Az illegális műkincs-kereskedelem szinte egy időben született a régészettel. A világ legnagyobb múzeumai háborúk, gyarmatosítások vagy expedíciók keretében elhozott kincsekkel töltötték fel termeiket, újabban pedig illegális ásatásokból származó műtárgyakkal. Ma már ugyanis a feltárt leletek általában a forrásországban kell maradjanak. Sok nép azonban elvesztette saját régészeti kultúrkincse egy részét, amit most szeretne visszakapni, főképp Olaszország, Görögország, Egyiptom vagy Peru.

– Ezekben a játszmákban is vesztesek és nyertesek vannak – mondja Buzinkay Péter, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műtárgy-felügyeleti irodavezetője –, s általában a gazdagabb országok állnak a haszonélvezői oldalon, míg Magyarország vagy Görögország inkább azok közé tartozik, akik kevésbé tudják érvényesíteni érdekeiket. A Szépművészeti gesztusa ezért számunkra is hivatkozási alap lehet a későbbiekben, hiszen nekünk is vannak ilyen követeléseink, például a Seuso-kincsekre vonatkozóan.

A Szépművészeti Múzeum 1992-ben vásárolt mintegy hétszázezer forintért huszonkét ókori műkincset – vázákat, amforákat – egy olyan magyar személytől, aki azt állította róla, hogy családi gyűjtemény része. Mivel három leletről most kiderült, hogy illegálisan kerültek Magyarországra egy argoszi ásatásról, az intézmény visszaadja őket Görögországnak, bár felveti majd a tartós letétbe helyezés lehetőségét. Görögország, amelynek több állammal is vitája van műkincsei ügyében, precedens értékűnek tartja a felajánlást.

Bár már számos egyezmény köttetett és etikai kódex született az illegális műkereskedelem ellen, az mégis virágzik a mai napig, sőt a drog- és emberkereskedelem után ez a harmadik legjövedelmezőbb üzlet a nemzetközi bűnözésben. Míg a szakemberek szerint a piacon fellelhető régészeti műkincsek 80-90 százaléka kétes eredetű.

– Az illegális műkereskedelem motorja a kereslet – mondja Kalla Gábor, az ELTE Régészet-módszertani és Archeometriai Tanszékének docense. – Főleg Amerikában és Ázsiában egy-egy új múzeum hatalmas összegekkel gazdálkodhat, sőt a kurátorra nyomás nehezedik, illik felmutatnia valamit, hiszen egy értékes gyűjtemény az ország gazdasági vezető szerepét is jelképezi. Csakhogy a világ kiásott kulturális örökségét már leosztották, s amit régen lehetett, az ma már az egyezmények következtében tilos. Így maradnak az illegális ásatásokból szerzett műkincsek.

Például a hetvenes években alapított japán Miho Múzeum igen értékes anyaga szinte kizárólag az elmúlt húsz-harminc évben illegálisan kiásott műtárgyakból áll össze, és hatalmas összegeket költ beszerzésre Hongkong, Tajvan, a gazdag arab országok és Izrael, amely a múltját szeretné megszerezni. Eközben az olyan nagy európai és amerikai múzeumok, mint a Metropolitan vagy a British már leálltak, hiszen komoly gyűjteményük van, ugyanakkor a Louvre esetében máig vannak kétes eredetű vásárlások.

A rablóásatások legkönnyebb prédái a közel-keleti arab országok, Libanon, Afganisztán, Szíria vagy Irán, az utóbbi például egyáltalán nem is törődik az iszlám előtti kultúra kincseivel, így az szabad préda. Az egyik legnagyobb lelőhely Irak, amelynek földjében még az olajtartalékainál is többet érő műkincs rejtőzik, ám az Egyesült Államok által indított háború alatti fosztogatások olyan nemzetközi felháborodást váltottak ki, hogy Irak földje egyelőre tabu lett. Korábban azonban a légi felvételek tanúsága szerint egy év alatt több új túrás keletkezett, mint a korábbi hivatalos ásatások száma együttvéve, sőt a kilencvenes évek közepén egy ideig – az ENSZ-embargót követő nyomor idején – a rablók a halálbüntetéstől sem félve még a régészeti parkokat is fosztogatták.

– A kilencvenes évekre egész iparág fejlődött ki – mondja Kalla Gábor. – Benne vannak a helyi lakosok, a csempészek, a határőrök, a becsüsök, szakértőként egyetemi professzorok és a kurátorok, akik újabb és újabb tárgyakat akarnak megszerezni.

Az 1970-ben kötött UNESCO-egyezmény óta az engedély nélkül kivitt műkincseket lopottnak tekintik, ezért az eladók hamis származási okmányokkal igazolják a tárgy egy régi európai gyűjteményből való származását, sőt felépítenek egy egész fiktív gyűjteményt is, katalógussal. A szakértői vélemény tízszeresére emeli az árat, s a leíráshoz gyakran neves professzorok adják a nevüket.

A szakembereket ugyan ritkán vonják felelősségre, de a közelmúltban egy évtizeden át tartó nyomozás után az olasz ügyészség vád alá helyezte a világ egyik leggazdagabb múzeuma, a Los Angeles-i Getty kurátornőjét, Marion True-t. Az 1990-es években tartoztatták le Giacomo Medici olasz műkereskedőt, akinek otthonában egy több mint 3000 fotót tartalmazó albumot találtak illegálisan ásott kincsekről, a nyomozás szálai pedig a Getty Múzeum ókori részlegéig vezettek, s bár Marion True jóhiszeműségre hivatkozik, az ügyészség szerint mindenről tudott, ami az ókori kincsek piacán történt.

