.

A keresztény humanizmus nevében ítéli el a háborút is, amelyet a legnagyobb szerencsétlenségnek tart az emberiség történetében, éppen az emberi lélek és műveltség terén végzett pusztításai miatt.

Márai Kassán látta meg a napvilágot. Az 1920-as években beutazza az egész kontinenst, hogy magába szívja a polgári Európa kulturális tradícióit. 1928 és 1948 között Budapesten válik sikeres íróvá. Igazi világpolgár hírében áll. Hatalmas műveltségű, mélyen intellektuális beállítottságú író, aki magyarnak és európainak vallja magát. Európainak lenni számára nem egyes országokat vagy fővárosokat, hanem életmódot, magatartásmintát, műveltségeszményt jelent.

Magyarságáról így vall a Füves könyvben:

„A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja… Nem fontos, »szereted-e« vagy sem? Egyek vagytok.”

Magyarország, Kassa a legfőbb életben tartó erőt, az anyanyelvet jelenti számára. Számos idegen nyelven kiválóan beszél, de amint az Egy polgár vallomásaiban írja:

„…Író csak az anyanyelv légkörén belül élhet és dolgozhat; s anyanyelvem magyar volt.”

Sztoicizmus, humánum, magány

Mindenféle jelentősebb közéleti szerepet elhárít magától, az írásnak él. Bírálóinak többsége sztoikus magatartását kéri tőle számon. Azzal vádolják, hogy elefántcsonttoronyba menekül. Márai a Naplójában maga vall az őt ért kritikákról, hogy a fasisztáknak túlzottan baloldali, a kommunistáknak gyanús jobboldali volt. Valójában egyedül a műveltség erejében hisz, nem hajlandó beállni semmiféle „szavalókórusba”. Független író egyéni világlátással, aki maga is felteszi a kérdést Kassai őrjárat című művében, hogy felvállalhatja-e az író az emberiség ügyét a társadalomból kivonulva. Miközben tisztában van vele, hogy az írót mindig a politikai élet színterére kényszeríti a kötelesség, hiszen minden korban feleletet várnak tőle a társadalmi kérdésekben…

„1792-től napjainkig harminchét békés esztendőt ismert az ember, száztizenhat háborús esztendővel szemben. Mindezt tudni, és mégsem adni fel, ez az írói szerep legmélyebb értelme”

– olvashatjuk a 40-es évekből származó idézetet a Márai Sándor breviáriumában.

Igyekszik bölcs belátással, józansággal, szigorú intellektuális fegyelmezettséggel valamiféle türelmet és közönyt kialakítani a külvilággal szemben, uralkodni az indulatain és mindhalálig ragaszkodni elveihez.

Önkéntes kikényszerített emigráció

Állandó önértelmezésre, lelkiismeret-vizsgálatra és öniróniára lehetőséget adó naplójegyzeteit 1943-tól veti papírra. A naplóírás lelki menedék, életmentő küldetés a számára. A háború éveiben már foglalkoztatja az emigráció gondolata.

1945-öt követően megrendül az európai humanizmusba vetett hite. 1946-ban hosszabb nyugat-európai körutat tesz, de a teljesen megváltozott öreg kontinens csalódással tölti el.

„…Európa nem volt többé olyan értelemben, mint a háborús évek előtt. A háromezer éves európai műveltség romokban hevert. Európa hiányzott Európából. Az értelem meghátrált az emberi ösztönök előtt”

– írja Naplójában.

