– Nyugodhat egy híd zenén, épülhet egy élet zenére?

– A híd jó hasonlat, de ahogy az igazi hidaknál is, úgy a zenében is a pillér legritkább esetben kiinduló- és végpont. Egy életút pillérei is azért fontosak, mert meghatározzák a pálya ívét, és szilárdságot, tartást adnak neki. Ha kétpilléres hídra gondolunk, akkor az én életemben mindkettő a zene kell hogy legyen, ez vezérli a cselekedeteimet. Akkor is, ha közéleti tevékenységet folytatok valamilyen zenei ügyben, mint például egy zeneiskola megmentése, vagy ellenszegülés a „rockzenét az iskolába” mozgalomnak, de ilyen lehet egy koncert, méltatlanul elfeledett művek népszerűsítése, vagy befejezetlen művek befejezése, sok minden. Bármit teszek, azt a zene iránt érzett szeretetből teszem, és ez mindig is így volt. Úgyhogy, ha olyan rettenetesen érdekesnek gondolja az életutamat, hogy írni akar róla, akkor valószínűleg csalódást okozok, mert én már hároméves korom óta szilárdan hiszem és tudom, hogy zenész leszek.

– Miért okozna ezzel csalódást?

– Azért, mert az ember általában csak később dönt, mikor felelősségteljes korba ér, Richter például húszévesen kezdett el komolyan zongorázni, és természetesen mindenki akar mozdonyvezető vagy futballista lenni gyerekkorában. Én úgy éltem meg teljes gyermekkort, azt mondhatom, nem hiányzott belőle semmi, hogy közben pontosan tudtam, zenész leszek. Mindig éreztem, hogy nekem ezt kell csinálnom.

– Egyetért azzal, hogy a zene, a hang a teremtés eszköze az irodalommal együtt?

– Úgy gondolom, a zene túl van a szavakon. Nem véletlen, hogy egymástól függetlenül fejlődött a két művészet, és hol ez tartott előbbre, hol az. A zene sokkal többet, de ami még fontosabb, sokkal árnyaltabbat tud mondani. Ha a zeneművészet legnagyobb alkotásai megjeleníthetőek lennének filozófiai művekként, akkor kiderülne, hogy Bach lényegesen nagyobb gondolkodó, mint Kant. Ezt nem csak zenészek mondják, Pilinszky János ugyanezt mondta. Ő úgy fogalmazott, hogy Bach egy személyben szenvedő ember, könyörtelen diagnoszta és gyógyító orvos. Ilyen filozófus még nem született. Mert bárhogy is olvasom a filozófiai műveket, nem nyugtatnak meg, viszont Bach zenéje igen.

– Én az irodalomra is csak a teremtés eszközeként tudok gondolni, ugyanakkor abban is ott van a zene, mindenekelőtt a versben.

– Ha nagyon belemegyünk ebbe, akkor talán a legérdekesebb az egyszerűség és az összetettség egymáshoz való viszonya. A vers szavakból áll, a nyelv legegyszerűbb építőköveiből, így is képes egészen magasrendűt közvetíteni, nem véletlenül lett olyan népszerű Petőfi. Ugyanakkor nem egy embert ismerek, akinek Petőfi idegen, pontosan a miatt a tisztaság miatt, ami például Adyra nem jellemző. Olyan is van, akit éppen az összetettség vonz az irodalomban, az, hogy minden mindennel kapcsolatban áll.

– Ez az egyszerűségben is megjelenik, csak nem kibontott formában.

– Így van. Mozart zenéjében például a mindennapi énünkre ismerhetünk, ráadásul mindezt úgy emeli a zene magasságaiba, hogy még egy akkor elfogadott világstílusból sem lép ki. Ellentétben Beethovennel, aki annyira egyénit vitt a zenébe, hogy kilépett ebből, sőt azt mondhatjuk, hogy kicsit megzavarta a zenét, pontosabban a zenének azt a fejlődését, amely szigorú szabályokon nyugszik. Később már az is szabállyá vált, amit ő életre hívott, de azért válhatott azzá, mert egy ilyen erejű egyéniségből fakadt. A múltkor előadtuk a kilenc szimfóniát egyetlen délután, estébe nyúlóan. Azzal a sorozattal az volt a célom, hogy megmutassam, milyen irtózatos hosszú az az út, amit ő megtett. A mozarti stílusvilágból kilépve már a saját egyéni, ha úgy tetszik kényszerpályáján, de mégis inkább maga választotta pályán tette meg ezt a hatalmas életutat a kilencedik szimfóniáig.

– Ebben talán a legfontosabb, hogy ő maga hozta létre azt az utat, amit megtett.

