Első lépésben a két legismertebb Jókai-regény, a Kőszívű ember fiai és Az arany ember, valamint Gárdonyi Géza Egri csillagok című műve került a könyvesboltok polcaira, ám a kiadó ígérete szerint ezeket további olvasmányok követik majd, a Nyomorultaktól egészen a Bibliáig. A kezdeményezés célja a mai tizenéves olvasók megszólaltatása, egyfajta kiútkeresés a lehangoló olvasási statisztikák megváltoztatása érdekében.

– A világirodalomban nem ismeretlenek a hasonló módon született művek – mondja Nógrádi Gergely „fordító”, akinek neve azonban nem szerepel a kiadványok címlapján. – Ha az évezredes hagyományokra visszatekintünk, akkor a legegyszerűbb példa erre maga a Biblia. Ha ragaszkodnánk a gyökerekhez, akkor a mai napig a Károli fordította Vizsolyi Bibliát kellene az embereknek olvasniuk, ami nyilvánvalóan képtelenség, hiszen a nyelv és az életmód változása miatt a többség számára érthetetlen és főképp értelmezhetetlen lenne. Így időnként szükséges a modernizálása, frissítése anélkül, hogy az általa képviselt értékeket megváltoztatnák. De említhetnénk példának a klasszikus meséket is, amelyeket a szülő a gyerek életkorához mérten mindig más és más részleteket kiemelve mond el. Bizonyos fokig ezek is mind a lényeget megőrző átírások – véli a magát inkább újramesélőnek, mint önálló alkotónak tekintő író. A példa persze erősen sántít, hiszen a Károli-féle, hazánkban legelterjedtebb Bibliát a kisgyermekeknek szánt változatokon kívül soha nem rövidítették vagy írták újra, ma is ugyanazt a szöveget olvassuk.

Európa más országaiban valóban nem ritka, hogy hasonló módon újraírják az alapműveltség részének tekintett olvasmányokat, így Németországban a Don Quijotének például többféle variánsa is kapható az egyes korosztályok megérthetőségi szintjére adoptálva, hasonlóan a Fausthoz, és a franciáknál is gyakoriak az újraszerkesztett kiadványok, amik viszont az eladási listákon soha nem közelítik meg eredetijüket.

– Az, hogy a gyerekek, fiatalok nem olvasnak, főként klasszikusokat nem, a saját tapasztalatom is. Édesapámmal, az ifjúságikönyv-szerzőként ismert Nógrádi Gáborral csaknem négyszáz író-olvasó találkozón vettem részt a közelmúltban. Az ország szinte minden szegletében járva ugyanez volt a panasz a helyi tanárok és könyvtárosok részéről. Eljutottunk oda is, hogy az egyes iskolákban már fel sem adják a kötelezőket, mondván, felesleges, hiszen úgysem olvassa el őket senki – fejezi be az eddig főként bulvárújság – íróként számon tartott, de Göd SZDSZ-es önkormányzati képviselőjeként is ténykedő szerző, hozzátéve, hogy az övékhez hasonló vállalkozások két megoldást kínálnak erre az égető problémára.

Szerencsés esetben a gyerek kedvet kap, és idősebbként megismerkedik az eredeti művel is, vagy nem, de legalább lesz valami fogalma a nemzeti alapművekről és az örökérvényű üzeneteikről. A Tarján Tamás irodalomtörténész által lektorált, rövidített és az archaikus kifejezéseket elhagyó sorozat kapcsán feltehető tehát a nagy kérdés: mi a nagyobb tragédia, ha egyáltalán nem olvasunk, vagy ha legalább a tömörített változatban elénk kerülő műveket magunkévá tesszük.

– Természetesen a semminél még a rövidített változat is jobb – fűzi tovább a gondolatot Nagy Attila olvasáskutató, a Magyar Olvasástársaság (HUNRA) tiszteletbeli elnöke. – Értékelendő, hogy a szerző, a szerkesztő és a kiadó valamilyen módon választ kíván adni a honi olvasáskultúrával kapcsolatos riasztó jelekre, de a hasonló kezdeményezéseket mégis tévútnak tartom, mert a klasszikusok rövidítése, átírása sohasem lehet azonos értékű az eredeti szöveggel. A probléma sokkal mélyebben gyökerezik annál, mint hogy ilyen egyszerű megoldás sikerre vezethetne.

A pedagógusok, pszichológusok, könyvtárosok régóta kongatják a vészharangot, egyelőre kevés látható eredménnyel. Mindenki emlékezhet a néhány évvel ezelőtt, a magyarországi 15 évesek körében elvégzett PISA-teszt lesújtó eredményeire. Az olvasás-szövegértés, a matematika és a természettudományok körében végzett felmérés során kiderült, hogy a honi diákok az első kettőben még az átlagos szintet sem érik el, sőt a gimnazisták igen erős, és a szakmunkásképzőt végzők rendkívül rossz teljesítménye közötti nagy különbség még messzebbre mutat, főként a mai magyar társadalom végletes tagoltságára, oktatási rendszerünk egészének hibáira, s végső soron a nemzeti összetartozás gyengeségeire. A szakképzés évtizedek óta tartó leépítése lehet ugyanis az egyik oka a hazai középosztály hiányának, ami az irigyelt nyugati társadalmak egyik legfőbb bástyája és összehúzó ereje.

– Nem véletlen, hogy a felmérésben sokak meglepetésére éppen Dél-Korea szerepelt a legjobban, megelőzve még a korábban abszolút listavezető Finnországot is – elemzi tovább az eredményeket Nagy Attila. – Ez az évszázadokig japán uralom alatt sínylődő ország rájött, hogy a cél nem a fegyveres, sokkal inkább az intellektuális, kulturális és gazdasági versengés.

