Első látásra kiismerhetetlen labirintusnak tűnik a Budapest Bábszínház műemlék épületében kanyargó folyosórendszer, úgy tűnik, az itt dolgozók titokban Ariadné fonalát gombolyítják egész nap, hogy el ne tévedjenek. No nem a közönség által látogatott fényes termekben, hanem a művészbejárótól induló zegzugos útvesztő világában, amely a földszinti színházterem hátsó traktusától a bábkészítő műhelyeken, öltözőkön és irodákon át egészen a negyedik emelet kamaratermének kulisszájáig vezet. Itt, e koromfekete helyiségben fogasokra akasztva, álmosan várakoznak aranypaszományos, fényes kelmékből varrt ruhácskáikban a méteres papírmasé bábok. Hamarosan kezdődik a próba, kinyílik a tündérvilág. Ám ahhoz, hogy egy darabból előadás szülessen, hosszú időre és rengeteg munkára van szükség.

Vitéz László szilenciumon

Jól tudja ezt Meczner János, a bábszínház igazgatója is, aki lassan tizenöt esztendeje áll az intézmény élén. Kezdetben sokan támadták kinevezését, hiszen nem a bábszínházi világból érkezett, de az évek során bebizonyította, hogy nagyon is köze van a műfajhoz. Formabontó ötleteivel alaposan felkavarta a színház állóvizét, lépésről lépésre újította meg a repertoárt, és nem restellt a társművészetek felől érkezett alkotóknak és az új bábszínházas generációnak is bemutatkozási lehetőséget adni. Persze a bábszínház megalakulásától a mai kezdeményezésekig sok idő telt el: hatvan esztendő.

Az Állami Bábszínház 1949. szeptember 1-jén született, amikor a kommunista államosítási láz elérte a művészeti szférát is: megszűntek a magánteátrumok, s kialakult az az intézményi struktúra, amely kis módosításokkal ugyan, de ma is ebben a formában működik. Az ország egyetlen bábszínházaként az intézmény a kezdetektől magán viselte a szovjet minta bélyegét, hiszen a Szergej Obrazcov vezette Moszkvai Állami Bábszínház volt a szakmai etalon, ami művészi szempontból nagy szerencsére kiváló alapnak bizonyult.

Itthon – szemben más kelet-európai nemzetek gyakorlatával – a bábszínházi vezetők mereven elzárkóztak a népi-vásári és a művészi bábozás hazai hagyományainak átvételétől. Így Vitéz László és társai hosszú szilenciumra ítéltettek.

Az ötvenes évek vonalas éveiért aztán Szilágyi Dezső kárpótolta a közönséget, aki 1958-ban került az igazgatói székbe és sokat finomított az intézmény arculatán. Ekkortájt szerződött a társulathoz a legendás Bródy Vera–Koós Iván-páros is, akik jelmez-, báb- és díszlettervezőként meghatározták ezt az időszakot. Sikerük egyik titka az volt, hogy visszanyúltak a magyar népi kultúrához, a nemzeti múlthoz, amelynek motívumaira bátran támaszkodhattak az előadások. Elsősorban a zenés darabokban találták meg azt a sajátos karaktert, ami máig él, ilyen például a Háry János. Nem véletlen hát, hogy az évfordulóra rendezett kiállításon zömmel az ő alkotásaikat láthatja a bábszínház közönsége.

Aranykor volt ez az időszak, amikor a bábszínház az ország talán legjobb színházi műhelye volt: A csodálatos mandarin, A fából faragott királyfi , a Petruska, A katona története, a János vitéz vagy a már említett Háry János hosszú időn át nagy sikerrel játszott darabok voltak. Szakály Márta Kossuth-díjas színésznő is e régi nagy korszakra emlékszik vissza a legszívesebben az itt töltött fél évszázadból.

