– „…ez a könyv nem jóslat, hanem intés” – ezt írta Babits Mihály Elza pilóta című regényének utószavában, amely a magyar sci-fi történetének talán legelitebb műve. A sci-fi valójában a jelenről szól, nem a jövőről?

– Így van, s nem győzzük úton-útfélen hangoztatni, hogy a közhiedelemmel ellentétben a sci-fi nem a futurológia egyik ága, nem valamiféle fantazmagória, hanem az adott kor valós társadalmi és tudományos problémáit boncolgatja. Például az említett regény egy örökké tartó háborúban élő emberiségről szól, vagyis Babits a jövő ábrázolásával azt mutatja meg, hová vezet egy bizonyos szemléletmód, ha ugyanúgy működik tovább a társadalomban. Én eszköztárnak tartom a sci-fi t, amivel az író hatásosabban tud rávilágítani egy jelenségre.

– Még mindig küzdeni kell a magyar sci-fi elismertségéért?

– A közhiedelem még mindig inkább az, hogy az SF-művek nem irodalmi igényű alkotások. A Galaktika alapító-főszerkesztője, Kuczka Péter által elindított folyamat sem volt töretlen a hazai SF-irodalomban. Miután őt az 1956-os forradalomban betöltött szerepe miatt nem engedték publikálni, kényszerű hallgatása idején fordult a tudományos-fantasztikus irodalom felé, és részben azért tudott nagyon magas színvonalat teremteni a Galaktikában, mert költőként kapcsolatban állt a magyar irodalmi élet legnagyobb alakjaival. Megkereste őket, hogy mi lenne, ha használnák ezt a bizonyos eszköztárat. Számos íróra jellemző, hogy kísérletezett ezzel a témával, s többek között Déry Tibor, Fehér Klára vagy Lázár Ervin jövőben játszódó történetei mellett a Galaktika révén Örkény István, Hernádi Gyula, Mesterházi Lajos vagy Fekete Gyula személyében olyan elismert alakjait tisztelhetjük az irodalomnak, akik kifejezetten sci-fi t is írtak. Sőt Kuczka Péter az Írószövetség keretein belül SF-szakosztályt is indított. A kommunizmusban pedig, amikor vaskézzel cenzúráztak, az SF-irodalom keretei között időnként átcsúszhatott a kritikus mondanivaló, mert a távoli időkbe, távoli bolygókra helyezett cselekmény nem tűnt olyan reálisnak, mintha akkor és ott, Magyarországon játszódott volna. Részben ezért volt olyan nagy olvasottsága és népszerűsége a sci-fi nek a vasfüggöny mögötti országokban. Egy kicsit azóta is ennek a levét isszuk, mert ma már nincs szerepe a sorok között kiolvasható tiltott tartalomnak.

– Ma már nincsenek meg ezek a társadalombíráló gyökerek?

– Sok társadalmi-politikai jellegű írás is születik, ami például az elidegenedéssel, az oktatással foglalkozik, hogy milyen lesz a mai gyerekek jövője, vagy hol lesz egyáltalán Magyarország helye a jövőben. Volt azonban a rendszerváltás után egy olyan időszak, amikor nem volt népszerű a magyar téma. Egyszerűen furcsának tűnt Kovács Pista mint a jövő egyik alakja, és az alkotók maguk is angolszász álnéven kezdtek írni. Ezenkívül az akkoriban megindult piaci folyamatok következtében tömegével jelentek meg olyan művek, amelyek korábban nem ideológiai, hanem minőségi okokból nem kaphattak volna publicitást. Számos kiadó alakult, ahol az irodalmi szempontok másodlagossá váltak a mennyiségi szempontokkal szemben, s nem tudtunk kimászni a túltermelési gödörből annak ellenére sem, hogy S. Sárdi Margitnak köszönhetően az ELTE bölcsészkarán elindult egy SF-irodalmi szeminárium. A Galaktika fokozatosan elvesztette vezető szerepét, majd 1995-ös megszűnésével Kuczka Péter ízlésformáló tevékenysége is megszakadt, így mindezen folyamatok következtében az olvasók elfordultak a magyar sci-fitől. Amióta 2004-ben újraindítottuk a lapot, azon vagyunk, hogy az SF visszakerüljön az úgymond megbecsült irodalom tartományába. Talán most értük el újra azt a szintet, ahol Kuczka Péter munkássága abbamaradt.