– Igen, mint ahogy minden mű saját maga teremti meg a szabályait. Bartókot egyszer megkérdezték, hogy előre meghatározott szabályok szerint dolgozik-e, és azt válaszolta, hogy nem, hanem elkezd egy művet írni, és a szabályok utólag hámozódnak ki belőle. A mű így megteremti saját formáját, hangzásvilágát, arányait és terjedelmét. Bizonyos szerzőknek ez már a vázlataiból is kiderül. Beethoven volt az első, aki elraktározta a gondolatait, vázlatkönyveket használt, amelyekből elő tudott kapni gondolatokat, és utólag beillesztette őket készülő művébe. Tudatos szerző volt, nem ösztönös, mint Mozart, aki egyszer azt írta az apjának, hogy képes egy szimfóniát egyszerre, egyetlen pillanatban hallani. Az agyműködését annyira fel tudta gyorsítani, hogy kilépett az idő korlátai közül. De biztos, hogy érdekli ez az olvasókat? Nem lehet, hogy jobban érdekli őket, hogy Hagyó Miklósról mit gondolok?

– Egyszer ugyanebben a rovatban Keller András hegedűművész azt mondta, hogy egy Bartók Concertóval meg lehetne tisztítani az egész országot. Ha már a teremtésről beszéltünk, van a zenének tisztító ereje, újító ereje?

– Van. Némely műnek olyan tisztító ereje van, hogy akik a meghallgatása után kimennek a teremből, teljesen más emberek, mint akik bejöttek.

– Lent jönnek be, és fönt mennek ki.

– Így van. Egyébként teljesen egyetértek Keller Andrással, és talán előbb is mondtam, hiszen idősebb vagyok, hogy akik felelősek a kultúráért, azok nagyon nagy bűnöket követnek el.

– Mióta folyik ez a bűnelkövetés?

– Régóta. Kicsit viccesen azt szoktam mondani, hogy Aczélék jobban törődtek a kultúrával, de ezt így is gondolom. Aczél sznob volt, meg sok minden rosszat el lehet róla mondani, de egy biztos, hogy odafigyelt. Annak idején, mikor elkezdtem találkozgatni ezekkel a politikusokkal, megdöbbenéssel tapasztaltam, mennyire ismernek. Fejből tudták az életutamat, a külföldi szerepléseimet, mindent. Ne felejtsük el, hogy például Fischer Annie bárhol fellépett a világon, mindig virágcsokor várta koncert előtt Aczél Györgytől. Odafigyeltek. Most pedig azt, hogy Hiller István jelen volt az életműdíjam átadásán, kitüntetésnek kell vegyem, hiszen ez óriási dolog volt ahhoz képest, amit tesznek a kultúráért. Merthogy semmit sem tesznek. Ha megnézzük a pedagógusok fizetését, vagy hogy egyáltalán hogy tekint a társadalom a tanári hivatásra, vagy hogy egyáltalán az értelmiségre hogy tekint, siralmas képet látunk. Na, tessék, itt van egy kiváló demagógia: kiirtani az értelmiséget! Bármely párt meglovagolhatja, állítom, hogy nem lesz nagy ellenállás.

– Nem értik, nem érzik már az emberek, hogy hivatása van az értelmiségnek?

– Úgy gondolom, hogy valami fölösleges dolognak tekinti a nagy többség. El tudom képzelni, hogy különböző társadalmi osztályokból származó emberek azt mondják, ha a zenészek jutnak eszükbe, hogy ja, azok a túlfizetett ingyenélők. Erre csak azt tudom mondani, hogy mikor Renoirt megkérte egy gazdag család, hogy pingálja le a csemetéjüket, akkor három perc alatt megtette, nagyon szépen sikerült a rajz, utána bemondott egy irtózatos összeget. Mire a családfő megrökönyödve azt mondta, de hát mester, csak három perc volt. Erre a festő úgy válaszolt, hogy igen, három perc és hatvan év. Ezt mi is elmondhatjuk.

– Minden előadásában benne van az elmúlt ötven éve is?

– Teljes mértékben. De minden munkámban. Ebben a mai próbában is, ami most tízkor elkezdődik, ebben is benne van az az ötven év. Ugyanakkor nem állok ki úgy szólóestre, hogy ne gyakorolnék rá, ma is minden előadásra készülök. Szóval szerintem, ha már cikket ír, azt érdemes lenne megvilágítani, hogy azért mégsem teljesen felesleges tevékenység, amit mi végzünk.

– Talán az időbeli művészetek, a zene, az irodalom, a film a legalkalmasabbak arra, hogy az embert egy úton fölfelé vezessék.

– Igen, ezt teljesen így érzem, és a tapasztalataim is ezt mutatják. Na, de ez nagyon vékony réteg. Nagyon pici.

– Lehet, hogy azért ilyen vékony, mert az értelmiségnek nevezett réteg nem készíti fel a többséget arra, hogy be tudja fogadni a jót.

– Ebben az átpolitizált világban? Nagyon nehéz. Én nem engedem ide be a politikát, de egy író ezt már kevésbé teheti meg. Azt is látnunk kell, hogy a mai élet másról szól, főleg Magyarországon. Ebben a pillanatban, azt hiszem, teljesen a túlélésről. Persze az is kérdés, hogy mit élünk túl, és mennyire érdemes a túlélésre játszani akkor, amikor az igazi örök értékek úgyis megmaradnak. Azok mindig ott vannak.

Boros Károly