– Azért lettem bábszínész, mert bár a főiskolát korengedménnyel elvégeztem, mégsem engedtek diplomázni, így csak a bábszínházi meghallgatásról kaptam értesítőt. Akkor még nem volt ugyanis önálló bábszínészképzés – mesél a ma is aktívan játszó színésznő arról, hogy nemcsak az épület folyosói kanyarognak szeszélyesen, hanem időnként az itt dolgozók sorsa is. – Úgy vettek fel a csapathoz, hogy életemben nem volt báb a kezemben, sőt eleinte annyira idegesített, hogy úgy éreztem, rögtön földhöz vágom. A bábozástól egészen addig idegenkedtem, míg el nem szerződtem két évre Győrbe. Annak ellenére, hogy ott már játszhattam a Kisfaludy Színház hagyományos előadásaiban is, beleszerettem a bábba, a megszállott bábművészekből álló társulatban ugyanis ráéreztem arra, milyen nagyszerű dolog egy élettelen figurán keresztül játszani. Amellett, hogy egyre érdekesebb szerepeket kaptam, egy politikai rágalom miatt csak 1962-ben engedtek vissza Budapestre. A társulatnak azóta is töretlenül tagja vagyok – emlékszik vissza a művésznő, aki A fából faragott királyfi című darab királylányát és A csodálatos mandarin női főszerepét csaknem négy évtizedig játszotta, de a Hamupipőke és az Óz Dorkája éppúgy emlékezetes szerepei közé sorolhatók, mint a most bemutatott Faustban Szép Heléna.

– Szilágyi idején dolgozták fel sok más magyar irodalmi mű mellett a Toldit és a Csongor és Tündét, de az abszurd két kiemelkedő egyéniségének, Beckettnek és Mrozeknek a darabjait, valamint Prokofjev és Bartók műveit is – csatlakozik Meczner János is az elmúlt évtizedek legendás előadásainak felsorolásához. – Az, hogy ezeket a darabokat itt játszhatták, nyilván a bábszínház műfajából adódott, amellett, hogy viszonylag kevesen is nézték ezeket az előadásokat. Hogy ez az engedékeny politika mennyire volt tudatos, nem tudni. A művészi munka mindenesetre támadhatatlan volt, a bábszínház külföldön komoly sikereket ért el, ami nyilván érdeke volt az akkori kultúrpolitikának is. Sőt, az itt folyó munka színvonalát olyan hallgatásra ítélt művészek is emelték, mint az akkoriban álnéven a bábszínház számára darabokat író Mészöly Miklós vagy Ország Lili, aki a bábműhely varrodájában dolgozott – hozzátéve, hogy a hasonló „feketemunka” egyáltalán nem volt szokatlan más művészeti ágakban sem.

Misi mókus kalapot emel

Hogy egy báb önálló képzőművészeti alkotás, azt nem csupán Ország Lili itteni tevékenysége, de Lénárt Andrásnak, a bábszínház szcenikusának tapasztalatai is igazolják. Civilben ő is bábművész, Mikropódium néven saját apróbábos színháza van. Annak idején szobrásznak tanult, de elvarázsolta e bohém világ, s inkább maradt.

– A bábkészítés mestersége professzionális képzés híján az idősebb kollégákról a fiatalokra száll. A színháznak van ugyan egy bábkészítő iskolája, ahol megtanulhatók a szakma alapjai, de a mesterség valódi elsajátításához gyakorlat kell – mondja Lénárt András, aki – mint a régi bábszínházas mesterek – maga készíti a saját bábjait, de a színházban többnyire már csak tanácsokkal segíti a bábkészítés fázisain dolgozó szakembereket. – Ma, amikor a színész megkapja a kész figurát a műhelyből, meg kell tanulnia használni. Furcsa helyzet ez, hiszen a báb készítője jól tud mozgatni, ám nem művész, a színpadi ember pedig mindig akar valami újat, valami mást a bábtól, amíg a szerepre készül. Ezt menet közben össze kell hangolni, ami folyamatos együttműködést és összhangot igényel.

A régi figurák javítása is állandó feladat, ahogy azt a mechanikai műhely ajtajára ragasztott papírcetli is igazolja, amelyen az egyik színész üzent a műszakiaknak: pontokba szedte, mi az, amit meg kell javítani az előadás közben balesetet szenvedett figurán.

