– A háború itt, Tatán érte a családot?

– Nem, akkor Komáromban laktunk, mert édesapám a gesztesi járás főszolgabírója volt, ezért ott kezdtem el református iskolába járni. Az összeomláskor, 1945-ben Nyugat felé indult a család a három fiúgyerekkel. Attila, az öcsém, az 1990-es választáson országgyűlési képviselő lett, államtitkár az Antall-kormányban, ma a pápai református gimnázium igazgatója, sokáig a református egyház világi elnöke volt. Zsolt pedig, a legfiatalabb öcsém támasza az egyedülálló, 91. évében járó édesanyámnak. Míg Attila és én, hogy úgy mondjam, éltük a magunk világi életét és építettük a karrierünket, Zsolt vele volt, és ezzel lehetővé tette, hogy mi a magunk útját járjuk. Visszatérve a menekülésre, a front utolért bennünket, az oroszok letartóztatták az apámat és egy évig vizsgálati fogságban tartották a komáromi erődben. A tárgyalásán a lágerekből visszatért zsidók közül többen tanúskodtak mellette, nem is ítélték el, de B-listázták, mi gyerekek pedig X-es kategóriába kerültünk, ami a továbbtanulásunkat ugyancsak megnehezítette. Ötvenévesen kellett elmennie fizikai munkásnak, építkezésekre meg lóápolónak, tehát a szokásos utat járta be. Anyám a szőnyeggyárba került, ahol először szövőnőként, később bérelszámolóként dolgozott nyugdíjazásáig. 1949-ben elváltak a szüleink. Biztos, hogy ehhez a politika is hozzájárult, de nem akarok mindent a kommunizmus nyakába varrni. A válás folytán X-esből átkerültünk az egyéb kategóriába. Ötödikben, amikor a gimnázium kezdődött, a csurgói református gimnáziumba kerültem a nagybátyámhoz, így próbált segíteni rajtunk, hogy egy gyereket vállalt, aztán visszakerültem ide, Tatára, egy évet a piaristáknál jártam, akkor őket is államosították.

– Azt mondja, nem kaptak különösebben vallásos nevelést. Hogyan ébredt akkor föl önben a vallás iránti érdeklődés?

-Az öcsém, Attila révén, aki egy vallásos táborban megtért. Az ő hatására tértem meg én is. Tatán konfirmáltam 14 éves koromban, akkor Márkus Jenő volt a lelkész, a mostani püspök édesapja. Teljesen elmerültem a vallásban, kamasz fejjel Bibliát olvastam, énekeltem, bibliaórákra jártam. Az Eötvös Gimnáziumba nem vettek fel, hiába számítottam egyéb származásúnak, így kerültem Sárospatakra, ahol két évig voltam bentlakó diák a kollégiumban. Az első évet a magammal vitt vallásos rajongásommal éltem meg, de ott, Patakon annyira puritán lelkület uralkodott, fundamentalista, a Bibliát szigorúan vevő szemlélet: azt mondták, a fiú nem nézhet a lányra, nem mosolyoghat, nem megy moziba, nem táncol, hogy bennem az élet természetes ösztöne fellázadt. Én, aki addig mélyen és őszintén vallásos voltam, a második évben teljesen megcsömörlöttem, a kötelező istentisztelet alatt fönt az erkélyen zsugáztunk, és gyakran meglógtunk a kollégiumból táncolni. 1952-ben aztán a pataki kollégiumot is államosították, de kikötötték, hogy minden diákot át kell vegyen a helyi gimnázium, így kerültem vissza Tatára két évre, itt érettségiztem. Jó tanuló voltam, csak oroszból volt gyenge jegyem, amit ma sajnálok, hiszen minden nyelv, minden kultúra érték.

– Teológiára jelentkezett vagy Patakon már eltántorították ettől?

