Jason Statham nagyobbat üt, mint a történet

David Ayer rendező és az akciósztár Jason Statham előző együttműködése, a tavaly debütáló A méhész meglepően sikeresnek bizonyult: 40 millió dolláros összköltségvetéséhez képest 162 milliós jegybevételt ért el világszerte. A döntéshozók ezért úgy határoztak: jöhet a következő közös film, amelynek Ayer nem csak rendezője, de producere és társforgatókönyv-írója is lesz. És hogy a végeredmény biztosan ne hagyjon kívánnivalót maga után, Sylvester Stallone is csatlakozzon a projekthez, szintén producerként és társforgatókönyv-íróként, hiszen a 2013-as – egyébként nem a legjobban sikerült – Harcban élve című filmen is e két minőségben dolgozott Stathammel.

Összeállt hát a csapat. A közreműködő neve hallatán sokan remélték, hogy A melós csemege lesz az akcióműfaj kedvelőinek – ehelyett viszont meglehetősen ízetlen fogás vált belőle. A történet Chuck Dixon amerikai író tizenkét kötetből álló Levon Cade-sorozatának 2014-ben megjelent első részén alapul (bár jelentősen el is tér tőle): Levon egy családi tragédia miatt – amíg ő bevetésen volt, depressziótól gyötört felesége eldobta magától az életét – leszerel a hadseregtől, és új életet kezd.

Egy építőipari cégnél helyezkedik el, művezetőként. Keményen hajt, és még keményebben spórol. Elhunyt feleségének apja ugyanis úgy véli, rossz hatást gyakorol a saját gyereke, Meredith fejlődésére, ezért pert indított Levon ellen, hogy korlátozza az időt, amit a kislányával tölthet. Hősünk tehát az autójában alszik, hogy ne kelljen lakbért fizetnie, és az ügyvédeinek adhassa az így megspórolt pénzt. Aztán megtudja: munkaadójának gyereke, a tizenkilenc éves Jenny nem tért haza a szórakozóhelyről, ahol az egyetemi félév teljesítését ünnepelte a barátnőivel. Levon – mivel maga is apa, ugye, és neki is lánya van – némi hezitálás után vállalja, hogy felkutatja az eltűntet. Rövid időn belül kideríti: a szálak az orosz maffia egyik magas rangú, emberrablással és szexkereskedelemmel foglalkozó tagjához vezetnek. E ponton egyesek talán tűnődni kezdenének, mit tegyenek, ám Levon számára ez egyáltalán nem kérdés.

Melyik franchise-ra emlékeztet túlzottan?

A filmbarátokban ettől függetlenül azért felvetődhet egy-kettő. Például: az erős férfi megtalálja és megmenti a keresett fiatal lányt – melyik franchise-ra is emlékeztet ez a kelleténél jobban? A Liam Neeson nevével fémjelzett, eddig három mozifilmből álló Elrabolva (2008, 2012, 2014) ugrik be elsőként. Az emberrablás és szexkereskedelem meg nem a szintén Stallone által jegyzett Rambo V – Utolsó vér (2019) forgatókönyvének motívuma volt?

De.

A melós cselekménye tehát nem túlságosan eredeti, jegyezhetné meg bármelyik akciófilm-rajongó, mire beszélgetőtársa talán elismerné, hogy csakugyan nem, de hozzá is tenné: a zsáner darabjai nem feltétlenül a cselekményük miatt emlékezetesek, sokkal inkább az akciójelenetek, no meg a főszereplőjük fizikai teljesítménye és karizmája miatt! És csakugyan, Statham A melósban azon van, hogy hozza, amit szokott – de a film nem használja ki teljes mértékben az őt akciósztárrá tevő adottságokat, ahogy a tagadhatatlanul meglévő karizmáját sem. Ez csak részben magyarázható azzal, hogy már közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, tehát minden igyekezete ellenére sem mutathat olyan formát, mint mondjuk A szállító első részében (2002).

A másik ok – feltehetőleg – David Ayer koncepciója. A társforgatókönyv-író és rendező ugyanis – jól érzékelhető módon – arra törekedett, hogy drámai töltést adjon a filmnek, és úgy gondolhatta: a komolyabb témák bedobása, a túlexponált világítás és a kézikamera használata elegendő e benyomás kialakításához. Hogy egyebek is kellettek volna hozzá – például: nem sztereotip figurák, nem kiszámítható cselekmény, félelmetes és valódi ellenfélként megjelenített antagonista –, valamiért nem jutott eszébe. Vagy talán a Stallonéval való munka során nem sikerült megtalálni a közös célt.

Erőltetett, de brutális

Így vagy úgy, A melós sokat kívánt markolni, de keveset fogott. Drámának nem elég erőteljes és megrázó – a szexkereskedelem felvetése nem ad neki mélységet, a „munkásosztály hőse” motívum kissé erőltetett, helyenként giccses –, bűnügyi történetnek nem elég lebilincselő – teljességgel hiányzik belőle a feszültség, valamint a nyomozás izgalmának érzékeltetése –,

akciófilmnek pedig nem igazán hatásos.

A bunyós-lövöldözős-autós üldözéses jelenetek száma meglehetősen alacsony, és koreográfiájuk sem különösebben ötletes. Brutálisnak ugyanakkor meglehetősen brutálisak, a vágásuk viszont olykor durva, olykor kusza – a jól koreografált, áttekinthető és lehengerlő akciószekvenciák kedvelői talán ezt fogják a legzavaróbbnak találni.

Statham fegyver sommelier-je

De hogy ne csak a negatívumokról essék szó: az utolsó húsz-huszonöt perc tartalmazza mindazt, amiért Stathamet és filmjeit szeretni lehet; Meredith a maga skiccszerűségében is érdekes, magas érzelmi intelligenciájú gyerekkarakter; David Harbour pedig a rendelkezésére álló, szűkös lehetőségek ellenére is megvillan Levon vak barátja szerepében. (E figura szájából hangzik el a film két legötletesebb mondata, amelyben nem nehéz meghallani a Stallonét jellemző humort: „Ma este én leszek a fegyver sommelier-d, oké? […] Az M4-es karabély a terror elleni háború Chevy Impalája!”)

Mindent összevetve A melós kiszámítható, erőtlen és széttartó

– ahhoz, hogy élvezetes (akció)filmélmény legyen, meglehetősen ingerszegény, ugyanakkor túlságosan komolyan akarja venni önmagát. Persze, egyszer így is meg lehet nézni, de leginkább azok fogják élvezni, akiknek alapvetően bejönnek Statham filmjei. Vagy azok, akiket nem zavarnak a klisék, és képesek lelkesedni a régi receptet sokadszorra feltálaló filmekért. Akik viszont valami másra vágytak volna, bizonyára úgy találják majd, hogy A melós egy csupán egy kopott, recsegőssé hallgatott lemez ki tudja, hányadszori újrajátszása.

(A melós/A Working Man. Szinkronizált angol – amerikai akció/krimi/dráma. Játékidő: 116 perc. Rendezte: David Ayer, 2025. Magyarországon forgalmazza: InterCom. Korhatári besorolás: 16.)