Juronics Tamás: Küzdő alkat vagyok

– A díjat a Fekete hattyú című kortárs balettdarab sikeréért vehette át, amely Csajkovszkij A hattyúk tava című balettjének pszichologizáló értelmezése. Hogyan kristályosodott ki ez a rendhagyó történet?

– Csajkovszkij balettjéből 2007-ben már készítettem darabot, évekig játszottuk Szegeden. Mikor felvetődött az ötlet, hogy újra színpadra kellene vinni a művet, egyvalamiben biztos voltam: a korábbitól eltérően, egészen más formában foglalkoznék vele. Úgy gondoltam, érdekes lenne feltárni a darab különleges szimbolikájának – a fekete és a fehér hattyú megjelenésének – egyéb jelentésrétegeit, megkeresni, vajon milyen tartalma lehet még. A hattyúk tava a világ egyik legismertebb balettje, rendkívül nagy nézői elvárásokkal, és ha a közönség nem azt kapja, amire számít, esetleg csalódni fog. Ezért is lett a darabunk címe a Fekete hattyú, ami sejteti, hogy egyfajta pszichoanalitikus megközelítéssel nyúlunk a történethez: a helyszín egy orosz pszichiátria, valamikor a XIX. században, Csajkovszkij idejében. A sztori egyszerre krimi és thriller, miközben érzékenyen mesél egy fiatal lány tudatának kettéhasadásáról, az emberben rejlő sötét erőkről: a történet behúzza a nézőt és nem ereszti. Persze hosszú idő, mire kikristályosodik egy előadás története, zenei szerkezete, hiszen nem mindegy, a Csajkovszkij-mű mely elemeit használjuk fel, azokat milyen tartalmakkal társítjuk.

– A balett-teremben a próbák alatt is alakul az előadás?

– Mindenképpen. A táncosok rendkívül sokat adnak a darabhoz a személyiségükkel, mozdulataikkal, színészi játékukkal. Tavaly a Deszkavízión (kultúrával, művészettel foglalkozó hazai portál, a szerk.) az évad legjobb színésznőjének választották Miriam Munnót, aki az előadásban a fehér hattyút alakítja – ez is mutatja a szerep komplexitását, amelyben nemcsak a tánc, hanem a színészi játék is kulcsfontosságú. Egyébként a tánc világnapján Miriam a 2025 legjobb női táncművésze címet is elnyerte kortárs kategóriában. A naiva szerepkör ritka adottság, Miriamban mindez erős drámaisággal találkozik, e kettősségnek is köszönhető, hogy erre a szerepre tökéletesen alkalmassá vált. De az előadásban fellépő táncosok mind karakteres előadók, olyan szépen viszik végig a szerepük ívét, hogy az önmagában élmény.

– A díj átvételekor a Fekete hattyú sikerét a Carmina Burana című előadáséhoz hasonlította, amely 25 éve a Szegedi Kortárs Balett repertoárján van, ráadásul a hazai modern tánc történetében nincs még egy ilyen produkció, ami ennyire magas előadásszámot produkált volna. Mi az oka a népszerűségnek?

– A zene és a történet. A Carmina nagyon emberi történet is: egy fiatal lány drámai véget érő sorsáról is mesél, a darab során ráadásul a többi karakter rendkívül érzékenyen reagál a történésekre, a fordulatokra, látjuk őket fejlődni, változni. Mindez pedig szépen találkozik a zene dramaturgiájával, olyan erőt sugároz, hogy a világon bárhol mutattuk is be, hatással volt a nézőkre. A közeljövőben három előadást játszunk majd Dél-Koreában, a Carmina Burana tehát menetel tovább, ez a siker pedig példaértékű, reméljük, hogy a Fekete hattyúnak is hasonló karrierje lesz. Egyébként minden esélye meg is van rá, az első évben 49 előadást játszottunk belőle, ami nemhogy kortárs táncdarab, de musical esetében is irigylendő: szerepelt Szeged és Budapest mellett Párizsban, Helsinkiben, Brüsszelben, egyelőre tehát úgy tűnik, folytatja a sikerszériát.

– Két éve a Lear, tavaly a Fekete hattyú, jövőre az Amadeus bemutatója lesz, idén pedig Jelentek a házasságból címmel készült előadás, ami kissé különbözik a történetiséget előtérbe helyező daraboktól.