Amikor egy teljesen új darabon dolgozik a bábszínház, először mindig a díszletek készülnek el és csak azután a darab szereplői, méghozzá három műhelyben. A mechanikai műhely felelős az alapvázért és mindenért, ami mozgás: a szem, a száj, a karok és a lábak is itt készülnek.

A második állomás a szobrászműhely, ahol a szerkezetek papírmasé testet kapnak. Ez a helyiség sokkal inkább emlékeztet egy óriás festőpalettára, mint barkácsműhelyre: minden színes, hiszen a figurák arcát, testét itt rajzolják, festik meg. A szekrényekben álló festékek a szivárvány valamennyi színét felölelik, csak a kék árnyalataiból egy egész polcnyi áll rendelkezésre.

– Gyakorlatilag itt készül minden, ami festhető, faragható – mutat körbe Lénárt András a szobrászműhelyben. Ottjártunkkor éppen a Rozi az égen című darab figurái formálódtak Boráros Szilárd tervei alapján. A földön ácsorog egy óriási pónifigura, s egy hatalmas váza papírmasé alapja is, amelyen az egyik mester épp az utolsó simításokat végzi.

– A papírmasé egy tradicionális anyag, csiriz és újságpapírcsíkok rétegeiből áll. Amellett, hogy jól alakítható, a nagyobb bábok nem is készülhetnek másból, különben nem lehetne megemelni őket. A csirizből elkészült forma különböző technikai eljárásokkal egészen a porcelánfinomságú anyagig alakítható. A klasszikus bábkészítésnek az egyik mottója, hogy a bábnak sokáig ki kell tartania, s a papírmasé örök. Próbálkoztak egyes tervezők olyan modern anyagokkal, mint a plasztik vagy a lasztex, de azok jóval kevesebb ideig bírják, és nem is javíthatók, pedig a báboknál kulcsfontosságú az újraszerelhetőség, újraformázhatóság – mondja Lénárt András. Persze azért akad itt-ott más anyag is, a polifoamot például a nagy méretű báboknál vetik be: kiválóan lehet belőle karokat és lábakat készíteni.

– Ma nagyon erős a verseny a televízió látványvilágával, ezért muszáj igazodnunk a gyermekek igényeihez – mutat mosolyogva Lénárt András az első pillantásra furcsának tűnő pónifigurára.

– Régen volt Cicamica, Manócska, Mazsola, és mögöttük nem látszottak a színészek sem, a figurák által életre keltett történet volt az érdekes. Ma tempósabb világot élünk, a gyerekek jobban elvárják a zenét, kevésbé tudnak belefeledkezni a történetbe, mint a harminc évvel ezelőtti társaik. Ma már a bábok kevésbé beszélgetnek a közönséggel, a vitézlászlós „szervusztok pajtikáim” típusú előadás egyre kevésbé jellemző. Van egy olyan elmélet is, amely szerint az interaktivitást el is kell hagyni, hogy a gyerek a történeten keresztül saját fantáziáját mozgassa meg, és ne mi mondjuk meg neki, mit kell éreznie. Bármi is az igaz, szerintem a bábszínház előadásai főleg attól lehetnek érdekesek, hogy a figurák élnek és mozognak, s a gyerekek legbelül ezt várják – szögezi le Lénárt András.

A bábkészítés utolsó állomása a bábműhely.

– Én ezt a munkát lapszobrászatnak hívom, hiába van az ajtónkra írva, hogy varróműhely – mutat körbe birodalmában Koryürek Vera, aki a bábszínház egyik legrégebbi munkatársaként lassan négy évtizede készíti a generációk kedvenceivé vált mesealakokat: Misi mókus és társai megértő türelemmel ücsörögnek a szoba polcán, mintha pontosan tudnák, milyen hosszú ideig is tart az alapos munka. Akár egy hónapot is igénybe vehet a báb puha anyagainak összevarrása – a lapszobrászat –, vagyis a test felépítése és a szebbnél szebb ruhák kivitelezése. – Arról, hogy egy hagyományos kesztyűsbáb hogyan van megvarrva, könyvet lehetne írni. A számtalan mozgásféleséghez ugyanis számtalan varrástechnikai fortélyt kell ismerni. Nekem ő a kedvencem – emeli le Misi mókust a polcról a bábkészítő –, majdnem egyidős a színházzal, sőt 1978-as felújítása óta ugyanabban a köntösben játszik.

