A kortárs művészet és a közönség eltávolodásának okait sokan és sokféleképpen próbálták magyarázni. Hibáztatták a művészeket, hogy nem törődnek azzal, üzenetük eljut-e a befogadóig, a médiát, amely nem ad elegendő teret a kortársak szélesebb körben való megismertetésének, a kurátorokat, akik a kiállítások rendezése során nem veszik figyelembe a látogatók elvárásait. Abban azonban a legtöbb művészettörténész egyetért, hogy az alapvető probléma az alapfokú művészeti oktatás hiányosságaiban keresendő. A heti egy-két rajzórán a gyermekek jó esetben megtanulnak kockát rajzolni, s lesz valami fogalmuk a tájképekről is, a középiskolában pedig talán eljutnak odáig, hogy Giorgone képeit megkülönböztetik Van Goghétól, ám a kortárs vizuális nyelvet és vizuális kultúrát egyáltalán nem ismerik meg.

– A külföldi múzeumok tele vannak gyerekekkel, akik ülnek a padlón, s nézik a falra akasztott műveket, ráadásul a kortárs kiállításokon a legtöbbször le is rajzoltatják velük azt, amit a képen látnak – meséli Muladi Brigitta művészettörténész. – Ilyenkor egy pillanat alatt kiderül, hogy a látszólag egyszerűnek tűnő kép teljesen más, mint amit egy gyermek meg tud csinálni. A művész ugyanis különleges látással rendelkezik, és egy olyan vizualitásban él, ami kívül esik a hétköznapi képességeken. Ha egy jó könyvet olvasok, amelyben pontosan úgy van leírva minden, ahogyan én gondolom, akkor az írót nem rossznak, hanem zseniálisnak tartom, hiszen úgy fogalmazza meg a gondolatait, mintha az enyémek lennének. Ugyanígy kellene gondolkodni egy művészről is, amikor egy képéről az a benyomásom, hogy olyan, mintha én csináltam volna. Ez azonban nem tudatosul senkiben.

A kortárs művészet ugyanakkor Magyarországon gyakorlatilag szinte teljesen a közoktatásra van utalva, hiszen köszönhetően egyebek mellett az elmúlt öt évtized politikájának, szinte teljesen eltűnt az a művelt és jómódú középosztály, amelynek gyermekei már otthonról hozták magukkal a művészet szeretetét. S ha a fiatal az iskolában nem ismeri meg a kortárs vizualitás szimbólumrendszerét, később már nehéz beküldeni egy olyan galériába, ahol fogalma sincs arról, mik lógnak a falon.

– A probléma nem csupán a kortárs képzőművészetben, hanem gyakorlatilag a teljes magaskultúrában, így a kortárs zenében is érzékelhető – mondja Molnár Mária művészettörténész. – Nemcsak a rajzórák, hanem az alapszintű zenei órák számát is hihetetlen mértékben csökkentették az elmúlt időszakban. Aki alapszinten tanulja a zenét, nem lesz mindenáron zenész, viszont olyan, zeneileg képzett ember lesz, aki érteni fogja azt, amit felnőttként egy koncerten hall. Nagyon fontos, hogy csak azt tudjuk élvezni igazán, amit értünk is. A kortárs képzőművészettel sem az a baj, hogy nem értjük Lakner Antalt, Beöthy Balázst vagy a Kis Varsót, hanem az, hogy nem értjük Munkácsy Mihályt sem.

Molnár Mária szerint a kortárs művészet és a közönség eltávolodása művészeti értelemben a XX. század első felében, az avantgárd mozgalmak megjelenésével kezdődött. Ezt megelőzően ugyanis az egyes korstílusok – a reneszánsz, a manierizmus, a barokk vagy a romantika – átterjedtek a magaskultúra után a társadalmi élet területeire is, így befolyásolták a divatot, a dizájnt, az emberek étkezési szokásait és kulturális érdeklődését is. Vagyis a magaskultúra és a különböző társadalmi rétegek szellemisége jobban összeért, kialakult egy egységes korszellem.

A reneszánsz korában például mindenki ismerte a jeleket, hiszen az életük része volt, benne éltek a különböző szimbólumrendszerekben. Pontosan tudták, mit jelent az, amit láttak a festményen. Az avantgárd lényege ugyanakkor a hagyományok elvetése, a konvenciók elleni lázadás volt, amikor a progresszív értelmiségi művészréteget a különböző újítások, a műfaji határok tágításai érdekelték.

