– Hogyan szeretett mégis bele a borba annyira, hogy most már kertészmérnökként ez tölti ki az életét?

– Apukám kezdett el borászkodással foglalkozni, ő már a középiskolát is úgy választotta, hogy ezen a pályán indulhasson el. Szőlészeti szakközépiskolába járt Pécsen, a Kertészeti Egyetemen szerzett oklevelet, és szőlészként került ide, a Villányi Állami Gazdaságba. Az első saját szőlőterületet 1984-ben vette az Ördögárok dűlőben, azzal kezdődött a családi pincészetünk története huszonöt évvel ezelőtt. Megmondom őszintén, gyerekként kínlódás volt oda kimenni, mert amíg a szüleink dolgoztak, mi a testvéremmel nem tudtuk, mit csináljunk a szőlősorok között. Ugye, ott babázni nem lehetett, még matchboxot tologatni sem, mert én azt is szerettem, ezért aztán inkább csak nyűglődtünk, meg homokvárat építettünk, vagy a földön játszogattunk. Emlékszem, egyáltalán nem szerettem kijárni, úgy éreztem, semmi közöm nincs a szőlőhöz. Most már öcsém is, én is szerves részei vagyunk a családi vállalkozásnak. A szőlészeti munkákat nagyrészt ő végzi, most is, a szüret idején egész nap traktorozik, irányítja az embereket, én pedig inkább a pincészet piaci megjelenítésével, a borok házasításával foglalkozom, és anyukám is, aki egyébként eredetileg óvónő. A hegyen egyetlen helyhez kötnek kedves emlékeim gyerekkoromból: áll ott az egyik dűlőben egy kőből rakott villaépület, ahol még az állami gazdaság idejében gyakran tartottak a borászok összejöveteleket bográcsozással, kóstolással, és apukám sokszor magával vitt. Valamiért nagyon megfogott az a ház, talán a gyönyörű kilátás miatt is, nem tudom, de olykor gondolok rá, hogy milyen jó lenne, ha egyszer enyém lehetne az a kővilla. Most teljesen elhanyagolt, húsz éve nem volt ott semmi, nem tudom, miért.

– Hány évesen kezdte törni a fejét a pályaválasztáson?

– Tizenhat évesen kezdtem először gondolkozni, mit is kellene csinálnom az életben. Pont akkor, 1996-ban jött létre a családi vállalkozásunk.

– Mi érdekelte tizenhat éves korában?

– A pszichológia állt közel hozzám. Úgy éreztem, hogy ezzel a tudománnyal lenne kedvem foglalkozni, mert azt tapasztaltam, hogy sokan fordulnak hozzám segítségért, igénylik, hogy meghallgassam őket, és általában tudtam valami jó tanácsot adni, vagy legalább vigasztalót mondani. Nemcsak barátaim, ismerőseim, hanem sokszor ismeretlen emberek is megszólítottak, elmondták a gondjaikat. Kellett, hogy érezzenek bennem valamit, különben nem egy tizenhat éves lánynak öntötték volna ki a szívüket, főleg idősebbektől szokatlan ez. Valamilyen módon, egy tanáccsal, egy-két jó szóval mindig mindenkit meg tudtam nyugtatni. De aztán hamar elkanyarodtam a szőlészet felé, ami szintén érdekelt, és a vállalkozásunk létrejötte is arra indított, hogy végül is ezt a pályát válasszam. Így jelentkeztem a Kertészeti Egyetemre, kertészmérnök szakra.

– Hogyan vágtak bele a saját vállalkozásba?