Klasszikusok modern kivitelben

Misi mókust pedig mindenki ismeri, s ezzel az örökséggel okosan kell sáfárkodni, főleg, ha új közönséget is meg akar nyerni magának a bábszínház.

– Egyensúlyt kell találnunk a múlt értékei és a szüntelen megújulás, kísérletezés között, miközben a gyerekeket rá kell szoktatnunk a színházba járásra is. Ha mi jól végezzük a dolgunkat, van esély arra, hogy a mai kicsik negyven év múlva igényes, színházszerető polgárokká váljanak. – teszi hozzá Meczner János, aki nem titkolja, nemcsak a felnőtt, de a gyerekközönség számára is készülnek új látásmódú előadások. – A gyerekeknek még szárnyal a fantáziájuk, nyitottak, ám az őket kísérő pedagógusok, szülők inkább a hagyományos előadásmódú darabokat részesítik előnyben. Sokan megijednek az új formáktól, annak ellenére, hogy van egy olyan felnőtt réteg, aki nyitott az alternatív előadások iránt – mesél tapasztalatairól Meczner János, hozzátéve, a szakmai közönség sajnos nem igazán érdeklődik a gyerekdarabok iránt.

– Elvben támogatja a szakma a nívós gyerekelőadásokat, ám a kollégák és a kritikusok közül szinte csak azok jönnek hozzánk, akiknek gyerekei, unokái vannak. Pedig nehéz ez a munka. A bábszínésznek éppen olyan jó művésznek kell lennie, mint az „élő színházas” kollégájának, csak a szerep megformálásakor a bábba kell átplántálnia a benne létrejövő érzelmeket, gondolatokat úgy, hogy a néző ezt felfogja, és katarzisélményként élje át. Talán a munka összetettsége, bonyolultsága is az oka, hogy ma már a Színház- és Filmművészeti Egyetemen oktatják a bábszínházi mesterségeket, kiegészülve a bábrendezői képzéssel.

– E szak elindulása mindenképp a szakma gesztusaként, nyitásaként értékelhető – mondja Meczner János, aki tanárként maga is részt vesz az ott folyó munkában, ezért pontosan látja, hogy a fiatalok legtöbbje elhivatottságból választotta ezt a mesterséget. Persze prózai ok is van: a bábszínházakban egyelőre még könnyebb elhelyezkedni.

A szakma természetesen folyamatosan változik, szembetűnő a különbség a régi mesterek családi tradíciókon átörökített mesterségbeli tudása és a hivatásos bábszínészek szakmaisága között. – A mai bábjátszásban egyre inkább előfordul, hogy a színészek teljes testi mivoltukban is jelen vannak az előadásokban. De az is izgalmas helyzeteket teremt, ha egy ember és egy báb találkozik a színpadon. Ezt igyekeznek a nem kifejezetten bábszínházi előadások is kihasználni, egyre többször építenek bábelemeket a különböző darabokba; a mai színjátszás ugyanis sokkal stilizáltabb, mint a huszadik században uralkodó naturalista-realista vonulat. A színház szerte a világon elkezdett figyelni a társművészetekre, és ez nálunk sincs másképp. Az Egy egér naplója című előadásunkban például a díszlet számítógépes grafikán alapul, miközben hagyományos kesztyűsbábok szerepelnek benne. A gyerekek számára ismert digitális világ így keveredik az ősi bábtechnikával – világítja meg a lehetőségeket Meczner.

