– Tíz évvel ezelőtt foglalkozott először a Bibliothéque Pascallal. Mindig ilyen kitartó?

– A filmek témái olyanok, mint a búvópatakok, folyamatosan jelen vannak, csak időről időre eltűnnek a látókörömből. Számomra is teljesen titokzatos, hogy miért, hogyan kezd életre kelni egy film, aminek növekednie kell, meg kell mutatnia magát. Sokat számít az, hogyan változik körülöttünk a kor, mikor kezd el érvényessé válni egy történet. Aztán egyszer csak megnyer egy pályázatot a film, és már nem is lehet kikerülni, hogy elkészítsd. Még akkor sem, ha bizonytalan vagy benne, aktuális-e annyira a saját magad számára is, hogy két-három éven keresztül hinni tudj benne, hogy van-e benned elég energia és tehetség hozzá. S végül mindig eljön a pillanat, amikor az ember úgy érzi, nem bírja tovább, soha többet nem is akar filmet készíteni. Mert nincs az a díj, a közönségnek az a pozitív reakciója, ami ellensúlyozná a kínlódást és veszteséget, amit egy film elkészítése okoz az emberben.

– Milyen veszteséget?

– Emberi, lelki sérüléseket. Olyan helyzetek adódnak, amikben kénytelen vagyok egy természetemtől teljesen távol álló magatartást felvenni, ami nagyjából egy diktátoréhoz hasonlítható. Barátságok mennek tönkre, embereket kell kirúgni ahhoz, hogy a film olyan lehessen, amilyennek lennie kell. És mégis kénytelen az ember tovább csinálni, mert túl sok munka van már benne. Nem is a sajátod számít, hanem a másoké, hiszen a rendezőben összpontosul a felelősség, hogy felmérje, ki mit, mennyit tett a filmbe. A végén pedig a legnagyobb erőfeszítéssé az válik, hogy ne okozz csalódást és ne tűnj nagyképűnek vagy pökhendinek, mert nem örülsz egy díjnak. El kell játszani az örömöt a premieren. Persze kötelességem, hogy képviseljem a filmet, hogy találkozzak a közönségével. Magyarországon pedig főként az, hogy a vidéket járjam vele. Hiszen egyre inkább úgy néz ki, vagyunk Budapesten két millióan, és senki az égvilágon tudomást sem vesz a többi nyolcról.

– A fesztiválfődíjak itthon nem befolyásolják nagy mértékben a filmek nézettségét. Nemzetközi szinten mennyire értékesek?

– Nyilván senki nem lehet próféta a saját hazájában, mert a sajátját az ember túlságosan megszokta, unja. A legtöbb embernek viszonyítási, összehasonlítási alapja sincs, mert Magyarországra csak az abszolút mainstream európai film juthat el, ami fesztiválfődíjakat nyert, vagy az olyan amerikai mozik, amikbe rengeteg pénz raktak, akkora reklámkampánnyal jelennek meg, ami garantálja a nézettségüket, függetlenül a minőségtől. Mi nagy gazdasági és kulturális hatalmakkal versenyzünk, csak ezt nyilván a közönség nem kalkulálja be. Magyar filmnek bekerülni egy külföldi moziba nagy dolog és kőkemény dolog, hiszen valakit kitolsz, kihullik, és te mész a helyére, és csak akkor kerülhetsz oda, ha a forgalmazó nézőpotenciált lát benne, mert a világon senki nem kockáztat egy fillért sem. A film előnyt élvez minden más művészeti ággal szemben, mert még mindig rendkívül populáris műfaj és könnyebben eljuthat a világ minden tájára, mindenhol kommunikálni tud, képes ablakot nyitni egy országra, felhívja a figyelmet egy társadalomra, jó hírét viszi egy kultúrának. Egyszerűen arról van szó, hogy alá van írva, hogy ez egy magyar film: ezek a magyarok így gondolkoznak, és ezt tudják. Hatalmas felelősség, hogy egy rendező szemléletén keresztül egy ország kerül mércére. Ezt persze belekalkulálhatod, de közben nem bújhatsz ki a bőrödből, a saját nézőpontodból kell mesélned, hiszen soha nem lehetsz teljesen objektív.

– Akkor nem is lehet szó jellegzetes mai magyar filmről?