– A színiakadémiára jelentkeztem. Ez egyéb származással 1954-ben óriási dolog volt, de a művészi iskolában inkább a tehetség számított. Háromezer-hatszázan jelentkeztünk, és talán huszonöten vagy harmincan kezdtük el az első évet. Félévenként rostavizsgák voltak, a második év végén kiestem. Lehetett persze politikai oka is ennek, de azt hiszem, inkább én vagyok a hibás, mert az egyik helyzetgyakorlatnál rám ijesztettek és ettől megmerevedtem. Óriási tragédiaként éltem meg, hogy kirostáltak. Húszéves voltam, a sorozás is közeledett, ebben a lelkiállapotban kerültem az inotai kohóhoz kultúrfelelősnek. Színházat rendeztem, és játszottunk a helybéli műkedvelőkkel ’56 nyarától. Így ért a forradalom, amely számomra hatalmas, megrendítő, életre szóló élmény. Én nem szeretek hazafiaskodni, de ez a forradalom a lelkem mélyéig megrendített, igazi alapot adott az emberségemnek és a magyarságomnak. Ugyanakkor igyekszem higgadtam és tárgyilagosan emlékezni, nem a sokszor érzelmektől átitatott, utólagos értékelésekre támaszkodom. Természetesen nem vagyok történész, ez csak a szubjektív résztvevő véleménye, de úgy érzem, valójában egy nemzeti érdekű szocialista forradalom volt. Hangsúlyozták a résztvevők, hogy a régi rendszert nem állítják vissza, földet, gyárat, bányát, bankot vissza nem adunk, tehát nem a ’45-ös állapotokhoz akartak visszatérni. A nagybátyám például volt katonatisztként – bár mélyen együttérzett a forradalmárokkal – tudatosan nem vett részt, mert azt mondta, ha őt elfogják, bizonyítékként fogják felmutatni, hogy a volt Horthy-tisztek csinálták, és ezt nem akarta. A munkások, a diákok és a nemzeti érzelmű baloldaliak forradalma volt ’56. Persze lehet, hogy naivak voltak az elképzeléseik, nem lehet tudni, mi lett volna három év vagy öt év múlva, ha győznek. De a forradalom méltóságteljessége és tisztessége az egész világ számára példaértékű. Inotán például megkaptuk a besúgók névsorát, tele volt kulák gyerekekkel, akik szerencsétlenek a szüleiket igyekeztek védeni azzal, hogy ezt vállalták. A munkások azt mondták: kérem, semmiféle bosszú nincs, a párttitkár visszamegy dolgozni, mert mostantól a párttitkárságnak vége, a kohónak pedig tovább kell mennie, dolgozzunk! Volt valami kis fegyveres harc is, én is viseltem fegyvert, próbáltam hősködni, egy kis csetepaté is volt már november 4-e után az oroszokkal, huszonöt-harmincat lelőttünk közülük, de ebben éppen nem vettem részt, mert végkimerülésben aludtam. Úgyhogy semmiféle hősiességet nem könyvelek el magamnak.

– Hogyan döntötte el, hogy Nyugatra szökik?

– November végén, részben a környezetem unszolására. Édesapám október 1-jén meghalt, ki voltam rúgva a színiakadémiáról, komoly szerelmi kapcsolatom éppen nem volt és komoly fenyegetettséget éreztem az ’56-os szerepvállalásom miatt, azonkívül óriási vágy élt bennünk akkoriban, hogy megismerjük a világot. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, milyen volt az, hogy az ember nem léphette át az országhatárt semmilyen irányban. A későbbi feleségem bátyjával, Tomival, aki katonaként állt a forradalmárok közé, tehát menekülnie kellett, és még néhányan nekivágtunk a nyugati határnak. Ez is külön történet lenne, nincs itt hely, hogy elmondjam, egyetlen apróságot azonban megemlítenék, mert lényeges a szemléletem formálódása szempontjából. Göndör a hajam, Tominak is az, és amikor Bécsben bementünk a táborba, azt hitték, zsidók vagyunk, meg akartak verni minket. Hozzátenném még, hogy korábban udvaroltam egy félzsidó lánynak. Úgyhogy bennem a mai napig megrendülést kelt, ha valakit csupán a származása miatt megkülönböztetnek. Ami természetesen nem jelentheti azt, hogy például Izraelt nem kritizálom nagyon erősen sok kérdésben, de az emberek kategorizálása ellen egész életemben küzdöttem. Emiatt elég kevéssé találom most a helyemet Magyarországon. Természetesen más az egyéni viselkedés, azért mindenki felel.

– Hogyan fogadták Amerikában az ’56-osokat?

