– Táncol, próbákat, edzőtáborokat vezet itthon és külföldön. Honnan ez az energia?

– A Jóisten adta. Bár az is nagyon sokat jelent, hogy kicsi gyerekkorom óta művelem a táncot, és mindig azt láttam, hogy a falusi öregek is felélednek, ha táncolni kezdenek. A tánc az egészség megőrzése szempontjából nagyon fontos szerepet tölthet be életünkben. Éppen ezért is gondolom úgy, hogy nagyon nagy gondot kellene fordítani arra, hogy ez az érték mentve legyen a jövő számára.

– Megmentjük?

– Bartók Béla többször írta szomorúan, hogy úgy látja, hogy a faluban a régi magyar kultúra el fog pusztulni, és helyette jön a városi kacat. Hála neki is, nem így lett. Mi is hozzátettük a magunkét, hiszen a népzene mellett sikerült felkutatnunk, megőriznünk, és továbbadnunk a táncot, sikerült a betonon kinövesztenünk a füvet, azaz a városi fiatalsággal megszerettetni a néptáncot. Boldogan mondhatom, hogy a táncházmozgalom virágzik és terebélyesedik.

– Hogyan kezdődött táncos életútja?

– Nagynénémék mesélték, hogy még járni sem tudtam, de ha megszólalt a citera, már mozogtam. Azt hiszem, így. De félretéve a tréfát, szolnoki diákéveim alatt a tanulás mellett sokat táncoltam. Érettségi után orvos akartam lenni, de nem vettek föl, mivel kulákgyerek voltam. A következő évben koreográfus szakra jelentkeztem a színművészetire, de ott sem feleltem meg. Pedig akkor már évek óta tánccsoportot vezettem, koreográfiákat készítettem. Egy nap aztán kedves énektanárom, Kaposvári Gyula, aki tudott táncos szenvedélyemről, szólt, hogy felvételt hirdet a frissen alakult SZOT Művészegyüttes, próbáljam meg. Azóta abba sem hagytam a táncot.

– Kikkel került akkor össze?

– Művészeti vezetőnk a kolozsvári születésű Molnár István volt, akit még diákkoromból ismertem. Egy dunántúli kerékpártúra alkalmával ismerkedtünk össze, és bevallom, nem kis része volt abban, hogy örökre beleszerettem a néptáncba. A SZOT-ban ismerkedtem meg későbbi barátommal, munkatársammal, Martin Györggyel, valamint a szakma olyan kiválóságaival, mint Vásárhelyi László, Galambos Tibor.

– Ekkor kezdtek gyűjteni?

– Igen, ugyanis Molnár István nemcsak táncot tanított nekünk, hanem fontosnak tartotta, hogy megfelelő szellemi hátteret is kapjunk. Hétfőnként néprajzi előadásokat tartott, elmesélte falusi élményeit is. Így azt, hogy már Erdély-szerte ismert táncművész volt, amikor jól felsült egy kalotaszegi lakodalomban, mert csak eredeti népzene volt, és nem tudott rá táncolni. Az élmény hatására elhatározta, hogy ezek után Bartók és Kodály munkásságát tekinti irányadónak, és legközelebbi párizsi útján vett egy filmfelvevő gépet, hogy elkezdhesse gyűjteni a táncokat, mint a zeneszerzők a népzenét. Ez adta az indíttatást gyűjtőútjaikhoz. Martin György is beszerzett egy filmes masinát, amivel jártuk a vidéket. Nem volt könnyű dolgunk, hiszen akkoriban még csak néma felvételt tudtunk készíteni, amin nem látszott, hogy mikor, milyen zenei hangsúlyra kezdi el a táncos a táncot. Így ki kellett dolgoznunk egy módszertant ahhoz, hogy a felvételeken lévő táncot, zenét helyesen tudjuk lejegyezni és megtanulni. Ezért a zenei hangsúly kezdetét egy kézmozdulattal jeleztük a lencse előtt. Enélkül lehetetlen lett volna kielemezni a táncokat. Időközben megszűnt a SZOT együttes, Martin György barátom – aki úgy döntött, nem táncol tovább együttesben – azt javasolta, hogy osszuk meg a további munkát. Ő, aki a történelem és irodalom szak mellé időközben felvette a néprajzot is, eljár gyűjteni, végzi az elemzéseket, én pedig folytatom a művészeti munkát, és megpróbálom átültetni a gyakorlatba az eredményeket.

