Kis pénzből a csatatéren
A legjobb rendezésért járó Ezüst Medvével díjazták Nagy Dénes első egész estés moziját, a Természetes fény című háborús drámát a legfontosabb európai filmes seregszemlén, a Berlinalén. Az elmúlt években számos hasonló tematikájú nagyjátékfilm készült itthon, melyek közül több neves nemzetközi fesztiválokon is nagy sikert aratott. Az áttörés azonban még messze.
A Nemzeti Filmintézet támogatásával forgatott Természetes fény a II. világháborúban, a Szovjetunióban játszódik egy kiismerhetetlen, mocsaras erdőségben. A magyar–lett–francia–német koprodukció, Závada Pál azonos című regényéből adaptálva, egy magyar honvéd gyalogos egység mindennapjait mutatja be az alhadnagy, Semetka István szemszögéből. Az egész estés mozi a legkevésbé sem heroizál, éppen ellenkezőleg, azokat az egykori magyar katonákat támadja, akik nyomorúságos körülmények között látták el a feladatukat, és partizánokra vadásztak a civil lakosok közt.
A háborús filmek kapcsán ma már a csúcskategóriás hollywoodi munkák apokaliptikus képeire: porig rombolt városokra, látványos robbanásokra asszociálunk. A hasonló témájú magyar alkotások ehelyett inkább karakterközpontú drámák, ahol a háborús események vagy időszakok csak díszletei egy univerzális történetnek; ilyen a most debütáló Természetes fény és a 2015-ben bemutatott, számos nemzetközi elismerés mellett az Oscar-díjat is bezsebelő Saul fia is. Az auschwitzi Sonderkommando fiktív magyar rabjának kálváriáját szokatlan filmnyelven elmesélő mozgókép nem bővelkedik ugyan harci jelenetekben, Nemes Jeles László mégis elnyerte vele a háborús filmek franciaországi fesztiválján a legjobb rendezés díját. Adja magát a kérdés, mitől nevezhetünk egy alkotást „háborús filmnek”, és minek tudható be az amerikai és magyar megközelítés közti markáns különbség?
Pénz és kultúrharc
Amerikai megközelítésben a háborús film a kalandfilm azon alműfaja, amelynek cselekményében elsődlegesek a csatajelenetek, és a lényeg az események minél akciódúsabb ábrázolása. Két fő változata a háborút propagáló, illetve a háborúellenes film: előbbit a felek szembenállása, egydimenziós karakterek és csoportok ábrázolása jellemzi, utóbbinál a szereplők deheroizálásán, az egyéni élethelyzetek árnyalásán a hangsúly.
Ezek a megközelítések jellemzően az adott háborút övező társadalmi és politikai diskurzust képezik le. A vietnámi háború kritikusainak a nézőpontját mutatja be az 1989-es A háború áldozatai vagy az 1986-os A szakasz is. Nem így az 1968-as Zöldsapkások, amely az amerikai katonák küldetésének fontosságát és jogosságát hirdeti. Hasonló a helyzet az iraki háborúról szóló filmekkel is: míg a 2014-es Amerikai mesterlövész a beavatkozás helyességét propagálja, addig a 2008-as A bombák földjén rávilágít, hogy mennyire értelmetlen is az USA közel-keleti demokráciaexportja.
A második világháború kapcsán ellenben általános a konszenzus afelől, hogy Amerika a jó oldalon harcolt, így a mindenkori filmek is ennek megfelelően heroizálók. Gondoljunk csak A piszkos tizenkettőre (1967), a Ryan közlegény megmentésére (1998) vagy a nemrég kasszasikerré vált Harag című alkotásra.
Mivel Magyarország a második világháború egyik harctere és vesztese volt, a témában készült későbbi hazai nagyjátékfilmek nem a hősiességre, hanem az átélt szenvedésre és a felelősség kérdésére összpontosítanak. És mivel az egyes történeti események megítélése itthon a mai napig a kultúrharc egyik legfőbb területe, a diskurzusba a rendezők és forgatókönyvírók is becsatlakoznak.
Mindezt persze korlátozott eszköztárral, hiszen Hollywood anyagi lehetőségét és technikai fölényét a nemzeti alkotások csak egyéb értékeikkel tudják ellensúlyozni. Kiváltképp ebben a műfajban, a filmgyártás legköltségesebbikében. Példának okáért a 2017-es év II. világháborús slágere, az amerikai Dunkirk több mint százmillió dollárba (30 milliárd forint) került. Összehasonlításképp egy átlagos mai, magyar, kevés szereplős háborús film, amelyik elvétve tartalmaz egy-egy harci jelenetet, hozzávetőleg 5-800 millió forintba kerül.
Az építészeti, a kutató- és látványtervezői munkának, a kellékeknek és a statiszták tömegeinek a költségei megfizethetetlenek egy magyar filmes gárda számára, nálunk ezért nem is a harci jelenetekkel teletűzdelt, látványos háborús film, hanem a háborús dráma a jellemző. Persze volt már ellenpélda is. Az 1968-ban bemutatott, Várkonyi Zoltán által rendezett ikonikus Egri csillagok eredeti büdzséje „csak” 19 millió forint volt, de végül példátlanul nagy összeget, 45 millió forintot vitt el, ez mai árfolyamon több mint hatmilliárd forint.