– Pedellus kisegítő lettem egy iskolában, de néhány hét után kaptam egy ajánlatot. Az Indiana Egyetemen indult egy öt hónapos nyelvtanfolyam magyar egyetemisták számára, minden költséget fizettek, oda hívtak. Azt mondhatom, minket Amerika tárt karokkal várt. Lehet, hogy a lelkiismeretüket próbálták megnyugtatni, azért, amit politikai és diplomáciai téren tettek, de tény, hogy rengeteget segítettek nekünk. A Dél-Ohiói Egyetemre iratkoztam be munka mellett színész szakra, ám nem kértem felmentést egyetlen tárgyból sem, elölről akartam kezdeni, hogy jól megtanuljak angolul. Az otthoni két év színiakadémia olyan előnyt adott, hogy másod-harmadévben már főszerepeket játszottam, úgy látszott, fényes jövő vár rám. A végzés után elmentem egy másik egyetemre, hogy a mesterfokozatot is megszerezzem. Ezalatt a Ford Alapítvány igazgatója meghívott egy San Franciscó-i repertoár színházba, ami már komoly dolog volt, de maga a színház a lét határán táncolt anyagilag, éhbérért dolgoztunk, mi építettük a díszletet, készítettük a jelmezt, de óriási élmény volt ott játszani. Azonban itt már jobban számított az akcentus, mint a diákszínházban, ezért 15-20 mondatos szerepeknél tovább nem vittem. Közben megírtam a mesterdiplomához szükséges disszertációt, de akkor nem védtem meg, ezért egyetemen nem taníthattam, középiskolában sem, mert nem volt meg a pedagógiai végzettségem. Ezt mind megszerezhettem volna egy kis többlet idő- és pénzráfordítással, de éppen ezek hiányoztak legjobban. Így aztán egy munkaközvetítőhöz fordultam, aki a biztosítási szakmát ajánlotta, mondván, hogy Amerikában, akiknek nem sikerül az álmuk, mind a biztosítónál boldogulnak. Így lettem egy nagy kártérítéssel foglalkozó vállalatnak, amely minden biztosítótársaságnak dolgozott, a kárbecslője. Rögtön kaptam vállalati kocsit, stabil állást, fizetést, és azt a lehetőséget, hogy a szamárlétrán feljebb lépjek. Akkor már 28 éves voltam, 1964-ben járunk, azon a nyáron a későbbi feleségem kijött Amerikába a bátyját meglátogatni. Gimnazista koromban komolyan udvaroltam Csabafy Zsuzsinak, ő volt az első nagy diákszerelem az életemben. Mikor Amerikába kerültem, újból feltámadt ez a kapcsolat. Negyvenoldalas leveleket küldtünk egymásnak éveken keresztül, közben ő Győrben elvégezte a konzervatóriumot és Pápán lett zenetanárnő. Akkor úgy éreztem, ez Isten adta alkalom – bár akkor nem voltam vallásos -, és megkértem a kezét. Hét évig dolgoztam a biztosítónál, közben folyamatosan tanultam közgazdaságtant, kárbecslést és üzleti jogot.

– Mi lett a vallással?

– A vallás nagyon érdekelt, de taszított minden dogma, minden formaság, minden fundamentalizmus, a Biblia szó szerinti értelmezése. Ám a vallás alapgondolatai: Isten, a szenvedés, Krisztus, az élet célja és értelme, tehát a filozófiai és transzcendentális oldala rendkívül vonzott. Az akkori viszonyok között választanom kellett, hogy vagy mindent elfogadok, vagy nem járhatok ezen az úton, én pedig mindent nem tudtam elfogadni.

– Hogyan fordult mégis a lelkészi hivatás felé?

– Zsuzsi elvállalta egy kis kórus vezetését egy presbiteriánus egyházban. Akkor még nem tudott jól angolul, tehát kellett tolmács, és ha már ott voltam, kellett a tenor hangom is. Azonkívül a magyar karmester precizitása és szakmai igényességből fakadó bizonyos merevsége miatt közvetítenem is kellett, mert az amerikai ember számára az éneklés játék volt. Fel kellett tehát oldani a merevséget, játékossá kellett tennem a próbákat, és valóban egészen jó kórusélet alakult ki. Volt ott egy fiatal lelkész, aki nem hordott fekete ruhát, a kételyeiről is nyíltan beszélt, és az ő hatására rádöbbentem, hogy a XX. században a kereszténység más is lehet, mint amilyennek én addig ismertem. Élveztem a vasárnapi istentiszteleteket, igazi élmény volt templomba járni. Másfél év után elhelyeztek egy üdülőhelyre, ott született a három gyerekünk, ’67-ben, ’69-ben és ’70-ben. Zsuzsi az ottani templomban is karnagy lett. Ott egy másféle lelkész volt, egy rendkívül olvasott ember, aki viszont abban tért el a többi lelkésztől, hogy pszichológiai tárgyú olvasmányélményeit is belevitte a prédikációiba. Ott érlelődött meg bennem a gondolat, hogy a biztosítási szakmát otthagyom és beiratkozom teológiára. 1971-ben, 35 évesen, háromgyerekes apaként jelentkeztem a San Franciscó-i Presbiteriánus Teológiára. Ösztöndíjat is kaptam, de persze közben dolgoznom is kellett, buszt vezettem és a feleségem is dolgozott. Csodálatos három évet töltöttem az egyetemen, azért is, mert az amerikai teológiákon sokkal érettebbek a hallgatók, ugyanis nem érettségi után, hanem egyetemi diplomával veszik fel őket, ráadásul legtöbbjük már dolgozott is néhány évet, mikor jelentkezik. Óriási szabadságot adott a hallgatóinak az iskola, még a dogmákkal is szabadott vitatkozni, bármit kutathatott az ember, semmiben nem kötötték meg a kezét. Azt tanították, hogy csak azt hirdessük, ami valóban a miénk. Pusztán azért, mert a kereszténység tanítja, ne hirdessünk valamit, csak ha valóban a magunkénak érezzük.

