Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Hirdetés

– A Mattset szövegvilágát az első kislemezeken még a bohém nagyvárosi hangulat jellemezte, az induláskor rögtön magával ragadta a klasszikus rock and roll életérzés?

– Akkoriban már házas voltam, és éppen az első dalainkkal egy időben született meg a kislányom, szóval addigra eltávolodtam az éjszakai élettől. Az említett számok szövegét Kiszely Márk írta, akit még hajtott a vére. De egyikünk célja sem az volt, hogy magunkról beszéljünk, inkább különböző budapesti típusfigurákat és helyzeteket akartunk megfogalmazni. És persze kerestük a saját hangunkat. Az egyik első szerzeményünk, az Indul a város végül meghatározta az irányvonalunkat, megmutattuk, mennyire fontos nekünk az élő zene, és milyen szomorú, hogy a társadalom nem fordít rá elég figyelmet. Nemcsak a koncertekre gondolok, hanem arra is, ahogy az első albumunkat felvettük. Manapság külön-külön, hangszeres sávonként rögzítik a tételeket, majd effektekkel tökéletesítik őket. Mi ehelyett összegyűltünk a stúdió­ban, és együtt, egyszerre játszottunk fel mindent, és semmiféle utómunkát nem használtunk. Ez a módszer a hetvenes években volt divatos, és bár nyilván sokkal több hibalehetőséggel jár, jóval természetesebb a hangzás.

– Kinek a nyomdokain igyekszik járni e tekintetben?

– Póka Egonnal, aki immáron az apósom is, tizenhárom éve játszunk együtt, zenéltünk a P-Mobilban, Hobóval, de legfőképp a Póka Egon Experience-ben lépünk fel közösen. Tőle kaptam a legfontosabb útravalót a pályám során. Akik nem ismerik személyesen, nem is gondolnák, hogy bár elsősorban blues- és a rock­zenészként ismert, milyen elképesztően nyitott és befogadó a legtöbb műfajjal szemben, és ez a tájékozottsága teszi igazán színessé az életművét. Amikor közösen turnézunk, esténként a szállodai szobában Jimi Hendrix, a Cream és az egyéb rockklasszikusok mellett Csajkovszkij vagy Chopin műveit mutogatjuk egymásnak, és mindketten elolvadunk a gyönyörűségtől. Ugyanúgy inspirálnak fia­tal kortárs előadók is, az angol jazz-zongoristáért, Jamie Cullumért például olyannyira rajongok, hogy képes lennék mindennap elmenni a koncertjére. És ami az inspiráló személyeket illeti, még nincs vége a sornak, Eric Clapton, Sting vagy John Mayer mellett gyermekkorom óta rajongok Cseh Tamásért. Az összes dalszövegét tudom, nagy álmom, hogy egy feldolgozáslemezt készítsek a számaiból.

Korábban írtuk

– Mit tud hasznosítani a tőlük tanultakból a saját pályáján?

– Megtanultam, hogy az igazán jó dalok, ebben van a pop-rock klasszikusok ereje is, éppúgy megszólalnak egy szál akusztikus gitárral vagy zongorán, mint nagy hangszereléssel. A Genesis egykori énekese, Peter Gabriel egyszer egy teljes turnét szentelt annak, hogy a koncert elején a lehető legegyszerűbb formában játssza el a dalait, hogy aztán a műsor közepén bekússzanak az elektronikus pop-rock elemek. Így a közönség végigkövethette, hogy egy tökéletes alap hogyan nyer más színeket a különböző hangszerek által.

– A Mattset nemrég megjelent új lemeze az apaság témakörét járja körbe. Miért ez lett a vezérfonal?

– Hegyi György dalszövegíróval az a munkamódszerünk, hogy leülünk, és három-négy órán át beszélgetünk a világ dolgairól. Egy ilyen beszélgetés során született meg bennünk a vágy, hogy egy igazán személyes albumot készítsünk, és ebben megfogalmazzuk, mit jelent számunkra szülőnek lenni. Például, hogy milyen érzés egy koncert után több száz kilométert utazni, várva, hogy végre lássuk a gyermekünket. Szerettük volna felhívni a figyelmet arra is, hogy nem csak az az életforma létezik, amikor apa elmegy reggel dolgozni, majd hullafáradtan hazaérve kiereszti a gőzt a fotelban. Lefekvés előtt mindig beszélgetek a lányommal, sokszor én főzök neki, rendszeresen járunk kirándulni, úszni, bábszínházba, sőt, koncertekre is. Az ilyen közös élmények hatására formálódnak meg bennem olykor a dallamok is, amiket utána megmutatok neki. A gyerekek pedig, tudjuk, milyen őszinte kritikusok.

– Egyfajta misszió is ez, ami a családot, a családcentrikus gondolkodást népszerűsíti?