Hazai pálya
A magyar játékfilmgyártás nem sokkal az I. világháború kitörése előtt kezdődött, a világégés alatt pedig sorra gyártották a többnyire propagandisztikus háborús drámákat, szatírákat, paródiákat és moziszkeccseket. Ezeknek az alkotásoknak több mint kilencven százaléka elveszett.
A nagy háború a Horthy-korszakban is számos alkotást inspirált, mint például az 1935-ben bemutatott Café Moszkva, amely azonban nem a front borzalmait, hanem a háború által elsodort és próbára tett emberek sorsát mutatja be. Ugyanígy a 1940-es Sarajevo, ami szintén egy-két barakkjelenetet leszámítva nem visz ki a frontvonalra, hanem egy szerelmi háromszögre koncentrál.
A háborúba való belépésünket követően számos olyan nagyjátékfilmet is forgattak, amelyekben komolyabb szerepet kaptak az erőteljes harci jelenetek, és többnyire a front körül zajlottak az események. Csak 1943-ban több olyan háborút igazoló és dicsőítő filmet mutattak be, mint a Viharbrigád, a Magyar sasok vagy az Egy gép nem tért vissza.
Ebben az időben a háborút brutálisnak ábrázolni tilos volt, hiszen akkor a katonák is embertelennek tűnnek, márpedig ha ilyen a háború, akkor nem kérünk belőle, így hadseregre sincs szükség. Ez azonban a trianoni békediktátum nyomán meggyengülő és a revízió eszközeként számontartott honvédség számára kifejezetten hátrányos lett volna, ezért az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság (OMB) nem engedhette, hogy a pacifizmus és az antimilitarizmus eszméje elterjedjen a nagyközönség körében.
A Rákosi-érában értelemszerűen nem a magyar honvédek dicsőségét kívánták reprezentálni, így mind az első, mind a második világháborút a kor narratívája mentén láttatták. Mellettük születtek olyan alkotások is, mint a Rákóczi hadnagya (1953) vagy az 1848–49-es forradalom és szabadságharcot bemutató Föltámadott a tenger (1953).
A magyar film aranykorában, a Kádár-rendszerben számos filmalkotás jött létre a magyar történelem nagy korszakairól és csatáiról. Ilyen volt a már említett Egri csillagok (1968), A kőszívű ember fiai (1965) vagy akár Az ötödik pecsét – bár utóbbi inkább egyfajta háborús kontextusba helyezett kamaradráma.
A rendszerváltás után a Szabadság, szerelem vagy a Sorstalanság kivételével nem sok alkotás született a műfajban.
Napjaink büszkeségei
Az elmúlt években azonban a Nemzeti Filmalapnak köszönhetően már készültek minőségi magyar háborús nagyjátékfilmek. Költségvetésükben nem közelítik ugyan meg a hollywoodi produkciókat, de kelet-közép-európai viszonylatban jó minőséget képviselnek.
Ilyen a 2016-ban debütált Szürke senkik; az I. világháborúban játszódó dráma egy osztrák–magyar felderítőcsapatról mesél, amely öngyilkos küldetésben, ellenséges vonalak mögött próbál megsemmisíteni egy olasz kommunikációs központot.
A produkció a maga hatvanöt percével a tévéfilm kategóriájába esik: kevés benne a szereplő, és nincsenek tömegjelenetek sem. Mégis jelentős, mert az I. világháború aránylag kis figyelmet kapott a világ producereitől.
Hasonlóan nagy érdeklődéssel várta a publikum a Drága Elza! című filmdrámát, amely egy keleti fronton harcoló magyar katona, Lombos Mihály honvéd pokoljárásáról szól, a főhős egy adminisztrációs hiba miatt lemarad a hazafelé tartó vonatról. Ennél nagyobb siker övezte a hazai és nemzetközi díjakat is bezsebelő, 2019-ben bemutatott Guerilla című alkotást. Az 1849-es elbukott önvédelmi háború utáni elkeseredett ellenállást és megtorlást tucatnyi magyar filmes próbálkozás feldolgozta már, azonban Kárpáti György Mór filmje a történetnek a legkevésbé hősies szeletét helyezi fókuszba: azokat a heteket, hónapokat, amikor a szabadságharc már elbukott, de a szétkergetett, bujdosó magyar honvédek közül néhány csapat még ellenáll.
– A film az Inkubátor programban készült, alacsony költségvetéssel, így nagyobb csatajelenetek készítésére nem volt lehetőségünk. Megépítettük viszont a gerillatábort: a napfényes augusztusi erdő volt ennek az irreguláris harci történetnek a díszlete. Az volt a cél, hogy megmutassuk az állóháború hangulatát, azt a helyzetet, amikor egy veszteglő szabadcsapathoz még nem jutott el a vereség híre – mondja a film rendezője.
Kárpáti György Mór szerint a leegyszerűsített képek helyett leginkább az érdekes, összetett sorsok megmutatására van szükség.
– Ez alapján rácsodálkozhatunk, hogy az egykor élt emberek élete is milyen változatos volt. Bennem egy ilyen film az időutazás képzetét kelti, és ez felemelő.
Az időutazást az anyagi források hiányában nem drága vizuális effektusok, hanem a színészi játék adja. No meg a tudat, hogy bár nem látványos és drága, legalább rólunk és nekünk szól.