Szalay Károly a kétszínű kommunizmusról és az irodalom felelősségéről

Legismertebb szépirodalmi művében, egy szatirikus regénytrilógiában – Szerelmes éveink, Párhuzamos viszonyok, Bikakolostor – a kommunista korszakot ábrázolta rendkívüli művészi erővel és hitelesen. Ezekben a még rendszerváltás előtt megjelent kötetekben leírta az 1956-os forradalmat is, kihangsúlyozva, hogy nem ellenforradalom volt, sőt szabadságharc. Irodalomtörténeti szempontból már ez is érdekes volna, Szalay Károlyt mégis inkább csak a szatíra és a komikum kiváló kutatójaként tartja számon az irodalmi közvélemény, bár a Szerelmes éveink három kiadást ért meg, és majd százezer példányban fogyott.

– Hogyan jelenhettek meg a rendszerváltás előtt ezek a regények?

– A Kádár-korszak, akárcsak a Rákosi-korszak, nem egysíkú, homogén folyamat volt. Olykor lehetett valamit csinálni, máskor nem. Miközben például 1985-ben a Magvető kiadta a Szerelmes éveinket, Nagy Gáspár kötetéből megjelenés előtt kivette a Nagy Imréről szóló versét, bár két évvel korábban még elfogadta a kéziratot. Egyébként az én regényem is majdnem tíz évet pihent a kiadónál. Valóban tele van olyan mozzanatokkal, epizódokkal, amelyekről a mai ember el sem tudja képzelni, hogy nyomtatásba kerülhettek. Az első kötetben például szerepel az a történet, miszerint egy parasztember orrába ceruzát vertek a kecskeméti városházán, mert nem akart belépni a tsz-be, és a vallatás után egy orvos gyógyította, mire mindenki aggódni kezdett, hogy elviszik őt is. Írtam az egyetemi üldözésekről, a kitelepítésekről, a kitaszított művészekről. Mindez ellentmond egyes mai állításoknak, és az irodalomtörténet kénytelen azzal szembesülni, hogy 1989 előtt is kiadtak néhány merész könyvet. Erről szeret mindenki megfeledkezni.

– Többen is írtak olyan szépirodalmi művet a rendszerváltás előtt, amelyben 1956 nem ellenforradalomként jelenik meg.

– Jókai Anna a Napok és Karinthy Ferenc a Budapesti ősz című kötetében. Nemrégiben olvastam például egy tanulmányt a Hitelben, amely a témáról szólva egyikünket sem említi meg, csak a rendszerváltás után született műveket, sőt azt írja, hogy egy reális, átfogó szemléletű epikus művel még adós az irodalom. Karinthy regényének egyébként szintén jellemző története van. Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó igazgatója rendelte meg tőle, de amikor elkészült, nem merték kiadni. Karinthy Cini ezt egyszer elpanaszolta nekem, mire én megemlítettem Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának, aki azt mondta, majd ő kiadja. Amikor ez Illés fülébe jutott, őrült dühbe gurult, fölhívta Aczélt, az meg Kardost, és irgalmatlanul leszidott bennünket. Na, ezek után a Szépirodalmi azonnal kiadta a Budapesti őszt. Így működött ez akkoriban.

– Beke Albert irodalomtörténész ugyanakkor írt egy könyvet az ön trilógiájáról.

– Beke kiváló filológus és állandó konfrontációt kereső ember. Alig van valaki a magyar irodalomban, akibe ne akaszkodott volna bele, kizárólag igazságkeresési mániából. Mindent ellenőriz, a múltkor például fölhívott, hogy az én 1956-os koncepcióm, amit a trilógiában megírtam, egy az egyben Mindszenty hercegprímáséval azonos. Meghallgatta az eredeti hangfelvételt az 1956-os beszédről, s abban fedezte föl az azonosságot. Minden bizonnyal a fülemben maradt egykor, és évtizedekkel később tudat alatt megírtam. De hozzá kell fűzzem, Beke ellenőrizte a beszéd könyvben kiadott változatát is, s meghökkenve állapította meg, hogy ezek a mondatok onnét hiányoznak. Kérdés, hogy 1990 után is cenzúráznak vagy egyszerűen trehányak az emberek? Egyszóval, Beke mint egy faltörő kos megy neki a világnak. Nagyon keményen rostál, méghozzá erkölcsi alapon. Moldováról, Konrád Györgyről, Eörsi Istvánról, Kertész Imréről, Esterházyról a legkegyetlenebb kritikákat publikálta, de itt nem állt meg, kivesézte az Illyés Gyula-kultuszt, Márait. De ki száll vele vitába? Hol vannak az Illyés-rajongók? Ez az, amit nem értek. Azt hiszik az agyonhallgatással célt érnek?