– A magyar film egységét a színessége adja. A román filmek például annyira hasonlítanak egymásra, hogy akár egy rendező is csinálhatta volna az összeset. Nincs jelen a rendezői vízió, ami egyszerre képzőművészet és világértelmezés egyben. Nálunk viszont hagyománya van a képekkel való mesélésnek, még a nagyon történetcentrikus filmek esetében is. A mai generáció tagjai közül sokan határozott és erős víziókkal lépnek a közönség elé. Erről pedig Nyugat-Európában tudnak, és a román film után most a magyar filmben látnak nagy áttörési lehetőséget, hogy a magyar rendezők képesek olyan európai színvonalú filmeket csinálni, ami nagy hatással lehet magára az európai filmművészetre, de a világ filmművészetére is akár.

– A Bibliothéque Pascal egy irodalmi bordély, ahová elhurcolják a főszereplőt, és ahol a magas művészetet kvázi játékként perverzióvá alakítják. Miért éppen egy ilyen helyre építette a történetét?

– Az átlagember tudatában is jelenlévő dolog, hogy ilyen helyek vannak, és ilyesmik történnek. Utánajártam, milyen szórakozóhelyek vannak Európa nagyvárosaiban, és ide vezettek a nyomozás szálai. Az, hogy egy irodalmi bordéllyá alakítottam a helyet, a kultúra inflálódásának karizmatikus képi megjelenítése. Ha beütöd egy internetes keresőbe a Lolita szót, nem Nabokov neve bukkan fel, hanem nagy valószínűséggel egy pedofil oldal. Ez egy nagy súllyal jelen lévő jelenség: már a köztudatba sem az kerül be, amire az adott szó vonatkozott, hanem annak a megmocskolt verziója. A jóllakott, de kielégíthetetlen étvággyal bíró értelmiség játékának lényege, hogy az irodalmi szövegekbe belekerülve, teljesen kifordítottan szellemileg bemocskolja azokat. És ez sokaknak okoz nagy örömet. Valaki azt mondta, annál nagyobb öröm nincs a nagy tömeg és a középszer számára, mint amikor bemocskolódik a nagy költő. Jobb azt gondolni, hogy nincsenek nagy művek, nincsenek nagy alkotások, húzzuk le a mocsárba azt, aki képes arra, amire mi nem. Ezt szolgálja ki az úgynevezett art-biznisz, amely a siker érdekében szélsőségekkel manipulál, a tehetséget a karrier szolgálatába állítja, rossz útra tereli a jól működő gondolkodást, és tönkreteszi az egyenes szándékú, valódi kultúrát.

– Ön nagy hangsúlyt fektet a szociológiai kérdésekre, a film mégis egy egységes mesevilágot tükröz.

– Kicsi mozaikkockákból rakosgattam össze a filmet, látott, halott, tapasztalt elemeket emeltem át, amelyek egy teljesen új kontextusban más értelmet nyertek. Az egzisztenciális alapú elvándorlás minden kelet-európai országban probléma, de statisztikai tény, hogy a legnagyobb mértékű kivándorlás Romániából tapasztalható, és a legtöbben Angliában állnak prostituáltnak. Minél jobban szét akartam feszíteni a filmet, hogy az új Európát egészében, egyszerre lehessen látni a Fekete-tenger partjától az Atlanti óceán partjáig. De a tényeket képekkel, színekkel, kompozíciókkal akarom megjeleníteni, hogy asszociatívan jusson el a közönséghez egyfajta tapasztalat, amit én összeszedek egy film elkészítése során. Nem szájba rágni és lenyomni a néző torkán, amit gondolok. Az egységesség pedig csak munka és koordináció kérdése, hogy sikerül-e azokat a színeket, anyagokat és tárgyi relikviákat egymás mellé rendelni, amitől ez egy másik világ lesz. Vagy pedig megmarad az a rendkívüli rendetlenség, zűrzavar és őskáosz, ami Romániára általában jellemző: egy 360 fokos körben látsz egy villanyoszlopot, mellette egy nejlonsátort, aztán egy három szintes villát, ami előtt egy Ferrari parkol, közben meg épp egy disznó jön ki egy lakótelepi panelházból. Ez színek és formák teljes ellentmondásossága, ezt kellett sűríteni és olyan világgá változtatni, amiben jó lenni.

– Kevés olyan film készül, aminek sajátos világában jó lenni, ami a fantázia erejével hat. Miért?