– Valahogy kialakult a dolog, pedig elég kezdetlegesnek látszott minden, ahogy apukám kiszállt az állami gazdaságból, illetve akkor már az utódjából, hogy családi gazdaságot alapítsunk. Nem tudtuk, hogyan alakulnak majd a körülmények, mi lesz a jövő, de volt már egy palackos borunk, és bíztunk magunkban. Erre az alapra építkeztünk. Meg arra a tapasztalatra, amit apukám egy néhány évvel korábban másokkal közösen alapított vállalkozásban szerzett. Ott készült már egy szép, 1992-es évjáratú olaszrizling, emlékszem, arról nagy legendákat zengtek a szüleim, de hamar elfogyott, úgyhogy sajnos nem kóstolhattam meg. 1994-ben viszont készítettünk egy cabernet sauvignon és pinot noir házasítást, és onnan kezdve saját termékek jöttek. A következő évjáratból külön letöltött cabernet sauvignon és pinot noir van az emlékeim között, azokat már kezdtem tudatosan kóstolgatni tizenöt éves fejjel. Azt mondhatnám, hogy húszévesen határozottan érdekelt a borászat, biztos voltam benne, hogy ezzel akarok foglalkozni. Igyekeztem minél több kóstolóra elmenni, az egyetemen a szőlészettel barátkozva is rengeteg bort megismertünk. Nagy fájdalmam, hogy nem lehet egyszerre tanulni a szőlészetet és a borászatot, csak ha másoddiplomás képzésen vesz részt valaki. Nem tudom, mi ennek az oka. A csoporttársaimmal, barátaimmal tartott házi összejöveteleink is valójában borkóstolások voltak, megmutattuk egymásnak, amit éppen felfedeztünk valahol, vagy ha valakinek valami kedvence volt, azt hozta el. Ezeket a borokat összekóstoltuk megfelelő ételekkel is, hiszen ha valaki ezzel a dologgal komolyan foglalkozik, annak az ételek, és a borok párosítása alapvető. Számomra a mai napig is ez a legfontosabb: ez a hobbim, a munkám, a szerelmem.

– Mit szólnak ehhez a férfiak?

– Akit ugyancsak érdekel a bor, az megérti, az tudja, hogy miről beszélek.

– Mikor kezdett önálló lenni, és melyik volt az a bor, amelyikkel a borbarátok elé lépett?

– Az első bort négy évvel ezelőtt készítettem. Szüleim szabad kezet adtak nekem, bár mindig jól tudtunk együtt dolgozni, de én szerettem volna megvalósítani önmagamat a szakmában. Olyan bort akartam készíteni, ami tényleg rám jellemző, ami az én egyéniségemet tükrözi, és úgy érzem, sikerült. Ez lett az Il primo, ami olaszul azt jelenti, Az első. Azért választottam olasz nevet, mert Olaszországban is tanultam, húszévesen ott voltam gyakorlaton egy borászatnál, még az egri Gál Tibor segített kijutni annak idején, a borszerető közönség jól ismeri a nevét. Ő azóta sajnos meghalt, de én örökre hálás leszek neki, rengeteget számított szakmailag az ott töltött idő, azoknak az élményeknek a hatása is benne van az olasz névben. Ezzel a borral a fiatalokat akartam megnyerni, arra törekedtem, hogy jól iható legyen, könnyen szerethető, hogy szívesen igyon meg belőle az ember akár egy üveggel is, de azért legyen benne beltartalom, megfelelő test. Azóta minden évben elkészítem ezt a házasítást, a címke, a névválasztás, a tartalom, minden rólam beszél benne. Egyedül az alapborok nem, amelyeket egymáshoz illesztettem, mert azok már készen álltak, könnyű helyzetben voltam.

– Ahogy mondani szokták, így nem nehéz.

– Biztos hogy ez is meghatározta a pályaválasztásomat, hogy a szüleim már értek el sikereket, így van alapom, amire építhetek, és persze nagy büszkeség is, hogy már kikövezték az utamat. Ezért is gondoltam, hogy errefelé indulok, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy jól választottam, teljesen határozottak az elképzeléseim, és az eredmények is mutatják, hogy itt már nincs visszaút, és nem is akarom, hogy legyen. 2006-ban kísérletképpen készítettem egy rozét. Volt négy sor pinot noirunk, annak a terméséből szűrtük, és akinek megmutattuk, mindenki bátorított, hogy folytassam, ez is erőt adott.

Boros Károly