– Ön miben nem ért egyet vele?

– Az Illyés Gyula-képet például bonyolultabbnak látom. Szerinte Illyés lényegét tekintve kommunista volt, de közben ragaszkodott a magyarsághoz, a magyar nemzet érdekeihez, és a kettő együtt föloldhatatlan ellentmondás. Nekem viszont az a koncepcióm, hogy az elmúlt ötven évben valami módon fenn kellett maradni és létezni kellett, tehát kompromisszumokra, megalkuvásokra mindenki rákényszerült a túlélés érdekében.

– Ön is?

– Persze. A Magvetőben, a Szépirodalmiban voltam rektor, a televízióban is dolgoztam. Voltak ugyan rendkívüli hősök, például Tersánszky Józsi Jenő nem adta be a derekát, mint ahogy Kassák Lajos, Remenyik Zsigmond, Hamvas Béla sem. A Demokratában Bognár József ugyanazon nyomcsapáson halad, mint Beke, megírja Illyés Gyulától Csoóri Sándoron keresztül Nemeskürty Istvánig a fönntartásait. Nem zárkózom el az elől, hogy kritikával illessük az elmúlt ötven év íróit, de ahogy Karinthy mondta egykor, egyetlen ember sem jellemezhető életében, csak a halála után. Vagyis nemcsak egyes tettei, hanem az egész élete és munkássága alapján kell megítélni és felvázolni a jellemét. Az ember lehetőségei, és az abból következő viselkedése sokkal összetettebb kérdéskör egy ilyen diktatúrában, s ebből a képből nem hagyható ki az érték sem, amit az utókorra hagyott. Erre a legjobb példa az imént említett Kardos György, aki csupa, a kommunista hatalmat irritáló alkotót adott ki, Karácsony Sándort, Ferenczy Sándort, tisztelte Németh Lászlót, Kodolányihoz személyesen vitte le a kéziratokat javításra Balatonakarattyára. Rendkívül tehetségesnek tartotta például Csoórit és Csurkát, s a mai prominens, liberális írókat ki nem állhatta. A mai magyar irodalom alapköveinek lerakását tette lehetővé, miközben ÁVH-snak tartják. Bár valójában nem az volt, hanem a katonai elhárítás országos parancsnokhelyettese, de lényegileg nem sokban különbözött tőlük. Az én nagybátyámat, a pécsi helyőrség parancsnokhelyettesét is valószínűleg az ő parancsára verték félholtra. A sógoromat, aki Kodály Zoltán munkatársa volt, viszont bizonyosan Kardos csukatta le négy évre. Persze mindezt munkatársaként nem tudtam, csak a halála után derült ki róla. Lényeg az, hogy annak idején a katonai elhárítás és az ÁVH versengett a hatalomért, és az utóbbi nyert, így került Kardos a váci fegyházba. Igen kellemetlen lehetett, hogy néha azok közé zárták be, akiket az ő parancsára tartóztattak le. Nagy Imre alatt rehabilitálták, s kiadóigazgató úgy lett, hogy együtt raboskodott egy ideig Aczél Györggyel és Kádárral. Mivel azonban a saját elvtársai irgalmatlan módon megkínozták, iszonyatos bosszúvágy és indulatok dúlhattak benne, s így válhatott a Magvető ilyen merész kiadóvá, nyilván borsot törni hatalmon lévő megutált elvtársai orra alá. A Magvető különös hely volt, ott mindenféle politikai üldözött menedéket talált, jobb- és baloldaliak egyaránt. Ott húzódott meg a Nagy Imre-féle társaság rokonsága, Rákosi Mátyás unokahúga, de volt olyan kollégám is, akinek az apját háborús bűnösként ítélték életfogytiglanra – ártatlanul egyébként -, míg másokat először a nyilasok vertek félholtra, majd a kommunisták. Én akkor kerültem oda, amikor 1968 után a csehszlovákiai eseményekről kimondtam a véleményem, és kiraktak a televízióból, majd sehol nem kaptam munkát. Persze azért Kardost is cenzúrázta a hatalom, például már kinyomtatta Illyés Gyula Szellem és erőszak című kötetét, amikor letiltották a terjesztését. A nyolcvanas évek végéig raktáron maradt a kiadvány, mert nem engedte bezúzatni. Nagyon bonyolult világ volt akkor, ezt próbáltam megjeleníteni a regényeimben.