– Az ő fő koncepciója az volt, hogy a magyar sci-fi filozofikus irányzatát mutassa be. Mennyire tudják ezt tartani ma?

– Szeretnénk tartani, ugyanakkor a modern sci-fiben történt egy nemzedékváltás, nem minden zökkenő nélkül, ahogy azt láttuk. A fiatal írógenerációt előszeretettel nevezem Csillagok háborúja-nemzedéknek, mert ők elsősorban a mozifilmeken keresztül szerették meg a sci-fit gyerekkorukban, s az irodalmat ezután fedezték fel. Így sokkal akciódúsabb történeteket gyártanak, amelyekben filmszerűen peregnek az események. Vannak persze filozófiai vonulatok és gondolatok is az igényes alkotásokban, de egyértelmű a különbség.

– Az új Galaktika a tudományos ismeretterjesztésre is hangsúlyt fektet. Miért?

– A lap indulásakor Burger István főszerkesztővel úgy láttuk, hogy a Galaktika ma jobban eladható a piacon tudományos tartalommal megtoldva, hiszen így a régi SF-rajongók mellé új olvasókat is csábíthatunk. A koncepciónk szerint minden hónapban van egy központi téma, amiről közlünk egy tudományos cikket, illetve hozzá kapcsolódva több világirodalmi és hazai novellát. Az a legérdekesebb, amikor sikerül egymás mellé tenni ugyanabban a témában egy nagyon régi és egy friss elbeszélést. Egy-egy túlságosan behatárolt téma esetén ezért igen hosszadalmas kutatómunkát kell folytatnunk, de megéri, mert az olvasóknak – úgy tűnik – tetszik ez az elképzelés. S ebből a koncepcióból nőtt ki két irányba a régi MetaGalaktika című antológia folytatása, illetve a teljesen új HiperGalaktika. Az előbbiben az irodalom mellett irodalomtörténeti cikkek jelennek meg, az utóbbiban pedig a novellákra feleselő tudományos szakcikkek. A legutóbbi HiperGalaktikában például a számítógép és az ember kapcsolatának lehetséges alakulását jártuk körbe, a 11. MetaGalaktika pedig a magyar SF-irodalom történetét mutatja be a kezdetektől napjainkig. Ez most állami támogatás révén több ezer iskolai könyvtárba fog eljutni, de örülnénk neki, ha majd más nemzetek irodalmát bemutató kiadványaink is ilyen kedvező fogadtatásban részesülnének.

– Van a magyar sci-finek nemzeti sajátossága?

– Talán a sajátos akasztófahumor. Mint irodalmi szerkesztő megpróbálom a magyar SF nagy részét áttekinteni, és úgy látom, sok olyan szerző van, aki megállja a helyét nemzetközi szinten is, amit az utóbbi időben elnyert díjak is bizonyítanak.

– A régi és az új sikerek is azt mutatják, hogy a magyar sci-fi irodalom színvonala és a Galaktika folyóirat létezése között szoros összefüggés van. Tudatosan próbálják szervezni a hazai irodalmi életet, felkérik az írókat például bizonyos témák megírására?

– Némely esetben igen, illetve pályázatokat is kiírunk, de alapvetően magát a magyar sci-fi alakulását legfeljebb annyiban befolyásoljuk, hogy megmutatjuk a Galaktikában, milyen irányzatok vannak a nemzetközi sci-fiben, s ez érdekli a hazai írókat. Illetve találkozókat szervezünk. A sci-fi olvasóközönsége mindig is erősebben összekovácsolódott, mint bármelyik más irodalmi témáé. Nincs is olyan mai SF-író, aki ne SF-olvasóként kezdte volna. Én magam is rajongtam érte gyerekkoromban, s akárcsak mások, próbálkoztam az írással, de végül fordító és újságíró lettem Kuczka Péter mellett. Mivel annyira sajátos világ, a sci-finek van valamiféle közösségteremtő ereje, de ma már kevesebben vesznek részt a találkozókon, mint hajdanán.