– Ekkor már működött a Bartók Béla Táncegyüttes?

– A Bartók Táncegyüttest 1958-ban alapítottam, ami rövidesen valódi műhellyé alakult. Tinkával, mert csak így becéztük Martin Györgyöt, továbbra is rendszeresen találkoztunk. Gyakran voltam nála, és ő is sokszor jött el a próbáinkra. Ilyenkor lépéseket mutogatott nekem, amiket a gyűjtőútjaikon tanult, meg filmeket néztünk. Ekkor már kijártak Erdélybe, például Székre. Ezekről az utakról sokat mesélt, ami nagyon megfogott bennünket, és elkezdtünk a Bartók együttesben széki táncokkal foglalkozni. Nagy gondot jelentett viszont, hogy nem volt eredeti zenénk, csak a még 1938 és 1945 között felvett Pátria lemezek recsegő-ropogó felvételeire táncolhattunk. Ezek kiválóak voltak zenetanulásra és elemzésre, de tánctanulásra nem. Egyszer aztán Tinka megjelent a próbán két fiatalemberrel, és azt mondta: „Sándor, kapcsold ki a lemezt, Béla, vedd elő a hegedűt!” És a fiúk eredeti széki zenét kezdtek játszani. Halmos Béla és Sebő Ferenc volt az a két fiatalember.

– Mikor is volt ez?

– Azt hiszem, a hatvanas évek legvégén.

– Ez volt a táncházmozgalom csírája?

– Akkor nem gondoltunk erre, de visszanézve elmondhatjuk, hogy igen.

– Visszatérve a széki táncokra, ebből készült egy legendás koreográfia is, ami valóban valami teljesen újnak a kezdete volt, hiszen addig ez a műfaj inkább balettos, stilizált néptáncelemekre épült, nem?

– Feltettem a színpadra a széki táncházakban táncolt teljes táncrendet úgy, ahogyan azt ott láttam, népzenei banda kíséretével. Persze koreográfiai szempontból megszerkesztettem, de így, ebben a formában ez akkor is új volt. Széki táncrend néven vonult be a Bartók Táncegyüttes történetébe, és az eltelt több mint harminc év alatt rengeteg táncos eltáncolta. A széki táncház mintájára szerveztük meg az első táncházat a Bartók, a Bihari, a Vasas és a Vadrózsák táncegyüttessel közösen, 1972 májusában, a Liszt Ferenc téri könyvklubban. A várakozások ellenére rengetegen voltak, olyan ismert személyiségek is, mint a két jeles költő, Csoóri Sándor és Nagy László. Jött még egy csomó fiatal egyetemista, akik nem voltak táncosok. Őket Sebő Feriék hívták. Olyan sokan voltunk, hogy alig lehetett mozdulni. Béláék muzsikáltak, a Bartók együttes táncosai pedig elkezdték a széki táncokat járni. Ez után az első alkalom után felvetődött, hogy zárt klubot kellene inkább létrehozni. Egyedül a Bartók Táncegyüttes támogatta a nyitottságot, mert rájöttünk, hogy óriási dolog a fiatalok érdeklődése a hagyományok iránt, amit nem szabad elveszíteni. A Bartók együttes így továbbra is folytatta a táncházat, a többiek lassan elmaradtak.

– Miért tudta vállalni ezt a Bartók?

– Azért, mert az évek során megtanultak szabadon, rögtönözve, anyanyelvi szinten táncolni.

– Ez mit jelent?

– Miután Martin György elemző munkájának hála megismertük a táncok szigorú belső szerkezetét, az ezerféle motívumot megtanulva szabadon tudtunk belőlük mindig új és új táncot alkotni. Táncosaink megtanultak táncnyelven költeni, úgy, ahogyan a falusiak is.

– Mikor került az Állami Népi Együttes élére?

– 1980-ban lettem az Állami Népi Együttes (MÁNE) művészeti vezetője, miután Rábai Miklós meghalt.

– Nem lehetett könnyű dolga, hiszen az addigi munkájától gyökeresen eltérő művészeti munka folyt a MÁNE berkein belül. Nehéz volt elfogadtatnia magát?

