Most ünnepelte századik születésnapját. Berecken született lófő székely nemesi családban. Az első világháború kitörését hétévesen érte meg. Édesapja vasúti tisztviselőként a gyergyói vonalon teljesített szolgálatot, Vaslábon volt állomásfőnök.

Írta: Boros Károly

– Milyen emlékei maradtak a tizennégyes háborúból?

– Kilencéves voltam 1916-ban, mikor jött egy román betörés hirtelen. Szövetséges nép volt, senki sem számított rá, éjszaka ért minket a hír, hogy a románok mindenhol átlépték a határt. Budapestre menekültünk nagymamámmal és édesanyámmal, mert édesapám nem hagyhatta el az állomáshelyét. Állomásfőnökként kapott egy vagont, abba raktunk mindent éjszaka. Ami legjobban megrögződött bennem, hogy édesanyám akkor szült, háromnapos gyermekágyas volt, úgy kellett menekülni. Eredetileg a Dunántúlra irányítottak minket, de Budapestre érve már negyvenfokos láza lett, az orvosok nem engedték tovább, azonnal kórházba szállították. Három hónap múlva meghalt. Pedig igazán gondos kezelésben volt része. Bethlen Margit grófnő, aki jótékonyságból segítette a menekülteket, gondjai alá vette, nagyon megsajnálta, hogy négy kicsi gyermekkel kiűztek minket az otthonunkból, ezért ő maga a leghíresebb orvosokhoz vitte. Nem gyermekágyi lázban halt meg, hanem középfülgyulladást kapott, az ráhúzódott az agyhártyára, és akkor még nem volt penicillin, hogy segíteni tudtak volna rajta. Rá egy hétre meghalt a kicsi baba is. Ott maradtunk hárman, én kilencéves voltam, bátyám két évvel nagyobb, húgom négy évvel kisebb.

– Meddig maradtak Pesten?

– A MÁV-tól kapott lakásban laktunk nagymamámmal 1917-ig, akkor visszamentünk, de már Brassóba, mert édesapámat oda helyezték. Ott jártam katolikus zárdába, különben református vagyok, de oda más vallásúakat is bevettek, még zsidó gyermekek is jártak velünk. Később átkerültem a református szeretetotthonba, ott végeztem a gimnázium alsó négy osztályát, s akkor átmentem a katolikus gimnáziumba. Addigra már román világ volt, s az állam annyira ránehezedett a magyar iskolákra, hogy lassacskán megszüntették az egyházi iskolák nyilvánossági jogát, csak papi képzést folytathattak. Papíron még érettségizhettünk, de román bizottság előtt kellett vizsgázni. Mi, székely gyermekek persze nem tudtunk semmit románul, úgyhogy például az én harmincfős osztályomból csak háromnak sikerült, akik kétnyelvű vidéken laktak. Így aztán sem érettségim nem volt, sem semmiféle szakképesítésem, viszont a zárdában a bajor apácák szépen megtanítottak varrni, és zongorázni is, ez volt a szerencsém. Nagy szerepet játszott életemben mindkettő, egész öregkoromig. Azért volt szerencsém, mert éppen az érettségi évében, 1925-ben édesapám nyugdíjba ment, már nem a MÁV-tól, hanem a román CFR-től, és visszaköltöztünk Bereckre, ahol az ő tisztviselői nyugdíjából kellett volna megélni. Nekikezdtem a zongoratanításnak, hogy kicsit könnyebben legyünk, mindig volt tanítványom, így teltek a napok.

– Mekkora falu volt Bereck, hogy mindig volt, aki zongorázni tanult?

– Három község tartozott hozzá közigazgatásilag, összesen ötezer lélek.

– Mikor ment férjhez?

– 1929-ben mentem hozzá egy örmény kereskedőhöz, és ötven évig éltünk együtt, egészen a férjem haláláig. A falu egyik leggazdagabb embere volt, nem nélkülöztünk, szerényen, szépen meg lehetett élni. Volt bejárónő, szakácsnő, dajka, saját teniszpályánk, kuglipályánk. Tizenöt évi házasság után jött a második világháború, 1944-ben. A férjemet behívták katonának, három évig volt távol a hadifogsággal együtt. Közben egy második menekülést is megértem, mert éppen ahol laktunk, az Ojtozi szorosnál – ott van Bereck – heves harcok alakultak ki az oroszokkal, mikor a románok átálltak, ahogy az első háborúban is tették. Magyarországra menekültünk a három gyerekkel. Egyik helyről a másikra, egyre nyugatabbra, ahogy jött utánunk a front, mindig felszólították a lakosságot, elsősorban a menekülteket, hogy hagyják el a települést. Végül Csehszlovákiában kötöttünk ki, mert a Bécsbe irányított vonatunk előtt lebombázták a hidat. Több heti menekülés után végre Prágában a magyar vöröskeresztnél jutottunk elegendő vízhez, hogy meg tudjunk fürdeni. De a kislányom akkor már olyan beteg volt, hogy csak azt vártuk, végre jobban legyen, hogy indulhassunk haza. Közben jött a Benes-dekrétum, abba beleestünk. Ránk nézve azt tartalmazta, hogy akik ott voltunk magyarok, csak egy kis csomaggal jöhettünk el, mindent ott kellett hagyni. Az uram főrészvényes volt egy bankban, ezért volt nálam vagy háromszáz darab részvény, mert azzal tisztában voltam, hogy mire hazajövünk, a front átvonul a falun, ha nem is bombázzák le a házunkat, nem sok marad belőle, valamiből majd meg kell élni. De még a részvényeket sem tarthattam meg, a csehek mindent elvettek, nagyon ellenségesek voltak velünk.