– A Jelentek a házasságból valóban nem lineáris történetet mesél el, és nem is a megszokott úton indultunk el a történet kibontásában: ez a darab a lélek mélyére nyúl, olyan területeket próbál elérni, megfogalmazni a tánc nyelvén, amelyek szavakkal nem mondhatók el. Tudat alatti történéseket, belső érzeteket, rezdüléseket fogalmazunk meg, vagyis a lelki folyamatok felfestésére teszünk kísérletet. Szándékosan kerültük a mainstream irányokat, mégis a tapasztalatok azt mutatják, ezt a darabot is szereti a közönség. Talán mert szabad értelmezési lehetőségeket ad, a nézők a saját élettörténetüket is beleláthatják, és ez megszólítja őket. Külön szépsége az előadásnak, hogy a szereplők nagyon pontosan táncolnak, nagyon érzékenyen fogalmaznak, nagyon jól építenek föl pillanatokat, szituációkat, viszonyokat.

– A darabok témaválasztásánál mi minden lehet ihlető forrás?

– Minden az lehet! Hiszen a történetek mindenütt velünk vannak. Az Amadeusra készülve most a mozarti életút izgat, főként a kapcsolatai, a nőkhöz és a szerelemhez fűződő viszonya. Ez egyfajta kutatómunkát is igényel, hiszen az élettörténet egyes epizódjait a zenén keresztül ábrázoljuk majd. A Jelentek a házasságból című darab alapötlete csupán egyetlen gondolat volt a fejemben, hogy a házasság intézményével, a házasságok működésképtelenségének jelenségével foglalkozni kell – ebből pedig ki tudtuk bontani a darabot. Persze egy előadás megszületése mindig hosszú és összetett folyamat. Küzdő alkat vagyok, az a típus, aki alkotás ideje alatt sokszor érzi magát tehetségtelennek és ameddig csak lehet, küzd az anyaggal. Számomra az alkotás része a bizonytalanság: hiába az évek rutinja, sosem rutinból dolgozom, és ez néha valódi szenvedéssel jár. Ezért nagy öröm és megkönnyebbülés a premier, hiszen az ember látja azt a sok-sok befektetett munkát, töprengést, gondolkodást, energiát megvalósulni, testet ölteni. Ám a megkönnyebbülés csak egy pillanat, a bemutató után már jön a következő téma, a következő darab, már az foglalkoztat. Így szinte egymás láncolataként születnek az előadások.

– Beszélgetésünkkor éppen Bizet Carmenjének előadása előtt vagyunk, az operát a Csokonai Nemzeti Színház számára rendezte. Másképpen közelít az operához, a különböző színpadi műfajokhoz rendezőként, mint koreográfusként?

– Ma már többet dolgozom rendezőként, mint koreográfusként. A rendezői munkában másfajta fogalmazásmódot kell használnom, hiszen az opera egészen más műfaj, más utat kíván, másképpen kell a művészeket animálni, más eszközökkel. Valahol mindez mégis összeér, hiszen a művészi kifejezésnek nagyon erős eleme, hogy a művészek a térben hogyan léteznek, milyen energiákkal vannak jelen. A koreográfusi munka megint csak másik út: adottság, ha valaki a mozdulatok nyelvén képes fogalmazni, képes történeteket, szituációkat, karaktereket átfordítani a tánc nyelvére.

– Több mint három évtizede vezeti a Szegedi Kortárs Balettet: hogyan lehet ilyen hosszú időn át sikeresen működtetni egy társulatot?

– Nyilván több válasz is adható, az egyik az, hogy nálunk a társulati lét az elsődleges, a napi nyolcórás próbatermi munkának köszönhetően a táncosok összecsiszolódnak, elsajátítják a társulat stílusát, és hiába van fluktuáció, a társulat egysége megmarad. A másik fontos dolog a darabok ereje, minősége, költőisége és persze a menedzseri munka, ami a társulat jelenlétét garantálja nemcsak országos, hanem nemzetközi színtéren is. Sokat vállalunk, idén 109 előadásunk lesz – tavaly 105 volt –, ez a szám pedig kiemelkedő. Nem várjuk, hanem keressük a lehetőségeket, az előadás ugyanis a legfontosabb része a munkának, hiszen a közösséggel való találkozás építi legjobban a táncművészt. A következő évadban lesz az Amadeus című előadásunk a Müpában, a jegyeket a meghirdetéstől számított hét óra leforgása alatt elkapkodták. Ez óriási visszajelzés, hiszen látni, hogy van egy stabil, egyre szélesedő közönségünk. Ebben benne van a társulat művészeti vezetőjeként eltöltött több mint harminc évem és talán az is, hogy a televíziós produkciókban rendszeresen találkozhat velem a közönség. Ám az ismertség illékony, minden egyes estén ugyanúgy bizonyítanunk kell, meg kell győznünk a közönséget arról, hogy jól döntöttek, amikor jegyet váltottak az előadásunkra: hiszen átélhetik a kortárs táncelőadás különleges, katartikus élményét.