– És az interneten?

– Igen, ma is vannak ugyanannyian, csak inkább online, mint személyesen. A sci-fi ugyanis egy kicsit olyan, mint a foci és a politika: mindenki jobban tudja, hogyan is kellene működnie. Az olvasók szívesen kifejtik a véleményüket, ami persze nem mindig olyan kellemes az írók számára. Régen könnyebben ülhettek elefáncsontornyukban, mint ma, amikor sokkal inkább kétirányú ez a kapcsolat, és azonnali reakciókra ad lehetőséget. Vannak olyan írók is, akik ezt felhasználva hagyják, hogy a közönség befolyással legyen a készülő műre: részleteket közölnek a neten, és a reakciókat figyelembe veszik.

– Jónak találja ezt irodalmi szempontból?

– Érdekesnek inkább. Nem úgy kell elképzelni, hogy az olvasó mondja meg, happy enddel végződjön-e a történet. Inkább egyes szereplők, cselekményszálak hangsúlyosabb jelenlétére vannak hatással. Írója válogatja, ki hogyan kezeli a kommenteket. Az azonban igaz, hogy mindig jót tesz egy kéziratnak, ha minél többen látják. Ilyen szempontból működhet is ez a jelenség, de nyilván csak egy bizonyos szintig.

– Milyen irányzatai vannak a nemzetközi sci-finek?

– Egy ívvel felrajzolni lehetetlen volna a témák sokszínűségét, de vannak hangsúlyok, amelyek időnként áthelyeződnek. Valaha például népszerű volt az űrhajózás, manapság pedig az orvostudomány bizonyos kérdései vagy a szingularitás. Ezt a szót használják a fizikában a fekete lyukakban előforduló végtelen téridő-görbületre, ugyanakkor kialakult egy másik értelme is, amely az ember és a számítógépek kapcsolatára vonatkozik. Idővel eljöhet az a pillanat, amikor a kettő gondolkodása, értelme összeolvad. Ez is érdekes kérdéseket vet fel: milyen mértékig helyezhetjük ki a ember képességeit, s meddig változtathatunk önmagunkon, hogy még emberek maradjunk? Például el lehet-e tárolni egy teljes emberi tudatot a számítógépek memóriájában, s ha azt valaki működésbe hozza, akkor él-e még vagy meghalt az az ember, és milyen jogok illetik meg? Mi a fontosabb, az ember vagy az intelligenciája? Az SF-irodalom végsősoron mindig azt boncolgatta, hogy mi teszi az embert, illetve van-e magának az embernek jövője.

– Volt-e rá példa valaha, hogy egy új technológia megjelenésekor a tudomány etikai álláspontját befolyásolták a témában írt korábbi sci-fik?

– Például az Isaac Asimov alkotta robotika három törvénye alapnak számít a mesterséges intelligenciával foglalkozó kutatók és a robotszakértők körében. Az ő Alapítványához köthető az a tevékenység is, hogy a múltbeli események mintázata alapján programok segítségével megpróbálják kikövetkeztetni a jövő társadalmát, jelenségeit és tendenciáit. Magyarországon például az Információs Társadalom- és Trendkutató Központ végzett ilyen kutatást, s a HiperGalaktika első számát velük közösen készítettük el. De az etikai álláspontok mellett sokkal inkább az a jellemző, hogy a technikai elképzelések hatnak a tudósokra és kutatókra.

– Vannak ilyen összefüggések a sci-fi és a találmányok között?

