A nemzeti konyha egy nép történetének, kultúrájának és hitéletének étkezési szokásokban és ételekben kifejezett jelképes nyelvezete. Ha egy népnek nincs sajátos konyhája, önálló kultúrája sincs. A magyar konyha az elmúlt évezredek során folyamatosan megteremtette a maga külön gasztronómiai világát, de a sok idegen hatás mellett is megtartotta elődeitől örökölt sajátságait.

Hol született meg a kenyér? Ott, ahol a kenyérgabona géncentruma van, és ahol „feltalálták” az erjesztést. Ez a terület mai ismereteink szerint Belső-Ázsia és Egyiptom volt. A kenyérbúza géncentruma a Kaszpi-tenger vidéke vagy az attól keletre eső terület; a kínaiak mintegy 5700 évvel ezelőtt a búzát már „az ég ajándékának” nevezték, de a korai időkben ott találjuk a „Termékeny Félhold” területén is. Kővé aszalódott kenyér került elő a Góbi-sivatagi hun fejedelmi sírokból, és Attila udvarában többször megforduló bizánci Priszkosz rhétor külön megjegyzi, hogy „A hunok szívesen fogyasztottak húsételeikhez kenyeret”. Az a lépés, hogy a kenyér tésztájából még sütés előtt egy keveset elvettek, azt kézzel kinyújtották, majd kemencében vagy zsírban megsütötték, már a magyar nép gazdag gasztronómiai gondolkodásából következett.

A kenyérlángost többféle névvel illetik: kemencelángos, langali vagy langaló. Maga a „lángos” szó lángnál sütött, kelesztett lepényt jelent; első írásos emléke 1700-ból való, de ismert hazai története a XIV. századig nyúlik vissza. 1730-ban a kenyérlángos a pásztorok juttatásában is szerepelt; a naponta hazajáró disznópásztorok, csordások részére sütötték az ünnepnek számító kenyérsütés napján. Eredetileg dél-alföldi és nyugat-dunántúli étel volt, majd az egész országban elterjedt. Kenyérsütéskor készítették kenyértésztából, kemence kövén sütötték meg, esetenként különböző módon ízesítették és frissen fogyasztották. A dagasztóteknőben maradt tésztát elnyújtották, és a már felfűtött kemence fenekére, az izzó parázs, a láng elé helyezték. Hamar megsült. Faluhelyen, ahol a szombati napokon sütöttek egy hétre való kenyeret ezt a friss lángost várták a gyermekek, no meg a felnőttek. Első étkezésre fogyasztották, általában nem ettek melléje mást. Néhol fokhagymával jól bedörzsölték, zsírral, vajjal, sűrű tejföllel megkenték és úgy fogyasztották, de önmagában is fenséges.

A lángos – kenyérlángos – általában 22-25 cm átmérőjű, kissé egyenlőtlen vastagságú (1–1,5 cm), többé-kevésbé kerek formájú, mintegy 250-300 g tömegű, sárgásbarna színűre sütött termék. Illata, íze a friss kenyéré. Állománya kívül ropogós, belseje puha. Csak frissen, melegen fogyasztva élvezhető, később megszíjasodik, megszárad. A lángost régebben – kényszerűségből – mezei munkások is magukkal vitték. A lángos abban különbözik az európai lepényektől, hogy mindig erjesztett tésztából készül, míg a lepények erjesztetlenek. Tulajdonképpen a teknővakarék hasznosítása, amelyet régebben lepénynek is neveztek, más néven: vakarcs, vakaró, molnárpogácsa, bodag, sótalan, sovány, pompos, kanvarjú, vakvarjú vagy dübbencs.

A XIX. század végén és a XX. század elején a sörélesztő megjelenésével a kenyérsütéstől függetlenül is készítették, és olvasztott sertészsírban vagy sajtolt olajban kisütötték. Azt a lángost, amelyet továbbra is kemencében sütöttek, megkülönböztetésül „kemecelángosnak” nevezték.

A jó lángosnak nem a fokhagyma, a belésütött krumpli, a rászórt sajt vagy a szinte csak a magyaroknál használt tejföl a titka, hanem maga a tészta, a kovásszal való kelesztés és a sütés módja. A lángos mára már nemcsak egyszerűen ennivaló, hanem a magyar önazonosság „nosztalgia-ételének” számít, amit piacokon, fürdőhelyeken és falusi összejöveteleken régi – magyar – módon készítenek. Ilyenkor a felnőtt férfiak, és a fürdőruhás gyermekek egyaránt visszatérnek a magyar múltba: önfeledten harapdálják ezt a magyar csodát, amelyhez jó minőségű, magas sikértartalmú búzaliszten, kovászon (újabban sörélesztőn) kívül csak egy csipetnyi só kell. Ugyanúgy jellemzi a magyar konyhát, mint a pizza az olaszokét vagy a burek vagy pilmeni az oroszokét és a bécsi szelet az osztrákokét. Magyarországon kívül sehol sem ismerik; tőlünk vette át az osztrákok egy része, az erdélyi románok és a bácskai szerbek.

Kiszely István