Ennek érdekében született meg egy átfogó politikai döntés, amely szerint óriási összegeket fektettek az oktatási rendszer fejlesztésébe. Megerősítettek egy olyan motivációs rendszert, amelyben például az oktatás a tantestület, a szülő és a gyerek együttműködésére, s nem a kölcsönös sértegetésére épül. Ma már egyértelműen kimutatható, hogy ott a gyerekek tudásának nagy része az úgynevezett árnyékoktatásból, azaz a szakkörökből, különórákból, önkéntes közösségi tevékenységből származik, így ezeket minden lehetséges módon támogatják, amellett, hogy a szülőknek is rendszeres tanfolyamokat tartanak, vagyis nem kizárják, hanem intenzíven bekapcsolják őket a tanítás-nevelés folyamatába.

Minden (családi, baráti, munkahelyi, szomszédsági, nemzeti) közösség legnagyobb összetartó eleme főként kulturális jellegű, kiemelten a nyelv és a történetek közös ismeretén és átadásán alapul. Ennek az erőnek kihagyhatatlan része a nemzetmítoszt fenntartó műalkotások sora. Éppen ezért a szakemberek szerint egyértelmű, hogy egy rövidített, „modernizált” parafrázis aligha hordozhatja az eredeti jelentését és többértelműségét, a szavak mögött megbúvó esztétikai többletet, és eközben nagy valószínűséggel éppen maga a lényeg is elvész. Valamilyen megoldásra mégis szükség van, hiszen például az Országos Széchényi Könyvtár által a felnőtt lakosság körében, négy évtizede végzett felméréssorozat is azt mutatja, hogy radikálisan nő az egyáltalán nem olvasók száma.

– Van megoldás – véli a könyvtár munkatársaként már sok éve kutató Nagy Attila –, de az nem az iskolában kezdődik, hanem sokkal előbb. A már babakorban, sőt az anyaméhben ismételt ritmikus mondókák, később a szójátékok, népmesék teremtik meg az érzelmi azonosulás képességét és azt a szókincset, ami „megágyaz” Jókai, Gárdonyi, Móra Ferenc és a többiek számára. Az unalmasnak tartott kötelező olvasmányokat pedig egyszerűen le lehet cserélni más művekre, vagy többfélét kínálni a gyermek számára.

Természetesen itt is figyelni kell a minőségre, de például Gerard Durell művei vagy a Harry Potter első kötete is válhat valakinek a kedvencévé, amelyen keresztül eljut majd a nehezebbnek tartott, nemzeti művekhez. A már elavult kifejezéseket magyarázhatja lábjegyzet, de jó eszköznek tartom a felolvasást, a mese- és történetmondást, illetve a hallottak, olvasottak együttes megvitatását, s mindezek családon és iskolán belüli gyakoriságának radikális növelését. Talán még a hangoskönyvek sokkal nagyobb mértékű használata is célravezető lehet az irodalomtanításban, hiszen a művészi előadásmód megtalálhatja az utat a gyerek fülén, szívén keresztül a könyvekhez.

Hasonlóan vélekedik Pompor Zoltán pedagógus, gyermekirodalom-kutató is, aki egy általában vett pedagógiai céltévesztést lát a klasszikus művek átírása esetében, hiszen a kötelező olvasmányok leggyakoribb gondján, a „túllevés” jelenségén ez nem segít.

– Az olvasás egy folyamat, amit nem lehet egy ponton megjavítani – vélekedik. – Az alapja az eleve könyvbarát családi közeg és a magyar óvodákban nagyon jól működő mesehallgatás. Kár, hogy az alsó tagozatban ennek hirtelen vége szakad, mert a betűket már ismerő gyermeket magára hagyjuk a könyvvel és azzal az új élménnyel, hogy a világ szavak által is kifejezhető.

A kutató szerint új módszerek bevezetésére lenne szükség a napi egy, szigorú olvasásóra helyett, figyelembe véve az adott osztály életkori, összetételi és egyéb sajátosságait, és feltételezve, hogy a pedagógus képes a minőségi válogatásra.

– Választhat az osztály közösen egy mesét vagy regényt, amelyet beszélgetve dolgoznak fel. Nem a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás a cél – hiszen Móra Ferenctől fel lehet kínálni meséket is a Kincskereső Kisködmön helyett, és Az arany embert is kiválthatja A nagyenyedi két fűzfa –, hanem a közösségi élmény, a könyv élvezetére való rávezetés. A régies szavak, kifejezések számára pedig ott van a szótárak sokasága, semmi nem indokolja tehát az eredeti lebutítását – villantja fel a kiaknázatlan lehetőségeket a fiatal pedagógus, hozzátéve, hogy az újramesélés legfőbb veszélye az lehet, hogy utat nyit egy újfajta alternatív irányzatnak, amikor a gyerek általunk feltételezett nyelvi szintjére megyünk le, és nem őt húzzuk aprólékos munkával felfelé.

A Klasszikusok újramesélve című sorozat kétségtelen haszna mindenesetre, hogy az általa kiváltott vita az olvasással, olvasástanítással kapcsolatos problémákra irányítja szakemberek és a laikusok figyelmét. A modorosan „retoldnak” is nevezett művek kapcsán felvetődő kérdések pedig remélhetőleg kikényszerítenek valamiféle, a pedagógusszakma és a társadalom együttgondolkodásán alapuló gyökeres változást, hogy ne váljon totális valósággá a Márai által már sok évvel ezelőtt vizionált kép: „a gyereknek Toldit olvasol, és azt feleli, oké”.

Farkas Anita