Hirdetés

A Komárom vármegyei kis Ászár falu keresztelési anyakönyvébe Krippel Mária Anna néven jegyezték be az uradalmi ács ötödik gyermekét. Becsvágyó édesanyja tanult embert akart nevelni gyerekeiből, ezért Győrbe költöztek, ahol apja megyei hajdú lett. Anyját ötéves korában vesztette el, ezután Pannonhalmán nevelte a nagynénje. A négy elemi után durva apja és mostohája cselédnek adta, szolgált Bécsben is, az 1866-os osztrák-porosz háborúban markotányoslány volt: vizet, élelmet hordott a katonáknak, ápolta a sebesülteket. Tizenhat évesen megszökött egy vándorszíntársulattal, színpadra először Székesfehérvárott kardalosként és statisztaként lépett. A fiatal lány többre vágyott és a Budai Népszínházhoz szerződött, a Horváth-kerti színpadon – immár Jászai Mari néven – már néhány szavas szerepekben is feltűnt.

1869 tavaszán hozzáment színésztársához, a nála tíz évvel idősebb Kassai Vidorhoz, akinek komolysága, műveltsége bámulattal töltötte el a hatalmas tudásvággyal megáldott fiatal Jászait. Együtt szerződtek a kolozsvári színházhoz, ahol a kezdő színésznő akár boldog is lehetett volna, ha nem kellett volna éheznie, mert minden pénzét színpadi ruhákra költötte. Reggelit, vacsorát nem evett – miközben férje, akitől nemsokára elvált, kávéházba járt -, de vezető szerepeket játszott. Híre a fővárosba is eljutott, s a Nemzeti Színház intendánsa csak azért utazott le az erdélyi nagyvárosba, hogy a nyugalomba vonult Jókainé Laborfalvi Róza tragikai szerepkörére szerződtesse.

Jászai Mari 1872. április 3-án mutatkozott be a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán álló Nemzetiben a Bánk bán Gertrudis királynéjaként, s néhány hónapi megszakítással 53 évig tündökölt az intézményben. (Egy évadot a századfordulón a Vígszínházban töltött, 1901-ben úgy tért vissza a Nemzetibe, hogy Széll Kálmán miniszterelnök felajánlotta neki az örökös tagságot.) Veleszületett tehetségét állandóan fejlesztette, és óriási hatású művész vált belőle. Színpadi játékát és versmondását egyaránt emelkedett, nemes pátosz hatotta át, kivételes egyénisége lehetővé tette, hogy kivételes egyéniségeket ábrázoljon. Zengő alt hangja élettel töltötte meg a nemes veretű szövegeket, a színpadról tanított egy országot az igazi méltóságra. 1883-ban ő volt Az ember tragédiájának első Évája, húsz Shakespeare-hősnőt játszott el és elsőként alakította magyar színpadon az antik tragédiák hősnőit: Antigonét, Iokasztét, Elektrát. Mindig az egész darabot ismerte, nem csak a saját szerepét.

Művészetének csúcsát minden megítélés szerint Szophoklész Elektrájában érte el. Szinte eggyé vált a szereppel: „Ezért érdemes volt születni. Maga Elektra vagyok” – írta naplójába. Hasonlóan a sajátjának érezte Grillparzer Medeáját, az 1887-es bemutató után harminc éven át játszotta páratlan sikerrel a szerepet. Kiválóan megtanult ógörögül, németül, angolul és franciául, Ibsen John Gabriel Borkman című darabját az ő fordításában játszotta a Nemzeti társulata. Számos alkalommal adott önálló estet, 1914-ben két korai némafilmben szerepelt. Petőfi nagy rajongója és Széchenyi István csodálója volt, szilveszterenként felkereste Petőfi kiskőrösi szülőházát, hogy verseivel emlékezzen a költőre.

Utálta a képmutatást, túláradó temperamentuma, életszomja szenvedélyes kapcsolataiban is kifejezésre jutott, hősnő volt a hétköznapi életben is. Szerelme volt hosszabb-rövidebb ideig a költő Reviczky Gyula, a fiatal író Szomory Dezső és a festő Feszty Árpád is. „Sosem volt méltó társam a színpadon. Az életben sem. Én mindig szárnyalni akartam, és a hősöm mindig a föld felé húzott” – írta keserűen. Életfilozófiáját így fogalmazta meg: „Az élet célja: az élet. Nagyon élni, jól, rosszul, ahogy jön, és ahogy az ember hajlamai akarják… Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! Ez az élet értelme.”

Kevéssel beérte: cselédet nem tartott, lakását maga takarította, ruháit maga tervezte, varrta. Gyakran adakozott, pedig napi jövedelmén kívül nem volt vagyona, ezért az Elektra-előadások bevételét ajánlotta fel jótékony célokra. Az első világháborúban mindenét, ékszereit, ruháit is szétosztotta a szegény katonák között, nyolcszázszor szavalt a sebesülteknek és a sebesültek javára. Hozzájárult a kolozsvári Mátyás király-szobor felállításához és szülőfaluja iskolájának felújításához is.

Idős korára bölcs asszonnyá érett, gondolatait, művészi tapasztalatait a világgal is megosztotta: cikkeket írt a magyar nyelvhelyességről és a színészi alkotómunka módszereiről. Lakásának ablakából a Dunát nézte naphosszat (a tér, ahol lakott, ma nevét viseli). Amikor betegsége súlyosbodott, az emberek részvéte elől egy szanatórium szerény szobácskájába menekült, szörnyű szenvedéseit méltósággal viselte, nem panaszkodott.

1926. október 5-én, 76 éves korában bekövetkezett halála után nyilvánosságra került Naplója és emlékiratai színháztörténeti szempontból is értékesek. Már életében emléktáblát helyeztek el kis fehérfalú, nádtetős ászári szülőházán, amelyet napjainkban emlékháznak rendeztek be. 1953-ban a kormány rangos színművészeti díjat alapított emlékére, róla nevezték el a tatabányai Jászai Mari Színházat.