Hozzáteszi azt is, hogy a gyermekelőadások kigondolásakor nemcsak az előadásban alkalmazható technikai és művészi formákra kell ügyelni, hanem arra is, milyen korosztály ül majd a nézőtéren. Mást kell játszani ugyanis a 3-4 éveseknek vagy az 5-8 éveseknek: az életkori, pszichológiai és pedagógiai sajátosságoknak itt fontos szerepe van a megértés során.

Az igazgató ezt a sokfajta igénynek való megfelelés szándékát kötéltáncnak nevezi. A modern és a klasszikus darabok befogadása közti különbséget jól jelzi a mostani évfordulót nyitó két darab: a hagyományos feldolgozású Csizmás kandúr, amelyre már februárig elfogytak a jegyek, illetve a Salman Rushdie művéből készült Hárun és a mesék tengere című darab, amely – bár szakmailag igen magas színvonalú előadás – nem ilyen népszerű. Persze akadnak, akik ezen nem csodálkoznak. Szakály Márta szerint nem igaz, hogy a XXI. századi gyereknek alapjaiban mást kell adni: szerinte éppen hogy ellensúlyozni kellene a mai elamerikanizálódott, rémisztő és csúnya szereplőkkel telezsúfolt rajzfilmes világot.

– Egy gyereknek tisztában kell lennie azzal, hogy ki a jó, ki a rossz, hol vannak a határok, s ezt a klasszikus mesék tisztán el is mondják. Ezeken keresztül kell megerősíteni a gyerekek erkölcsi normáit, ami a bábszínháznak nemcsak feladata, de kötelessége is. Én úgy érzem, mostanában a sok újítás miatt kissé deformálódott a műfaj. Sokszor látható például az animátor, azaz a mozgató színész, pedig meggyőződésem szerint erre csak nagyon kivételes esetekben lenne szükség – fogalmazza meg a színésznő a sokak számára talán elavultnak tűnő ars poeticáját, hozzátéve, egyszerűen csak hinni kell abban, hogy a bábu bármit képes megcsinálni, ha jó kezekbe kerül. Éppen ezért úgy véli, a klasszikus meséket is folyamatosan repertoáron kell tartani, hiszen a kicsiket még ma is leginkább azokkal lehet elvarázsolni.

Modern Csipkerózsika

Meczner János viszont elkötelezett a modern felfogású darabok mellett is, és ennek szellemében gyűjti maga köré a hasonló eszmeiséget bátran képviselő fiatalokat.

Ily például Balázs Zoltán is, aki amellett, hogy rendezőként a színház tagja, sikeres élőszínész is. Ez is jelzi, hogy az élő és a bábszínház műfaja egyre inkább közeledik egymáshoz – mesél tovább az igazgató a művészeti munkáról, sorolva, ki mindenkit érinthet meg a bábozás műfaja.

– Mácsai Pál például, aki életében először rendezett bábszínházban, fantasztikus előadást hozott létre Varró Dániel–Szabó Borbála Líra és Epika című művéből. De említhetném Garas Dezső Az ember tragédiája című rendezését is sok olyan újításával, ami az élő színházas változat fölé emeli a darabot – lelkesedik a színház igazgatója, miközben tudja, van még hová fejlődni: Prágában például sokkal nagyobb az érdeklődés a hasonló jellegű előadások iránt. – És ne felejtsük el azt sem, hogy a bábirodalomnak nincs Csehovja, Moliéreje, Szophoklésze. Ha mi egy klasszikust bemutatunk, azt először adaptálnunk kell erre a műfajra. Mindez persze előnyt is jelent, hiszen így sok fiatal magyar íróval, zeneszerzővel dolgozhatunk együtt – mondja Meczner János, majd hozzáteszi, a jövő évad izgalmas színházi kalandnak ígérkezik. Zsótér Sándor Brecht-bábadaptációt készít, de új mesével jön Rumi László és Balázs Zoltán is. S hogy a gyerekeknek további örömökben legyen részük; a Tasnádi István Rozi az égen című művéből készült adaptációt és a Lackfi János által átírt Csipkerózsika című darabot már tavasszal láthatja a nagyérdemű.

Farkas Anita, Szentei Anna