Hazatérve európai körútjáról viszolyogva és erős kritikával szemléli a kommunizmus előretörését, amelyet „ázsiai méregnek” tart. A magyar társadalom demokratizálódásában már nem hisz. Föld, föld!… című könyvében szerepel, hogy

„az oroszok nem hozhatják el Magyarországra azt a szabadságot, amellyel maguk sem rendelkeznek…”

Idehaza egyre elviselhetetlenebb légkör fojtogatja, de még nem tudja hátrahagyni a kultúrát, az anyanyelvet. A végső döntést akkor hozza meg, amikor már sem írni, sem hallgatni nem hagyják. Bár az anyanyelvi közeg elvesztése miatt folyamatos kételyek gyötrik, 1948-ban feleségével és fogadott fiával örökre elhagyja az országot. Svájcban, Olaszországban, majd az USA-ban él. Magyarország határait soha többé nem lépi át, de a kontinensre többször, hosszabb időre is visszatér. 1956-ban a magyar forradalom hírére átszeli az óceánt és Ausztriában várja a fejleményeket, de a felkelés leverését követően többé már nem reménykedik a hazatérésben. A forradalom bukását a Mennyből az angyal című versében siratja el.

Az idegenbe szakadt író mindhalálig ragaszkodik anyanyelvéhez. Műveit az emigrációban is magyarul, „egy magányos nép nyelvén” írja. A hazától távol, olvasóközönség híján, szabadon élve is folyamatosan gyötrődik a magyar kultúrából való kiszakadás gondolatától, környezetének elamerikanizálódása miatt.

Magánya, elszigeteltsége az elviselhetetlenségig fokozódik. A 80-as években sorra veszíti el családtagjait: feleségét, testvéreit és fogadott fiát. A mindenből kiábrándult író egyre kevesebb szálon kötődik már a világhoz, de az írással nem hagy fel.

1989-ben, miután csaknem végigéli a XX. századot, saját kezével vet véget életének, főbe lövi magát. A gyertyák csonkig égnek…

Dr. Ivády Nóra
Fotó: Demokrata/Vogt Gergely

A pezsgő irodalmi élettől az önként vállalt magányig

Születésének 125. évfordulóján, április 11-én vette kezdetét a Márai-emlékév, amelynek során a krisztinavárosi Márai Sándor Művelődési Ház egész éven át tartó, változatos kulturális eseményeket kínál. Dr. Ivády Nórát, a MáraiKult ügyvezetőjét az író színes egyéniségéről és arról is kérdeztük, milyen érdekességeket tartogat a látogatók számára hazánk első, ősszel nyíló állandó Márai-kiállítása.

– Kik voltak Márai hazai példaképei?

– A Nyugat nagy nemzedékét képviselő Babitsnak, Móricznak, Karinthy Frigyesnek és Füst Milánnak a pályatársa volt. Kosztolányinak, akit szintén nagyra tartott, szomszédja és gyakori vendége, de Márai kedvenc törzshelyén, az egykori krisztinavárosi Philadelphia Kávéházban is minden bizonnyal kapcsolatban álltak egymással. Igazi mentorának azonban Krúdyt tekintette.

– Legtermékenyebb írói korszaka a 30-as évekre, illetve a 40-es évek elejére tehető. Mekkora rangot vívott ki magának a korabeli irodalmi életben 1948-ig, emigrációs évének kezdetéig?

– Hosszabb ideig tartó nyugat-európai tartózkodás után feleségével, Lolával 1928-ban költöztek a krisztinavárosi Mikó és Tábor utca sarkára. A magyarországi letelepedést követő csaknem két évtizedet Márai „a jól menő íróság” korszakaként említette Föld, föld!… című könyvében. Minden megadatott neki, amiről egy író álmodozhat, amiért érdemes alkotóművésznek lenni. A társadalmi és az anyagi megbecsültség mellett támogató közeg és kiegyensúlyozott családi légkör vette körül. Visszaemlékezéseiből tudjuk, miként alakultak a nagypolgári művészéletet élő író átlagos napjai a háború kitörése előtt. A személyzet által elkészített reggeli elfogyasztását követően sofőr vezette automobilján a margitszigeti teniszpartijára igyekezett, majd kényelmesen leúszott pár medencehosszt. Ebéd után pesti szerkesztőségében dolgozott, majd esti társasági összejöveteleken tette tiszteletét feleségével. Társasági ebédek, vacsorák, bridzspartik, színházi előadások, szerelmek, gyakori utazások színesítették mindennapjait.