– Milyen értékek mentén lehet így eligazodni, s hol van a határ a megalkuvások elfogadásában?

– A bűntettekre nincs felmentés, de ha volt mellettük érték, azt is meg kell említeni. Vitatkozom azokkal, akik egyenesen és mereven elítélnek mindenkit, aki megpróbált kompromisszumokkal, de tovább élni. Például számomra elfogadhatatlan, hogy csak a 3/III-as besúgókat üldözik. Én tudom például, hogy ki írta rólam a jelentéseket, de nem árulom el a nevét senkinek.

– Miért?

– Nem őt tartom a főbűnösnek, valószínűleg belekeveredett az 1956-os eseményekbe, és ezzel fogták meg. Honnan tudom, hogy ha engem vittek volna kínozni, vagy zsaroltak volna a családommal, nem írok alá? Azokkal értek egyet, akik a pártvezetőket, a ma is regnáló kommunistákat, a tartótiszteket, a beszervezőket ítélnék el. De nem rájuk vadásznak természetesen.

– Hogyan lehetne elérni, hogy az irodalomtörténeti kánon teljes legyen?

– Olyan végzetes szembenállások vannak, amelyek szerintem kibékíthetetlenek. A liberális oldal hihetetlen agresszivitással teremti meg a maga kizárólagos hatalmát a kultúrában, a színháztól kezdve a könyvkiadáson át a folyóiratig, sőt a könyvesboltokig bezárólag. Létrejött a Szépírók Társasága, amely mérhetetlen gőggel és önteltséggel meg akar szüntetni mindent, ami nem tartozik hozzá. Olyan irodalomtörténeti mű jelent meg nemrégiben, amelyben Szakonyit meg sem említik, Móricznak pedig kevesebb helyet szenteltek, mint Rejtő Jenőnek. Eközben álbálványokat állítanak maguknak évtizedek óta: Konrád, Petri György jó írók, de azért nem annyira. A jobboldal pedig rosszul védekezik, mert ugyanezt csinálja, csak jóval kevésbé hatékonyan. Ugyanúgy hamisít és álbálványokat állít. Ezzel mindkét oldal hitelteleníti a maga kánonját és megkérdőjelezi a saját igazságait, miközben nem veszi észre a másik valódi értékeit, sőt előítéleteket gyárt hozzá, hogy az olvasók kézbe se vegyék. A kritika feladata az lenne, hogy felhívja a figyelmet egy mű irodalmi értékeire és hibáira, ehelyett nem a művekről szól. Politikai prekoncepció alapján értékeket hamisít, elhallgat, hamis nagyságokat kreál a nemzeti oldal is, hogy ellensúlyozza a másik oldal akcióit, és eközben saját értékeivel is mostohán bánik. Szerintem csak két T van: tehetséges és tehetségtelen. Ilyen egyszerű. Csak az elfogultak erre azt mondják, hogy a tehetséges a mi tárasaságunk, a mi kutyánk kölyke, a tehetségtelen meg a másik.

Fehérváry Krisztina