Hirdetés

– Amikor 1975-ben, huszonkét évesen az NSZK-ba disszidált két barátjával, egyetlen ismerőse sem várta nyugaton. Miben bízott? A szerencséjében, a tehetségében vagy a talpraesettségében?

– Édesapám a halálos ágyán arra biztatott, hogy szökjek meg, éljem az álmai­mat, a vasfüggönyt nem nekem találták ki. Egyébként sem volt más választásom. A magyar könnyűzenei világot akkoriban irányító Erdős Péter megmondta, nemhogy útlevelem nem lesz soha, de zenei stúdiót sem fogok belülről látni. Csupó Gáborral, ő 1989-ben A Simpson család producereként vált világhírűvé, és zenésztársammal, Szűcs Lászlóval együtt jutottunk ki nyugatra Jugoszláviából a mai Szlovéniát Ausztriával összekötő Karawanken vasúti alagúton, ahol a patkányok és a denevérek nagyon dermesztőek voltak, de a jövővel kapcsolatban nem éreztünk félelmet. Mindig is karakán, céltudatos személyiség voltam. A német menekülttáborban egy ügyintéző megkérdezte, hogy mivel szeretnék foglalkozni az országban, mire azt feleltem, az akkoriban több tízezres stadionokat megtöltő Jethro Tull-lal fogok együtt zenélni. Csak legyintett, hogy persze, elvégre Napóleon is itt járt tegnap.

– Amikor aztán személyesen megismerte a példaképét és a későbbi zenésztársát, a többek közt éppen Jethro Tull frontembereként is ismert Ian Andersont, nem illetődött meg a nem mindennapi élménytől?

– Nem hiszek a sztárkultuszban, de volt egy pillanat, amikor mégis megszeppentem. A stúdiómba meghívtam Ian Andersont, Jack Bruce-t a Creamből, Bobby Kimballt a Totóból, David Thomas énekest, valamint David Clayton-Thomast, a Blood, Sweat & Tears tagját, és biztos voltam benne, hogy mindannyian jó barátok. Hamar kiderült, hogy a legtöbbjük még csak nem is ismeri egymást. Akkor nagyon megilletődtem, hogy pesti srác­ként én hoztam össze ezt az illusztris társaságot. Így alakult meg a zenekarunk huszonkilenc éve.

Korábban írtuk

– Nagyon fiatalon lett híres, a nyolcvanas évek számos emblematikus pop­slágere fűződik a nevéhez, egyszer azt nyilatkozta, a koncerteken repkedtek a melltartók a színpadra. Hogyan kerülte el, hogy beszippantsa a klasszikus rock ’n’ roll életmód?

– A művész mindig a közönségért él, kizárólag neki köszönheti az elismerést, amiért végtelenül hálás. Az éneklés, a dobolás, a szövegírás idegen nyelven, a produceri munka fizikailag is komoly kihívást jelent, ez a tevékenység szinte az egész hetet igénybe veszi. Ezt a feszített munkarendet pedig nagyon nehéz összeegyeztetni a sex, drugs and rock ’n’ roll életformával. Fiatalon, a konzervatóriumban pedig eleve belém nevelték a zene iránti tiszteletet, már a gondolat is horrorisztikus, hogy a színpadon vagy a stúdióban elveszítem a kontrollt magam felett mindenféle tudatmódosítók hatására. A művészi hivatásomat és a zene iránti felelősségemet tipornám ezzel a sárba. A nők iránt is mindig alázatot éreztem, elítélem azokat, akik visszaélnek a rajongók szeretetével. Amikor a német Bravo Magazin 1980-ban az év férfijává választott, csak legyintettem. Nekem az a feladatom, hogy fontos és értékes dalokat írjak.

– Idén tavasszal Ian Andersonnal közös dalt írt We Say Thank You címmel, amelyben köszönetet mondott mindazoknak, akik a járvány alatt helytállnak, és egyben tartják a társadalmat. Hogyan éli meg a világjárványt?

– Egyfajta ambivalens őrületként. Tavasszal főként egyedül ültem a stúdióban, ahol egyébként tizennyolc alkalmazott van körülöttem, hogy segítsék a munkámat, rengeteg időm maradt próbálni és sportolni, de közben aggódtam a szeretteimért és a kollégáimért. A fiam éppen Barcelonában dolgozott, amikor a járvány elharapódzott márciusban, az egyik lányomnak elmaradt a turnéja, a másiknak a filmforgatása állt le, a feleségem orvosként a frontvonalban küzdött. És felháborított, amikor azt hallottam a televízióban, hogy a nagyzenekarok panaszkodnak amiatt, mert egy tornateremben kell próbálniuk, vagy több millió lemezt eladó sztárok sajnáltatják magukat, miközben a következő zenészgeneráció jövőjét vághatja el a vírus, hiszen a szakma emblematikus sztárjaival ellentétben nekik nincsenek tartalékaik. Aggódtam az iparban tevékenykedő háttéremberekért is, akik közül sokan évtizedek óta napi húsz órában dolgoznak értünk a turnék alatt becsülettel, fizetik az adót, és most egyik a napról a másikra reménytelen helyzetbe kerültek. A Thank You című dallal tehát köszönetet szerettem volna mondani mindazoknak, akik a járvány során az életüket kockáztatták vagy kockáztatják most is nap mint nap. De azokról sem feledkeztem meg, akik ebben az időszakban is kizárólag a tőzsdespekuláció lehetőségét látták.

– A járvány első hullámát Németországban élte át. Hogyan zajlott ott a védekezés?