– Mire értek haza?

– Olyan szerencsénk volt, hogy a harcok alatt nem lett baja a házunknak, pedig ott a községben száznál is több ház elpusztult. Persze az ajtókat, ablakokat kiszedték, a kilincseket leszerelték, úgyhogy szinte lakhatatlan volt, de egy szobát nagy nehezen rendbe hoztunk, s oda beköltöztünk. A zongora és a varrógép megmaradt, mert ezeket a szomszédok vették magukhoz, és mikor megérkeztünk, viszszaadták. Másra nem is volt szükségem, ez volt az alapja a megélhetésnek. Utána jött a kommunizmus, és mivel az uram kereskedő volt, kuláknak nyilvánítottak minket, kizsákmányolónak, mindenünket elvették. Eleinte csak napszámos munkát kaphatott az erdőgazdaságnál, később beszerző lett a vállalatnál, ahol 1956-ig dolgozott, mikor is egy koncepciós perben hét év börtönre ítélték. A dolog nem függött össze a magyar szabadságharccal. Le is kellett ülni mind a hetet, végigjárta az összes hírhedt román börtönt a Duna-csatornától elkezdve Szamos újvárig mindegyiket. Össze volt zárva rablógyilkosokkal, a társadalom salakjával, csak a nagy vallásossága tartotta életben. Én meg ott maradtam a három gyermekkel. A két nagyobb szerencsére már érettségizett, de a harmadik, a kislányom, késői gyermek volt, még csak elemi iskolába járt.

– Hogyan tudtak megélni?

– Pénztárosi állást kaptam a patikában, de ez nem lett volna elég, hogy a kislányomat taníttassam, zongoraórákat adtam, így a kettőből el tudtam tartani a családot. Hetvenöt éves koromig voltak tanítványaim. Hát így telt el. Nehéz esztendők voltak, de valahogy mégis úgy éreztük, hogy könnyen vészeltük át, mert senki a családból nem pusztult el sem a háború alatt, sem a fogságban. Ez olyan rendkívüli adomány volt a sorstól, hogy mi soha nem sirattuk az elveszett vagyont, a gazdagságot. Mondhatom, hogy a társadalmi ranglétra minden fokát kipróbáltam, családom révén a tisztviselői lét nyújtotta tisztes átlagéletet, a gazdagságot, és a napról napra élés nyomorúságát is.

– Ma hogyan telik egy napja?

– Nagyon bánt, hogy nem tudom tartalommal kitölteni a napjaimat. Azelőtt nem múlt el nap, hogy ne olvastam volna valamit, és ne zongoráztam volna, attól mindig feltöltődtem. Sajnos, ma már nem látok jól, ezért le kellett mondanom arról a két dologról, amihez értettem, és amit szerettem, a varrásról és a zongoráról. Voltam szemorvosnál többször, szürke hályog van fejlődőben, meg kéne műteni, de azzal vigasztalom magam, hogy erre a kis időre már fölösleges. Írogatok, az még megmaradt, leírom az emlékeimet, meg a nagy családdal én tartom a kapcsolatot levélben – nem tudok megbarátkozni a mostanában divatos telefonálással. Ha egyszer leülök, olyan gyorsan tudok fogalmazni, és annyi írnivalóm van, hogy a családban folytatásos regénynek nevezik a leveleimet. Igaz, hogy sokszor egy hétig írom, mert kifárad a szemem, nem látom jól. Így öt-hat oldalt is írok a barátoknak, rokonoknak, akik most már egyre kevesebben vannak, hiszen a korombeliek mind elmentek. Nem tudom, minek köszönhetem ezt a hosszú életet, mert világ életemben eléggé gyenge testalkatú voltam, még gyerekkoromban is.

– Az élet elviseléséhez sokkal inkább lelki erő kell, mint testi.

– A lelki békém megvolt, abból táplálkoztam, igyekeztem a gondjaimat ésszerűen megoldani. Most születésnapom alkalmából összejött a család, és elgondolkoztam rajta, hogy nyolc nemzedéket ismertem, ismerek személyesen a családból. Kezdve dédapámtól, aki a negyvennyolcas szabadságharcban honvéd volt, rá élénken emlékszem, mert mint négyöt éves gyermeket gyakran a térdére ültetett. Folytatva, lefelé van három gyermekem, öt unokám, öt dédunokám, és két ükunokám, egyik három-, másik ötéves. Ritkaság, hogy ezt valaki így megérje. Egy idézet jut eszembe, már nem tudom, ki írta, hogy „Nem tettem mást, csak éltem, s vállamra észrevétlen az évek ránehezedtek nehezéknek”.

– Végig élte a huszadik századot. Mostanában mennyire van megelégedve a világ folyásával?

– Nem vagyok megelégedve. Különösen azért, mert a két háború között még úgy néztünk Magyarországra, mint valami természeti csodára, ahogy a tönkretett, Trianonban szétszakított és forradalmaktól gyötört ország talpra állt. Olyan volt a szemünkben, mint valami álomország, olyan hamar leküzdötték a nehézségeket, és olyan élet volt. Most meg csak a széthúzást látom.