– Hol kezdte a munkát?

– Egy Los Angeles környéki magyar gyülekezetben, ami erősen magyar nyelvű volt. Kaliforniában ez a jellemző, a keleti részen inkább angol nyelvűek a magyar gyülekezetek is. Főleg ’56-osok jártak oda, de volt egy-két ’45-ös is. Az amerikai magyar emigráció, ha nagyon leegyszerűsítem, négy részre osztható. Az elsőt a XX. század elején, a háború előtt kivándoroltak alkották, akik többsége egyszerű, tanulatlan ember volt. Ez a magyarság építette a templomokat, hozott létre egyházakat. A második részük a ’45-ösök, akik az úri középosztályból kerültek ki, tanult, nadrágos emberek, katonatisztek, őket rendkívül kemény nacionalizmus jellemzi és sok esetben antiszemitizmus is. Azonkívül egy bizonyos mértékű felsőbbrendűségi érzés a korábbi emigránsokkal szemben, akik ugye tanulatlanok. Ugyanakkor, mivel a ’45-ösök már meglett emberként jöttek ki, nem tudtak úgy gyökeret verni, ezért többségük nem tudott a képességeinek megfelelő társadalmi helyzetbe jutni, sokan gyári munkásokként dolgoztak, tehát csak az egyházban és a magyar klubban számítottak valakinek. Az ebből keletkező feszültség érezhető volt. Köztünk, ’56-osok között, akik fiatalok voltunk, voltak tanultak és tanulatlanok is, de nem voltunk vallásosak, úgyhogy nem sok egyházat alapítottunk. Viszont előnye volt ennek a nemzedéknek, hogy nem hozott magával előítéleteket, nem jellemezte merevség. Például a mi gyülekezetünkben a hívek több mint fele katolikus volt, de volt ott evangélikus, zsidó, baptista, ez senkit nem érdekelt, az számított, hogy magyar és istentiszteletre jött. Utána hurkát sütöttünk, táncmulatságot rendeztünk meg színielőadást, meg Erdélynek is gyűjtöttünk, úgyhogy a Los Angeles-i egyház a ’70-80-as években nagyon szépen működött. Eljött hozzánk előadást tartani Csurka István is, Demszky Gábor is, Balczó András is – akkor még nem voltak különbségek. Nagyon nyitott, nagyon átjárható közösség alakult ki, komoly gyűjtéseket is rendeztünk erdélyiek, felvidékiek javára, sokszor 50-80-100 ezer dollár is összejött, természetesen nemcsak a mi egyházunkban, hanem a cserkészek is gyűjtöttek, a katolikusok is. A negyedik része az emigrációnak a ’70-80-as években kijött gazdasági menekültekből állt. Nem voltak ők sem rossz emberek, csak jóval kisebb volt a magyar öntudatuk. Ez a ’45-ösökben élt a legerősebben, ahogyan a leszakadt országrészek iránti aggodalom is. Az utolsó nagyszabású rendezvény, amelynek szervezője voltam, 2001-ben Tőkés László, Tempfli József atya és a nagyváradi kórus ökumenikus amerikai útja volt. Aktívan részt vettem a komáromi, a sárospataki, a kolozsvári kórus útjának szervezésében és millió más dologgal is foglalkoztam. A ’90-es évek vége felé már csökkent az adakozókedv az amerikai magyarság körében, de így is jelentős összegek gyűltek össze az iskolák javára. Közben az egyik ohiói teológián doktoráltam, a disszertációmat a kétnyelvű egyházból írtam, arról, hogy milyen magyar értékeket lehet átadni angol nyelven. 2001-ben jöttünk haza.

– Hogyan látja, mi ma az egyház legnagyobb feladata?

– Teljesen szekularizált világban élünk. Jézus a maga korában a leghaladottabb gondolkodású ember volt, az egész világot megelőzte. Ma a vallás kullog a világ után, a legjobb eszű gyerekek más pályákra mennek – tisztelet a kivételnek -, az emberek jó, ha vasárnap elmennek templomba egy órára, ezenkívül teljesen világi életet élnek. De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy az üzenetünket évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtti kategóriákban próbáljuk megfogalmazni. Jézus azt mondja, az új bort új tömlőbe kell tenni. Az új tömlőt még csak-csak elfogadják a hívek, de hogy új bor is kellene, ezt a gondolatot már képtelenek. Régi kategóriákban gondolkozva nem lehet a mai embert megszólítani, legfeljebb csak egy kis részüket. Aztán, hogy ezt hogyan lehet véghez vinni, hogy a krisztusi értékeket is átmentsük, mégis a kor nyelvén, a kor emberéhez tudjunk szólni, ez talán ma a legnagyobb feladat és erre a legtöbb egyház alig van készen, bár komolyan igyekszik.