– Ma már egy múzeumnak nem illenék olyan tárgyat vásárolni, ami a semmiből bukkan elő – állítja Buzinkay Péter. – Nem lappanganak sehol ilyen múlt nélküli kincsek, csak a földben, s nem valószínű, hogy valóban jóhiszeműségből kerülnek ilyen csapdába a kurátorok. Ráadásul a tulajdonosi érdek is az ellenkezőjét kívánná, habár ezeknek a műkincseknek általában csak a töredékét sikerül visszajuttatni a származási országba, nehéz peres úton visszaszerezni a javakat.

A Közel-Kelet mellett Egyiptomban, Törökországban, Kínában, Görögországban, Olaszországban is folynak még illegális ásatások, ám csak az olaszok értek el sikert a fenyegetés és ellenszolgáltatás együttes alkalmazása révén, miután 2006-ban a kulturális miniszter bejelentette, hogy minden cserét megszüntetnek az érintett intézményekkel.

A kijelentésnek volt súlya, a New York-i Metropolitan, a bostoni Fine Arts és a Getty is visszaadott 68 római, görög és etruszk műtárgyat. Az értékesebb darabok 2010-ig maradhatnak – például Euphroniosz vázája, amelyért a Metropolitan 1972-ben egymillió dollárt fizetett –, Olaszország pedig ígéretet tett, hogy hasonló jelentőségű műkincseket ad kölcsön hosszú távra.

Görögország még nagyobb fába vágta a fejszéjét, olyan kincsekért harcol, amelyek morális értelemben lehet, de jogi értelemben nem lopottak. Évtizedek óta követelik a Parthenon templomáról leválasztott, Pheidiász alkotta frízeket, amelyek jelenleg a British Múzeumban láthatóak. 1799-ben ugyanis Lord Elgin brit követként a Görögország felett fennhatóságot gyakorló török hatóságoktól ásatásokra kért engedélyt az Akropoliszon, s ekkor lényegében annyi szobrot vitt el, amennyit csak tudott. Eredetileg meg akarta őket tartani, később mégis eladta a brit kormánynak.

A görögök kérelmét az angolok sokáig arra hivatkozva tagadták meg, hogy Athénban nincs megoldva a frízek biztonsága, és hiába épült fel idén az Akropolisz új, modern múzeuma különteremmel a frízek számára, ez nem változtatott a British Múzeum álláspontján.

Az 1970 előtt elvitt értékekre vonatkozó követelések némely esetben jogilag is megállják a helyüket – Egyiptom jogosan követeli például az annak idején kicsempészett Nofertiti-mellszobrot Berlintől – némely esetben nem, de megítélésük sokszor morális szempontból sem olyan egyszerű, hiszen az adott korban a leletek kivitele esetenként valóban megmenekülésüket is jelentette, hiszen számos olyan műemlék tönkrement, amelyet csak korai utazók leírásaiból ismerünk. Amikor például Elgin elvitte a görög szobrokat, a parasztok szokása volt meszet égetni a márvány emlékekből.

Éppen e nagy gyűjtemények létrehozása révén született meg a kulturális örökség fogalma, miközben a tárgyak európai megbecsülése visszahatott az adott ország kulturális öntudatára is. Ezenfelül a leletek a földben sincsenek biztonságban, ahol eróziónak vannak kitéve, miközben gyakran olyan népek kultúrkincséről beszélünk, akik felelősek annak a kultúrának a pusztulásáért. Miért ők birtokolják, teszik fel a kérdést a múzeumok, hiszen az ókori kincsek az emberiség közös örökségét képezik, és emellett az intézmények a kulturális javakhoz való egyetemes hozzáférés jogára is hivatkoznak.

– Túl nagy a kísértés a kurátorok részéről – mondja Kalla Gábor. – Egyrészt hatalmas pénzek mozognak a legális piacon, nemrég például egy Mezopotámiából származó, 8,3 centiméter magas mészkőszobor 57 millió dollárért, vagyis 9,3 milliárd forintért kelt el, míg egy svájci pecséthengergyűjtemény darabjait 10-20-70 millió forintért vásárolták meg. Másrészt úgy gondolkodnak, ha én nem veszem meg, majd más megteszi. Aki lehet egy magánszemély is, s így a műkincs 50-100 évre is eltűnhet a közönség szeme elől. Ez egy nagy etikai kérdés, akárcsak a szakértők felelőssége. Ha együttműködnek, bűncselekmény részeseivé válnak, ha nem, a tárgyakhoz tartozó fontos információ elveszhet, különösen például egy-egy ékírásos agyagtábla esetében.

Az illegális ásatások elsősorban a tudomány számára jelentenek veszteségeket. Az archeológia a bűnügyi helyszíneléshez hasonló, az információk nyolcvan százaléka elvész, ha a tárgyak kiszakadnak eredeti környezetükből. Mivel az elmúlt 150 év leleteinek kilencven százaléka nem tudományos ásatásokból származik, hatalmas tudás veszett így el az emberiség számára.