Rossz ómen volt már a kezdetekkor, hogy a szegedi Dóm térre megálmodott produkció mögül kifarolt a Magyar Televízió és az RTL Klub szerezte meg a darab közvetítés jogát, azonnal ki is használva az alkalmat az árukapcsolásra: most már biztosan tisztában van mindenki azzal, hogy az őszi évad újrázó tehetségkutatójában a Nemzeti Színház igazgatói posztjáról a celebvilágba fejest ugró Alföldi Róbert ül majd a zsűri egyik székében.

Az István, a király ikonikus darab, újragondolása kihívás a rendező számára: a történelmi alapszituáció politikai párhuzamok, utalások tárháza, amelyek az 1983-as bemutatón éppúgy, mint a rendszerváltáskor, ott rejtőztek-rejtőznek a történetben, nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy behelyettesítsük a szereplőket. Többek közt épp e sokféle értelmezésre alkalmas alapanyag miatt vártak Alföldi rendezésétől sokan sokfélét – izgalmas, kortárs darabot vagy éppen polgárpukkasztó, vérlázító feldolgozást. Sem az előbbi, sem az utóbbi nem teljesült, többek közt azért sem, mert eleve elvetélt ötlet volt a prózai színházra, a színészi játékra helyezni a hangsúlyt egy rockopera esetében, amelynek műfaji lényege a zene. Márpedig éppen e tulajdonságai sikkadtak el a darabnak és váltak a rendezői koncepció áldozatává.

Alföldi a szereplőket és az eseményeket mozgató, mélyben meghúzódó motivációkra, lelki rezdülésekre kívánta helyezni a hangsúlyt, ám ezzel gyakorlatilag az őserejétől fosztotta meg a produkciót.

Beszéljünk világosan: nemes egyszerűséggel kiherélte az előadást. A darab vontatott és gyötrődő lett a beleerőltetett mögöttes tartalmaktól, a görcsös szellemeskedéstől, a lapos gegek, a szájbarágós szimbólumok pedig ötletbörzévé silányították a produkciót. Miközben nem tudtunk szabadulni az érzéstől, hogy a rendező valamiféle cinikus értelmiségi attitűdből, távolságtartással figyeli az eseményeket. És ennek meg is lett az eredménye: egy katarzis nélküli, depresszív előadást kaptunk a harmincadik évforduló tiszteletére.

A Szent Koronát formázó színpadi térben nagy a tülekedés, mindenki pozícióba akar jutni, a szerencsétlen tömeg a nagy kavarodásban hol jobbra, hol balra tart, és éppen annak éljenez, aki a pulpituson áll. A színpad közepén tátongó homokgödörbe kerülnek a harcban elesettek és a politikai hatalomért való játszmában elhasalt szereplők – ezt temetőnek nem, inkább dögkútnak nevezhetnénk, hiszen a temető feltételezi a szakralitást, vagy ha azt nem, hát a halálnak tett udvariassági gesztust.

Itt gyilkolják le a géppisztolyos kommandósok a Gizellát urának nőül kérő Laborcot, ide kerül Koppány és a régi rend kaszával-kapával felfegyverkező, lázadó elesettjei is. Itt csak szereplők vannak, helyezkedők és kihasználók – naná, hogy ők a nemzeti színű ingbe öltöztetett, bocskaiban parádézó „miépes” urak –, hősök viszont még véletlenül sincsenek.

Az erőszakos hittérítők kezükben a bíborvörös kereszttel terelgetik a tömeget. Asztrik (László Zsolt) a nagy machinátor, szúrós tekintetű főpap, aki baljóslatú árnyékként van jelen a történetben, ő az, aki végig kézben tartja az eseménynek menetét. Színészi teljesítményére nincs panasz, az viszont már kevésbé vigasztaló, hogy fájdalmasan hamisra sikerült a belépője.

Begördül Gizella (Radnay Csilla) Mercedese, és megjelennek a bajor hercegnő udvartartásával egyetemben a német lovagok is, mi másnak, Wehrmacht tiszteknek öltözve. Nemsokára megköttetik a politikai alku: István sorsának foglyaként veszi feleségül a bajor hercegnőt, ám kettejük kapcsolata érdekházasság. Éppen ezért, mikor azt énekli Géza sírjánál, „míg élek folytatom a művedet”, hiteltelennek tűnik.

A rendező jóvoltából ráadásként éri még egy övön aluli ütés: Gizella a bajor lovag karjaiban keres vigasztalást, így az István–Gizella-kettős egészen más értelmet nyer a hitvesi hűtlenség árnyékában.

Pedig Feke azon kevés szereplő egyike, aki méltó hangi kvalitásokkal rendelkezik: ő az előadás nagy vesztese, nem sokat tud megmutatni a tehetségéből.

Stohl András Koppánya, ha lehet, még nagyobb csalódás: a darabot beharangozó, egyébként frappáns óriásplakátokról egy kőkemény, erőskezű, flegma pogány főúr nézett ránk. Az előadásban ennek nyoma sincs: Stohl éneklés helyett visítozik, a hangja jellegtelen. Vagy idegesen jár-kel a színpadon, vagy üveges szemekkel bambán mered a semmibe.

A többi szereplő sem fajsúlyos: Sarolt (Udvaros Dorottya) rideg, erőskezű asszonyként formálja István anyját, énekhangja egysíkúan, unottan szól. Csupán Réka (Tompos Kátya) és Géza (Blaskó Péter) hiteles szereplői a darabnak, Tompos Kátya remek hanggal, érzékeny, nem tolakodó, de annál erőteljesebb színpadi jelenléttel menti a menthetőt, Blaskó Péternek a Gyászba öltözött csillagom című dalt és ezzel együtt a darab egyetlen megható pillanatát köszönhetjük.

Géza megtörten, kiábrándultan néz végig a harcok dúlta Magyarországon: szelleme jelen van az egész darabban, alakja összefonódik a krónikáséval.

Az előadás végén a Szent Koronát formázó díszlet börtönként zárul össze, a szereplők rács mögül néznek a közönségre, egyedül Géza fejedelem marad kívül ezen az összenemzeti vircsafton.

A Szent Korona foglyai lennénk? Felesleges volt az államalapítás? Európában magyarként megérdemeljük azt a sorsot, hogy akolba kerüljön az egész félresikerült magyar történelem és vele együtt az ország? Tényleg ennyi volt az esély? És ennyi az esélyünk ma is?

Félreértés ne essék, itt most egyáltalán nem arról van szó, hogy ne lehetne modernizálni egy-egy előadást, még akkor is, ha dalain nemzedékek nőttek föl. A baj, hogy elveszett a katarzis. Hiába éneklik el a darab végén álszent arccal a Himnuszt: nihilizmusból nem lehet várat építeni.

Szentei Anna