– Mondhatjuk, hogy fiatal éveiben voltaképpen bohém karakter volt?

– Valóban szerette az éjszakai életet, a varietékat és házassága mellett is voltak nagy szerelmei. Mezey Mária és Tolnay Klári, a kor ünnepelt színésznői iránt egyaránt gyengéd érzelmeket táplált. Élete első felét élményekkel teli aktív mindennapok és alkotói sikerek kísérték, de 1948 után ez a lendületes művészlét megtört, a korábbi színes forgatagból csak Lola maradt.

– Vagyis a köztudatban róla élő magányra való hajlam, búskomorság és az embertársaitól való távolságtartás a háború előtti Magyarországon még nem uralta az életét?

– Ha a fotói között tallózunk, olyan személyiség rajzolódik ki előttünk, aki a fővárosi kulturális élet 30-as, 40-es évekre tehető fénykorában egyfajta polgári entellektüel pózként öltötte magára a világtól elzárkózó művész álarcát.

– Meddig tartott a „jól menő íróság”?

– A háború alatt a Mikó utcai lakása bombatalálat folytán szinte teljesen megsemmisül. Az ostrom időszakát Leányfalun vészelik át, majd Márai egykori legénylakásába, a Zárda utcába (ma Rómer Flóris) költöznek feleségével. 1945 után jóformán a nulláról kezdik újra az életüket, de akkor még hisznek az ország „feltámadásában”. A remények azonban hamar szertefoszlanak. Az író alig publikál, műveit cenzúrázzák, bezúzzák, alkotóművészként ellehetetlenítik. Úgy érzi, ahhoz, hogy újra publikálhasson, állást kellene foglalnia a kommunizmus mellett, de ez ellen szabad szellemű, merev ideológiai keretek közé nem szorítható művészként minden idegszálával tiltakozik. Hű akar maradni elveihez, a magyar kultúrához és nyelvhez, ezért hagyja el szülőföldjét. Évekig tartó kalandozás után végül Amerikát választja, de a gyorséttermek világában nem talál otthonra, nem ver gyökeret.

– Bár az emigrációban is ír, lényegesen kevesebbet publikál, mint azelőtt Magyarországon. Ha akarna, változtathatna ezen?

– Ő maga határoz úgy, hogy amíg a Vörös Hadsereg katonái nem távoznak az országból, és amíg nem tartanak hazánkban szabad parlamenti választásokat, nem jelenhetnek meg művei Magyarországon, pedig a 80-as években már az MTA is konkrét ajánlatokkal bombázza. Ő azonban élete végéig kitart elvei mellett.

– Vajon a mai magyar köztudatban a helyén van a megítélése?

– Az a rendszerváltást megelőző 40 év, amelynek során elhallgatásra ítélték, máig komoly hatást gyakorol hazai megítélésére, ezért úgy gondolom, hogy Márai még mindig nem foglalta el az őt megillető helyet az irodalmi kánonban. Az egykor pezsgő kulturális életnek is otthont adó Budai Polgári Kaszinó épületében, a mai Márai Sándor Művelődési Házban (MáraiKlut) küldetésünknek érezzük, hogy tekintélyét és népszerűségét tovább erősítsük a fiatalok körében, de jó lenne újra felfedezni drámáit és versciklusait is.

Ősszel nyílik a Márai-hagyaték letéteményeseként számontartott MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum, valamin a kultúráért és innovációért felelős miniszter támogatásával létrehozott állandó Márai-kiállítás, amely a magyar közönség előtt eddig ismeretlen kincseket tár a látogatók elé a Virág Benedek Házban. Az érdeklődők megtekinthetik kassai szülőházának bútorait, Mikó utcai íróasztalát, fényképeket, dokumentumokat, főként az író krisztinavárosi életére koncentrálva. A múzeumban berendezett korhű hangulatú kávéházban pedig százéves időutazás során egy csésze kávé mellett akár a naplójegyzeteit író Márai Sándor alakját is felidézhetjük, mintha csak a szomszéd asztalnál ülne…