– Pontosan. Nagyon fontosak a demog­ráfiai mutatók, de mi az egyén szintjén közelítjük meg ezt a kérdést. Mindenkinek a saját döntése, hogy leülteti-e a gyereket a televízió elé, vagy foglalkozik vele, és próbál valódi választ adni a rengeteg kérdésére. A gyermek, a család ajándék és egyben hatalmas felelősség is. De nem nevelni akarjuk a társadalmat, csak elmondani, mi hogyan látjuk a szülői szerepet.

– A könnyűzenei koncerteken, fesztiválokon elsősorban a 15–23 éves korosztály dominál. Meg lehet őket szólítani ezzel az üzenettel?

– A fellépéseink alatt magával ragadja a fiatalokat az energia, de nem őket szeretnénk elsősorban megszólítani. A generációs szakadékok néha áthidalhatatlannak tűnnek. Ha meghallgatok egy Wellhello-slágert, sokszor meg kell kérdeznem a tizennyolc éves unokaöcsémet, hogy miről is szól pontosan a szöveg, mert nem értem a szlenget. Hamis és nevetséges lenne, ha megpróbálnék a mostani tizenévesek nyelvén beszélni. Szerencsére a huszonöt és ötven közötti korosztályok tagjai is járnak koncertekre, sőt, mivel kevésbé nézik a jegy- vagy italárakat, fogyasztás szempontjából is hálásabb közönségnek számítanak. Talán a legnagyobb könnyű­zenei fesztiválokon egyelőre nem fogunk a nagyszínpadon zenélni, de például Kapolcson vagy a Paloznaki Jazzpikniken is több ezer néző van, aki kíváncsi lehet ránk.

– A harminc felettiek nem inkább a régi kedvenceiket szeretnék újra hallani?

– Több nemzetközi kutatás igazolja, hogy ha megkérdezünk valakit, melyik az öt kedvenc dala, szinte biztos, hogy a tizenéves korában megszeretettek közül fog példákat mondani. Abban az életszakaszban alakul ki az ízlésünk, ekkor fejti ki a legnagyobb hatását egy-egy szám. Ez nem zárja ki, hogy a későbbiekben ne kedveljünk meg új együtteseket, a Margaret Island vagy a Honeybeast koncertjein jelen vannak a negyvenesek is. Ez részben a médiának is köszönhető, sokan lebecsülik manapság a rádió szerepét, pedig nagy hatással van a közízlésre.

– A Kőbányai Zenei Stúdió oktatójaként milyennek látja a könnyűzenei pályára készülő fiatalokat?

– Érdekes, hogy a mai huszonévesek egy része még soha nem hallott a Rolling Stonesról, és a Queent is csak a Bohém rapszódia című film miatt ismeri. Ezáltal sokat tanulok abból, hogyan reagálnak egy-egy klasszikusra. Fordított kronológia szerint haladunk, azaz Lady Gagával és más mai sztárral kezdve jutunk el az Iron Maidenen, a Led Zeppelinen és a Beatlesen át Ray Charlesig. Közben a diákok rácsodálkoznak, hogy az olyan fiatal együttesek, mint például az Ivan & The Parazol hangzásvilágában miként jelenik meg a hetvenes évek hatása, vagy meglepődnek, amikor kiderül, a rap alapkövét lényegében Jimi Hendrix tette le. A hangszeres oktatásnál nem az a célunk, hogy mindenkiből Joe Satrianit neveljünk, de igencsak szembetűnő, milyen fejlődésen ment keresztül a könnyűzenei élet a Kőbányai Zenei Stúdió megalakulása óta. A rendszerváltás előtt a legtöbb előadó autodidakta módon sajátította el a tudását, a jelenleg aktív együttesekben viszont szinte kivétel nélkül és minden műfajban megtalálhatók a nálunk végzett növendékek.

– Kőbánya egyébként is különleges helyet foglal el a hazai blueszenei életben, mintha csak egy mini New Or­leans lenne. Miért éppen ez a budapesti városrész lett ilyen fontos zenei színtér?

– Abban a házban élek, ahol Póka Egon felnőtt, a jelenlegi hálószobánkban kezdett el muzsikálni, miközben Fogarasi János ült mellette a Hammond-orgonánál, Mogyorósi László gitározott és Váradi „Vadölő” László dobolt. A dzsessz és a blues jelentős alakjai szinte mind megfordultak nála, Révész Sándor egy évig itt is lakott, de a szintén kőbányai Charlie vagy Deák Bill Gyula is a környéken élt, Hobo és Tátrai Tibusz pedig szinte hazajárt a kerületbe. A városrésznek eleve volt egy összetartó ereje, az ide kötődők segítették egymást, és hűséges baráti kört alkottak. Mindenki úgy képzeli el Kőbányát, mint ahogy a Kopaszkutya című filmben ábrázolják, de ez nem teljesen igaz, nem csak munkásosok laktak itt, pezsgett az értelmiségi élet is.