Kloáka, kanális, klozet
Mi a kapcsolat egy nagyváros halálozási statisztikája és egy vécécsésze között? Hogy oldották meg a reformkori pest-budai hölgyek a „kisdolgukat”? Hogyan lett a fürdőszoba önálló helyiség? Többek között ezekre a kérdésekre is választ ad a Kiscelli Múzeum kiállítása: a Kloáka, kanális, klozet – kis dolgok, nagy változások szeptember 26-ig látható.
Ma, a folyóvíz és a vízöblítéses vécék korában igen szemérmesek vagyunk a bélrendszerünk működésével, az anyagcsere-folyamatainkkal, egyáltalán az ember természetes biológiai működésével kapcsolatban, nem is olyan régen azonban sokkal kevésbé voltunk szégyenlősek a „kis- és nagydolgainkat” illetően. A mellékhelyiségben történő tevékenységek az ókorban, a középkorban, sőt egészen az 1800-as évekig teljesen normális társasági témáknak számítottak, a hétköznapi nyelv tele volt olyan, mindenki által ismert kifejezésekkel, amelyek ezekhez voltak köthetők. A flamandoknál például több, a latrinával kapcsolatos közmondás is létezett, köztük a talán még ma is használatos „olyan, mint latrina az árok felett”, vagyis „teljesen nyilvánvaló”. Még a kora újkorban is gyakran beszéltek ilyesmiről. XIV. Lajos-korabeli hercegnők például teljesen nyíltan részletezték egymásnak írt leveleikben az emésztési problémáikat, ahogy mások mellett a Mozart család is különösen nyitott volt e tekintetben – bár ma már nem biztos, hogy így szerepelhetne a koncertmeghívókon, de az egyik Amadeus-kánon eredetileg a Leck mich im Arsch (Nyald ki a seggem) címet viselte. Hazai kortársa, Csokonai Vitéz Mihály pedig egy teljes ódát szentelt az árnyékszéknek, annak a helynek, ahol minden ember: a király, az apáca, a bölcs és a fényes dáma is egyenlő.
A máig tartó prüdériát a polgárosodás és vele a technológiai fejlődés, majd a lakásonkénti külön mellékhelyiség általánossá válása hozta el. A Kiscelli Múzeum nyáron nyílt időszaki tárlata ezért is kuriózum: a rengeteg koronként jellemző tárgy felvonultatása mellett okos humorral, de még az ízléshatáron belül tárja a látogatók elé az emberi ürítés és a hozzá kacsolódó szokások ritkán tárgyalt kultúrtörténetét. Perényi Roland társkurátor elmondása szerint a kiállítás ötlete akkor pattant ki a fejükből, amikor 2018-ban, egy Damjanich utcai műteremlakás felújítása során felajánlottak az intézmény számára egy 1900-as évek elejéről származó szecessziós WC-csészét: a már-már trónszerű, kék növényi ornamentikájú iparművészeti alkotás adta az ihletet a fővárosi csatornarendszer- és közhigiénia-fejlődés, illetve a hazai szaniter tárgykultúra bemutatásához.
A – természetesen – a föld alatt, a Kiscelli sziklapincéjében berendezett válogatáson így láthatunk biliket, klozeteket, épületgépészeti és fürdőszoba-berendezéseket, vécén ülve lapozgathatunk egy 1914-es, ezeroldalas fürdőszobai katalógust, a rómaiak, a közös törlőszivacsot tekintve enyhén szólva is furcsa székelési szokásait bemutató résznél pedig az egymás mellett nyitott kőülések fölé hajolva a Monthy Python-féle Brian életének vonatkozó jelenete elevenedik meg. Az egyik legfurcsább kiállított tárgy azonban kétségkívül a szószostálszerű bourdaloue: a XVII–XVIII. században az úri hölgyek által használt alkalmatosságot vizeléskor csak be kellett illeszteni a lábak közé, majd kiönteni a tartalmát, mindenféle fakszni és persze bármilyen e célt szolgáló, elszeparált helyiség használata nélkül.
A kurátorok – Perényi Roland mellett Molnár Álmos – humor- és stílusérzékét dicséri az is, hogy a néhol vízcsobogástól visszhangzó termeken áthaladva számos, a témához köthető hazai és nemzetközi regény- és versrészlet olvasható, a kihelyezett tévéképernyőkön pedig folyamatosan olyan filmes jelenetek pörögnek, amelyekben a mellékhelyiségnek és az ott végzett tevékenységnek valamiért fontos szerepe van. Ezenkívül megismerkedhetünk a WC-papír vagy a nyilvános vécék rövid történetével is. Köztük a híres Ági mama egykori birodalmával; Pivó Ágnes egy budai szórakozóhely vécés nénijeként az előző évtizedben könyvet is írt az éjszakai tapasztalatairól, a vécéhasználatra vonatkozó illemkódexét pedig még ma is sokan emlegetik.
A kiállításban látható archív fényképek, dokumentumok és a csatornázás- és higiéniatörténethez kapcsolódó tárgyak, többek közt mosdó- és ágytálak, bidék, fertőtlenítő eszközök és csatornadarabok jelentős része a Kiscelli Múzeum saját gyűjteményéből származik, közülük többet kimondottan erre az alkalomra vásároltak, de több budapesti köz- és magángyűjteménytől (Budapest Főváros Levéltára, Épületgépészeti Múzeum, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum) és magánszemélytől is kölcsönöztek tárgyakat.