– Például az első novella az internetről a negyvenes években jelent meg. A lényege nagyjából ugyanaz volt, mint ma, csak a működése más: a telefonvonalakból egy világméretű hálózatot képzelt el az író, amin folyamatosan gyűjtötték a világ minden tájáról érkező információkat és tették szobányi számítógépek memóriájába. S ez az egyfajta hipertudakozó telefonon bárki számára elérhető volt. De említhetném Arthur C. Clarke, a 2001. Űrodisszeia írójának történetét is, aki szintén a negyvenes években kidolgozta a távközlési műholdak működését, s később élete végéig bánta, hogy annak idején nem szabadalmaztatta, mert végül mások tették meg. De akkor még úgy tűnhetett, az emberiség távol áll attól, hogy eljusson az űrbe. Viszont Clarke-ról nevezték el azt az geostacionárius pályát, amelyen a műholdak keringenek. Ha más nem, a tudósok és a sci-fi kapcsolatát bizonyítja számos hegység, kráter vagy bolygó szerte a világűrben, amit írókról vagy szereplőikről neveztek el. Az is jellemző, hogy például Ronald Reagan annak idején létrehozott egy többek között SF-írókból álló tanácsadó testületet a szovjetek elleni csillagháborús terveihez, a 2000-es évek elején pedig az Európai Űrkutatási Hivatalban nyílt egy olyan részleg, ahol sci-fikből merítve kerestek olyan új ötleteket, amelyek az űrkutatás számára lendületet adhatnak. Manapság a Fehér Ház veszi igénybe sci-fi írók tanácsait a terrorelhárítással kapcsolatban.

– Hogyan alakultak az évtizedek során a sci-fiben ábrázolt jövőképek? Valaha a tudomány és a technika fejlődésébe vetett bizalom a társadalom jövőjét is szebbre festette.

– Amikor megjelenik egy új technikai vívmány, ami alapvetően megváltoztatja az emberek életét, először mindenki áldásként tekint rá. Amikor azonban elkezdünk élni ezekkel az eszközökkel, kiderülnek az árnyoldalai is, amelyek komorabb színeket vonnak a jövőképbe. Írója válogatja, milyen a hozzáállás, de a túlnyomó többség borúsabb. Ez nem is baj, hiszen – visszautalva a Babits-idézetre – az SF-írók fontos feladata a figyelmeztetés, a jövőnk féltése. Különösen egy ilyen korban, amikor az emberek jó része egyre inkább elfordul a tudománytól, és az ezotériába menekül.

– Miért?

– Csalódtak a technikai fejlődésben, aminek oka talán ránk is visszavezethető, hiszen a sci-fi annak idején mindenféle rózsaszín képet vetített előre. Volt egy időszak az ötvenes-hatvanas években, amikor az a nézet terjedt el, hogy a tudomány mindenre választ ad, minden problémát meg tud oldani. Ma a járványok, a gazdasági válság vagy bizonyos területeken még mindig az éhínség sújtotta világban kiderült, hogy ez nem így van. Messzire vezetne ez a kérdés oktatási vonalon is, hiszen az elfordulás oka részben az, hogy a tudomány olyan szintre jutott, amit a hétköznapi, iskolázott ember már nem tud befogadni. A sci-fi ebben ellensúlyozó szerepet tölthetne be, hiszen megpróbálja közelebb hozni a tudományos gondolkodásmódot.

– Mi a tudományos-fantasztikus művek legáltalánosabb, legfontosabb üzenete az ember számára?

– Hogy csak az emberiség összefogásával lehet túlélni egy fenyegetett létállapotot, a problémákat egyedül így lehet megoldani. Csak ez a jövő működik.

– De hogyan lehet ezt elérni? Az kiderül?

– Nem. De az irodalomnak nem is a programhirdetés az elsődleges célja, sokkal inkább az, hogy gondolatokat, vágyakat ültessen el az olvasók fejében. Ezek valóra váltása már nem az írók feladata, hanem az embereké, mindannyiunké.

Fehérváry Krisztina


NÉMETH ATTILA

műfordító, irodalmi szerkesztő

1967-ben született, filmrendezőnek készült, végül műfordító lett és szinkrondramaturg. Angol, német és orosz nyelvből fordít.

1990-ben kezdett dolgozni a Galaktikánál újságíróként, majd saját rovatot kapott, és a lap megszűnéséig a szerkesztői stáb tagja volt.

1996-ban saját könyvkiadót alapított, a Möbius Science Fiction sorozat köteteit válogatta, fordította és szerkesztette. 2002-ben az Átjáró magazin szerkesztője lett. 2004 óta a Galaktika irodalmi szerkesztője.