– Nagyjából hathetes késéssel reagáltak a visegrádi országokhoz képest. Emlékszem, a német televíziócsatornákon folyamatosan a magyarokon, a cseheken és a lengyeleken gúnyolódtak, azon, hogy az öregek otthon varrják a maszkokat, és minden beltéri helyen felveszik, ráadásul csak külön idősávban mehetnek vásárolni. Egy időben még olyan hírek is felbukkantak, hogy bezárt a magyar parlament, több ismerősömnek kellett megmutatnom a közvetítéseket, hogy lássák, ez óriási hazugság. Magyarország sokkal bölcsebben kezelte a járványt, mint a nyugat, a kormány, mondhatni, elsőként tett komoly lépéseket a megfékezése érdekében. De hát mi mindig egy jég hátán is megélő nemzet voltunk, az oszmánoktól a labancokig, a náciktól a kommunistákig számtalan hívatlan vendég átment rajtunk, mégis mindent túléltünk.

– Több mint fél évtized szünet után új anyagot adott ki, ráadásul rögtön egy dupla konceptalbumot Living In The Gap + Hungarian Pictures címmel. Hogyan született a lemez?

– Már régóta érett a fejemben a dupla album gondolata, aztán a fiam adta meg a végső lökést. Éppen Pekingből repültem volna haza, amikor felhívott azzal, hogy a stúdiómat renoválják, felszedték a parkettát, a hangszereket szervizelik. Mondtam neki, hogy ez nagyon vicces, de kiderült, nem tréfál. Sőt, átfoglalta a repülőjegyemet Balira, ott kibérelt nekem egy tengerparti házat, odaszállíttatott minden szükséges technikai felszerelést, a telefon- és internet-összeköttetésemet lemondta, hogy senki ne zavarjon, és végre megírhassam életem legjobb korongját. Naponta tizennyolc órát dolgoztam, egy lélekkel nem találkoztam, és úgy éreztem, hogy mindaz, ami tíz éve érlelődik a fejemben, egyszer csak kiáramlik belőlem, és összeáll. Így született meg az album, amelyet aztán a Mandoki Soulmates-szel analóg módon rögzítettünk, azaz egyszerre játszottuk fel a dalokat, nem alkalmaztunk utómunkát, hogy minél természetesebb és elevenebb hangzásvilág jöjjön létre. 

– A dalok egységes koncepciója is egy ilyen magától értetődő összeállás eredménye?

– Amikor a vasfüggöny leomlásának a harmincadik évfordulóján a hivatalos német állami ünnepségek részeként az a megtiszteltetés ért, hogy a berlini operaházban előadhattam a teljes dupla lemezt olyan barátaim előadásában, mint Chris Thompson, Nick van Eede, Bobby Kimball, Mike Stern és Randy Brecker. És akkor elmondtam, a magyar szabadságvágynak köszönhetjük a Szovjetunió összeomlását. 1956-ban eltiportak bennünket, és a Nyugat is elárult, de végül 1989-ben mégis mi vágtuk bele az első kalapácsütést a vasfüggönybe. Húsz évvel ezelőtt azonban megváltozott a világ, kialakult a kaszinókapitalizmus, a tőzsdespekuláció, a csökkenő árfolyamokon való gátlástalan nyerészkedés, a kapzsiság, a szégyentelen harácsolás, és megjelent a mindenkit véleménybuborékba záró közösségi média. Ez a tematika köszön vissza az albumon. Nagyon feszült és robbanékony, történelmi időszakban élünk, és művészként az a cél vezérel, hogy ne azokat az ellentéteket közvetítsem, amelyek kettéosztanak bennünket, hanem a mindannyiunkat összekötő erőket keressem. Ezért ellenpontként felvetődnek a természetvédelem, a családorientáció, a hazaszeretet kérdései is, illetve a megőrzendő európai alapértékek. A zárótétel pedig arról szól, hogy itt az ideje továbbadni a fáklyát a fiataloknak, és így betemetni a generációs szakadékokat. Mert csak együtt oldhatjuk meg az egész világot fenyegető problémákat.

– Az album második korongja, a Hungarian Pic­tures dallamvilága Bartók Béla szerzeményeiből épül fel. Honnan jött ez az elképzelés?

– Még tíz évvel ezelőtt felkeresett Jon Lord a Deep Purple-ből, valamint Greg Lake, a Lake & Palmer frontembere, mert nagyon szerették volna Bartók Béla szerzeményeit átültetni a rock és a blues világába. Sajnos akkoriban nem tudtuk megszerezni az ehhez szükséges jogokat, a két legendás muzsikus pedig nem sokkal később elhunyt, én meg már csak az emlékük miatt is szerettem volna megvalósítani a közös álmunkat. Úgy gondolom, amellett hogy Bartók egyesíti a tradicionális Kárpát-medencei hangzás- és dallamvilágot, kifejezetten modern és élvezetes mai füllel is. Nem véletlen, hogy Amerikában most is óriási kultusz övezi a munkásságát, mások mellett Jimmy Hendrix és Miles Davis is a példaképének tekintette.

– Gene Simmons, a Kiss basszusgitárosa az elmúlt években többször is kijelentette, a rockzene halott. Ön szerint is így van?

– Lehet, hogy számára meghalt a rock­zene, számomra viszont nagyon is él. Igaz, amikor a Sony igazgatójának elmondtam, hogy dupla konceptalbumban gondolkodom, azt felelte, hogy biztosan megbolondultam. Az album végül megszületett és Németországban a megjelenés napján az első helyre került a listákon, a dalaimat az amerikai egyetemi rádiók is játszották A rockzene az egyetemes kultúra része, és vissza kell adni azt a hetvenes-nyolcvanas évekbeli relevan­ciáját, lázadó attitűdjét, társadalompolitikai mondanivalóját, ami a profitorientált, szociális pornográfiára és cirkuszra épülő, modern szórakoztatóiparban kiveszett a műfajból.