– Tény, hogy sokan azt mondták, a megjelenésemmel majd biztos fölkerül a táncház a színpadra. Nehéz volt az új szemléletet elfogadtatni, és elég kemény küzdelmet vívtam, de végül megértettük egymást, és az évek során kitűnő együttműködés alakult ki köztem és a táncosok között. Később rengeteget jártunk külföldre, többször töltöttünk hónapokat például az Egyesült Államokban, és mindig óriási sikert arattunk. Hamarosan komoly rangot vívtunk ki magunknak a szakmában.

– Az Államinál töltött évek alatt a művészeti munka mellett tanított is, hiszen majd másfél évtizedig volt az Állami Balettintézet néptánc tagozatának vezetője.

– Úgy tizenöt évet töltöttem a Balettintézetben mint tagozatvezető. A pedagógiai munka rendkívül fontos volt számomra, mert át tudtam adni a jövő táncosainak mindazt a tudást, amit az évek alatt összeszedtem. Györgyfalvai Katalinnal ketten vezettük a tagozatot, és számos ismert, ma is aktívan dolgozó táncos, együttesvezető és koreográfus került ki a kezeink alól. Legalább három nemzedéket neveltünk fel táncosnak.

– Említene néhány nevet?

– Több kiválóság mellett például Zsuráfszky Zoltán, aki jelenleg a Budapest Táncegyüttes vezetője, vagy Farkas Zoltán Batyu, akit a közönség ma a Muzsikás Együttes műsoraiban láthat. A rendkívül sikeres Honvéd Együttes művészeti munkájának gyökeres átalakulása pedig éppen azzal az évfolyammal kezdődött, amelyik a Balettintézet néptánc tagozatának elvégzése után, egy-két kivétellel, majdnem teljes létszámmal az együtteshez szegődött. A későbbiekben ezen néptáncot anyanyelvi szinten ismerő táncosok tudására alapozva teremtődött meg az új műfaj, a táncszínház.

– És a Csillagszeműek?

– Még az állami együttesnél voltam, amikor először megfogalmazódott bennem, hogy kellene egy olyan tánccsoport, ahol kinevelhetnénk az utánpótlást. Feleségemmel, Tímár Böskével mindenképpen gyerekekkel akartuk kezdeni, mert ha a gyerekeknek egészen kicsi korban kezdjük tanítani a táncot, csodálatos dolgokra lesznek képesek. A gyerekeket amúgy is nagyon szeretem, hiszen hat gyermek édesapja vagyok. Végül elkezdtük a munkát, de az állami együttes vezetőségének más elképzelései voltak, így a feleségemmel ketten folytattuk tovább a ma már rendkívül sikeres, tízéves együttes építését.

– Az idő önöket igazolta, a Csillagszeműeknek rendkívül jó hírük van a szülők között és szakmai berkekben egyaránt. Gondolom, ez is szerepet játszott abban, hogy 1999-ben kiadták a Néptáncnyelven című kötetét, amiben összefoglalta táncpedagógiai módszertanát.

– A módszer lényege, hogy minden gyermeknek joga van megismerni szülőföldje táncait, dalait és játékait, csakúgy, mint anyanyelvét. A gyermekeknek először szűkebb hazájuk, azaz falujuk vagy tájegységük zenés-táncos örökségét kellene megtanulniuk, mielőtt bármilyen idegent megismernének, mert ez lelki fejlődésük, szépérzékük, biztonságérzetük és hazaszeretetük kialakulásának kulcsa. Pontosan úgy, ahogy először az anyanyelvet kell elsajátítani, csak azután az idegent.

– Ahogy önre nézek, pályájának még koránt sincs vége. Vannak álmai?

– Csak annyi, amennyi Kodály Zoltánnak volt. Olyan iskolákat szeretnék látni, ahol az anyanyelv mellett a zene és a tánc is mindennapos szellemi tápláléka a gyermeknek. Olyan táncpedagógusokról álmodom, akik szakmailag jól képzettek és képesek megszerettetni a néptáncot a gyerekekkel. Mert tévedés ne essék, ez ma már nem csupán egy társadalmi réteg kultúrája. Ez mind a miénk, városi vagy falusi létünktől függetlenül. Kemény munkával, szinte a sírból, a feledés homályából hoztuk vissza. Tovább kell hát éltetnünk.