– Valószínűleg túl sokat esztétizált a film, és ezért indult el – egyébként nagyon helyesen – egy ellenfolyamat a kilencvenes évek közepén, ami mindent leegyszerűsített. Eszerint a történet a fontos, a hitelesség és az érzelmi hatások, nem a képi megjelenítés. Ez elvárássá vált, divatba jött. A rendezői személyiség a háttérbe szorult, nincsenek filmes formanyelvi újítások és meggondolások, mert ezek a filmek nem elmesélik vagy megrajzolják a történetet, hanem lekövetik. Közben lassan kezdtek eltünedezni a nagybetűs mozik, a filmmesék. A divat maga alá gyűrte ezt a filmtípust, pedig a kettő jól megférne egymás mellett. Szükségünk van ezekre a mesékre. Minden embernek szüksége van valamire, hogy a hétköznapokból kikapcsolhasson, a kisgyerek is ezért akar meséket hallgatni az első pillanattól kezdve, ahogy tudatára lel. Aztán egy idő után a meséket felváltja az alkohol vagy a kábítószer, hazamész, nem tudsz éjjel pihenni, elaludni, mert a napi dolgok kattognak az agyadban, beveszel egy altatót vagy bekapcsolod a tévét, hogy eltereld a gondolataidat.

– A filmrendező milyen szemmel látja a mindennapok problémáit?

– Aki ilyesmivel foglalkozik, annak jó pár lépéssel hátrébb kell állnia, és távolabbról néznie mindent. Az is jót tesz, ha az ember időről időre elhagyja az országot, és nem emésztik fel a teljesen felesleges részletek, mint a politika, a hétköznapi monotonitásból eredő unalom, fásultság, kiábrándultság. Ha más társadalmak vérkeringésében is részt veszel, rájössz, hogy máshol sem sokkal jobb. Nekünk alapvetően itt elég jó dolgunk van. Elsősorban legyünk aktívak, másodsorban legyünk szolidárisak, és becsüljük meg, hogy van két kezünk, lábunk, tudunk dolgozni, hozzátenni valamit az egészhez, mert akkor előre fog menni az ország. De ha hagyjuk elhanyagolni az utcánkat, a lakásunkat, ha nem tesszük meg azt, amit lehetőségünkben áll megtenni, akkor az ország tönkremegy. Nem a politikától kell várni a megoldásokat, nem a másikat kell okolni, mindenkinek saját felelőssége van. Ha te nem csinálod meg, senki más nem csinálja meg helyetted. Itt a hit a kevés, hogy azt gondolod-e, lehet élni Magyarországon, hogy történhet valami, lehet jót csinálni. Nem az a legfőbb probléma, hogy itt nincsenek lehetőségek. Nyilván nincsenek, de máshol sem. Persze, ha a munkát kihúzzák a kezedből, akkor tényleg nagy baj van. Mert ez nem azt jelenti elsősorban, hogy nincs pénzed, hanem azt, hogy teljesen értelmetlenné válik az élet, még akkor is, ha annak a munkának, amit korábban végeztél, semmi értelme nem volt. De elterelte a figyelmet azokról a dolgokról, amelyek ólomsúlyként zuhannak az ember nyakába, ha nincs munka. Hogy az ember mit kezdjen az életével. Nekem folyamatosan meg kell győznöm magam arról, hogy igenis van értelme annak, amit csinálok, mert hathat emberekre, elindíthat gondolatokat, pozitív irányba terelhet, feltölthet, energiát adhat másoknak, hogy a saját munkájukat jobban tudják csinálni, hogy hatékonyabbak legyenek. Nagyon irigylem azokat, akiknek a konkrét, napi cselekvés elvonja a figyelmét ezekről a gondolatokról. Egy orvos esetében például nincs apelláta. Ha valaki halálos beteg, azt meg kell gyógyítani, mert minden ezen múlik. Ez nagy felelősség, de irigylésre méltó is, mert az ember látja a feladatát, és tudja, hogy szükség van a munkájára. Ezt kellene éreznie mindenkinek, kétségbevonhatatlanul meggyőződni arról, hogy fontos a munka, amit elvégez.

Herbák Dóra


HAJDU SZABOLCS

filmrendező, színész

1972-ben született Debrecenben. A Magyar Filmművészeti Egyetemen végzett filmrendező szakon, munkáit számos rangos nemzetközi filmfesztiválon vetítették és díjazták.

Filmjei: Macerás ügyek (Magyar Filmszemlén legjobb első filmes rendezői díj, KievMOLODIST Nemzetközi Filmfesztivál – Zsűri különdíja), Tamara (Avancai Filmfesztivál – „Cinema” díj), Fehér tenyér (Magyar Filmszemle – legjobb rendező, a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díja, közönségdíj, Essonne CINESSONNE – Nagydíj, Istanbul Cinema & History Meeting Nemzetközi Filmfesztivál – legjobb film, Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál – Special Mention East of the West, Ljubljana Nemzetközi Filmfesztivál – FIPRESCI díj, Trencianske Teplice Art Film Festival – legjobb forgatókönyv), Off Hollywood, Bibliothéque Pascal (Magyar Filmszemle – Gene Moskowitz-díj, Arany Orsó-díj).