– Ennél még messzebb ment a neoavantgárd, a művészetben végsőkig lecsupaszított tendenciák jöttek létre, amelyek a társadalom tagjai számára gondolatilag elérhetetlenek lettek – tekint vissza az eltávolodás okaira Molnár Mária. – Egy monokróm festészet például a mai napig számos ember számára érthetetlen, hiányzik a háttérben lévő tudás, nem tudják, hogy a művész mit akart kifejezni, illetve hogyan és miért jutottak a vizuális művészetek az ábrázolás terén különböző végpontok közelébe.

Egy idő után természetesen maguk a művészek is érezték, hogy egyedül maradtak, s annak ellenére, hogy számukra nem elsősorban a befogadó reakciója, hanem a saját gondolkodásmódjuk, filozófiájuk formába öntése a fontos, sokan közülük a befogadót is a műalkotás részévé tették. Aktivizálni akarták a közönséget, térberendezéseket, environmenteket készítettek, alkotásaikhoz akár hozzá is lehetett nyúlni.

A festészetben pedig az elmúlt tíz évben felnőtt egy olyan fiatal generáció, akik ismét figurális képekben kezdtek el gondolkodni, s újra elővették az akt, a portré s a tájkép tradicionális témaköreit.

– Felnőtt egy olyan gárda, amely újra odafigyel a közönségre – mesél a festészet tendenciájáról Révész Emese művészettörténész. – Nagyon sok olyan fiatal festő van, aki tematikájában is kapcsolódik a tömegkultúrához, említhetném a Tereskova néven ismert Nagy Krisztát, aki kifejezetten médiaszereplője lett a kortárs művészetnek. Olyan témákat dolgoznak fel, amelyek ahhoz a vizuális környezethez kötődnek, amelyben nap mint nap élünk.

A művészek ezzel párhuzamosan felismerték azt is, hogy szükségük van egy olyan közvetítőre, aki a munkájukat eljuttatja a befogadókig. Erre a szerepre pedig itthon és nemzetközi téren is a galériások vállalkoztak, akik a kereskedelmi funkció mellett feladatuknak tekintik, hogy az általuk felkarolt művészeket és a kortárs magyar képzőművészetet bemutassák és megértessék a közönséggel. A magángalériák Magyarországon a kilencvenes évek elején szinte egyik napról a másikra jelentek meg a művészeti életben. Az egyik legelsőként alakult, ám máig folyamatosan működő ilyen jellegű kortárs magángaléria a Várfok Galéria, melyet 1990-ben Várfok 14 Műhelygaléria néven alapított Szalóky Károly. Visszatekintve az elmúlt tizennyolc évre, a tulajdonos úgy látja, hogy mára az emberek felismerték, érdemes kortárs műtárgyakat gyűjteni, egyrészt, mert sokkal inkább megfizethetőek, mint az idősebb, kvalitásos alkotások, másrészt mára presztízzsé, egyfajta státusz szimbólummá vált, hogy valaki kortárs képekkel veszi körbe magát.

Kiderült az is, hogy befektetésnek sem utolsók, s talán ennek is köszönhető, hogy a galéria vevő- és látogatóköre a kezdeti időszakhoz képest átalakult. Az első időben orvosok, ügyvédek jöttek nagy számban, most azonban megjelentek a vállalkozási szféra szereplői, illetve az érdeklődő fiatalok is tanáraikkal együtt. A galéria mára 12 magyar és 4 külföldi művésznek biztosít rendszeres kiállítási lehetőséget, s azok a tehetséges fiatal művészek, akik alkotásaikkal egyelőre nem férnek be a szűk kiállítóhelyre, a 2008 elején nyílt, a Várfok előszobájaként működő Spiritusz Galériában mutathatják meg munkáikat.

– A Spiritusz azért jöhetett létre, mert a Várfok néhány éve a saját lábán is meg tud állni – mondja Szalóky Károly. – Persze a kezdeti időkben csak az lebegett a szemem előtt, hogy ha belepusztulok is, életben maradok! Igyekeztem úgy felépíteni, hogy soha ne kellejen azért aggódnom, adok-e el ebben a hónapban képet, vagy sem, s ehhez ne kelljen a minőséget lejjebb adni. Ezért az ingatlanvállalkozásomból befolyt bevételt forgattam vissza a működésébe. A kortárs magángalériák szinte mindegyikéről elmondható, hogy a kiállításokon, nyitott műteremnapokon kívül rendszeres művészeti beszélgetéseket, előadásokat szerveznek művészek, művészettörténészek részvételével a műgyűjtők és az érdeklődők számára. Így tesz például az Inda Galéria is.

– Hozzánk elsősorban azok jönnek be, akik már közelebb kerültek a kortárs művészetekhez – mondja Tallér Ágnes, a két éve, egy Király utcai lakásban nyílt galéria vezetője. – Ezért nálunk nem tapasztalható teljes értetlenkedés a művekkel kapcsolatban. Mivel intimebb a tér, a látogatók gyakran megszólítják a galéria munkatársait, és beszélgetnek velük a művekről. Az előadásainkon azonban már érezhető, hogy főleg a nemfiguratív alkotások esetében az embereknek valóban szükségük van magyarázatra.

Az Indához hasonlóan a belvárosi Pintér Sonja Kortárs Galéria is nemrégiben indította el szabadegyetemi sorozatát arról, hogy mit és miért érdemes gyűjteni.

– Úgy éreztük, hogy szükség van ezekre a közönségtalálkozókra, hiszen az eddigi tapasztalataink szerint sokan nem értik a kortárs művészetet, és emiatt végig sem nézik a kiállításokat – mesél az elmúlt nyolc év tapasztalatáról a galéria vezetője, Pintér Sonja. – Persze emellett vannak olyanok is, akik hihetetlen érzékenyen reagálnak, s olyanok is, akik érdeklődnek, s jóllehet egyelőre nem értik a kortárs művek üzenetét, de igénylik, hogy beszéljünk róluk. A kortárs nyelve valóban egy külön nyelv, amit meg kell tanulni.

A galéria jelenlegi kiállítása egyébként jó lehetőség mindazok számára, akik átfogó képet szeretnének kapni az elmúlt harminc év kortárs képzőművészetéről, hiszen Gyűjteni művészet címmel hatvanhárom kortárs alkotó több mint 160 alkotása tekinthető meg a galéria félezer négyzetméterén. A 70-es, 80-as években készült munkák között mások mellett Konkoly Gyula, Jovián György, Bakos Ildikó, Türk Péter, Gálhidy Péter és Olajos György alkotásai láthatók. A kiállított tárgyak a képzőművészeti technikák szinte mindegyikét felölelik, hiszen találkozhatunk olaj-vászon festményekkel, akvarellekkel, bronz-, kő- és betonszobrokkal, digitális nyomatokkal, de videoinstallációkkal is, amelyeket november 24-én a galériában el is árvereznek majd.

Újdonságnak számít, hogy a kiállításra – és így az árverésre – az összes alkotást közvetlenül a művészektől kérték be, így a sikeres leütéseket követően a bevétel magukhoz az alkotókhoz jut vissza.

S bár a Pintér Sonja Galériával egy helyiségben működő Pintér Antik régiségkereskedést még mindig nagyobb érdeklődés övezi, s a tulajdonosok úgy látják, hogy a két vásárlói réteg között egyáltalán nincs átfedés, a tapasztalatok mégis azt mutatják, valami elkezdődött. A kortárs galériák megjelenésével, s az ott tartott szakmai előadásokkal a kortárs művészet nyit a közönség felé. S persze egyelőre nehéz kitörni a szűk szakmai körből, de a kiállítóhelyek számának növekedésével óhatatlanul együtt jár a látogatói kör növekedése is.

Aki pedig időről időre eljár a tárlatokra, sokkal könnyebben fogadja el a kortárs alkotásokat, mint az, aki életében először találkozik velük. A hosszú éveken keresztül talpon maradt galériák, illetve az őket segítő művészettörténészek pedig garanciát nyújtanak arra, hogy a közönség valóban csak hiteles és értékes művekkel és művészekkel találkozik, akik megértése és elfogadása jó alap lehet arra, hogy művészet és közönség újra egy nyelven beszéljen.