– A kolozsvári egyetem szociológia-antropológia szakán végzett, de volt punk-zenekara, színészkedett, dolgozott segédmunkásként, asztalosinasként, újságkihordóként, végül költő lett. Melyik Muszka Sándor az igazi ezek közül?

– Erre csak azt tudom mondani, amit az egyik erdélyi író, hogy hosszú és hányattatott életem során voltam már halott ember is. A viccet félretéve természetesen költőnek tartom magam. Írtam három verseskötetet, most ősszel jelenik meg a negyedik. De mivel a költészetből nagyon nehezen élnék meg, van polgári foglalkozásom: jelenleg Hargita megye tanácsának a művészeti galériáját vezetem. Nem is vezetem, ott dolgozom, ketten vagyunk, és ahogyan a hivatalokban szokás, mindenki a főnökünk.

– Közben pedig megírta a Sanyi bá – Székely egypercesek című prózakötetét, amit sajátos „muszkai stand up” stílusban elő is ad a mellékelt CD-n. Hogyan született meg e csaknem harminc kis történetet tartalmazó, a vaskos székely humort a társadalomkritikával igen mulattató módon összeszőtt kötet?

– Az egész úgy kezdődött, hogy a Művészetek Völgyébe kaptam egy meghívást. Kolozsváron tanultam még abban az időben, és amikor felültem a vonatra, még arról volt szó, hogy hát verseket kell felolvasni természetesen. Azért hívtak meg, mi másért is hívtak volna, mert a szépségemért biztosan nem. Már fent voltam a vonaton, és akkor telefonáltak, hogy jó, vannak versek, de hozzak valami humoros szövegeket is, mert a felolvasások után lesz valami irodalmi humorest, ahol rám is számítanak. Nekem ugyan nem volt ilyen szövegem, de a vonatról nem szálltam le ezért ijedtemben, főleg mert már elindult. Aztán szerencsém lett, mert ült mellettem két székely vendégmunkás, és mentek köztük a poénok. Az első sztori nagyjából így volt, bár ez a könyvbe nem került be, vagy legalábbis nem ebben a változatban, hogy dolgoztak valahol itt Pesten, de nem fizették őket rendesen, erre azt mondták, többet ide nem jönnek. Kijött a nagyfőnök, a vállalkozó, hogy de hát fiúk, úgy sincs, ahova menjetek, nincs más munkátok, tudom, hogy kevés ez a pénz, de dolgozzatok, aztán meglátjuk, mi lesz. Erre, meséli az egyik székely, „kiszöktem a gödörből, s megmondtam neki, idefigyeljen főnök úr, ha magának van egy rossz lova, azt vagy megüti, vagy eladja, de így is, úgy is megdöglik”. Aztán fűzték tovább a beszédet, mit szóltak erre otthon, jött a következő hülyeség meg a rákövetkező. És amikor leszálltak, ezeket mind gyorsan leírtam, és vittem felolvasásra a Művészetek Völgyébe. Nagyon tetszett az embereknek, kérték, hogy de még, de még, de még, amikor is rájöttem, hogy hát én tudok ezeregy ilyen történetet. Annyit persze nem, de sokat, és utána meg már tudatosan elkezdtem figyelni az ilyen beszédekre, elkapott mondatokra, s lejegyeztem őket.

– Vagyis hegyezte a fülét mindenütt, és a hallottakat a képzeletbeli öreg székely, Sanyi bá szájába adta?

– Nem is kellett különösebben hegyeznem, mert ezeket a poénokat állandóan hallja az ember. Ráadásul én is szeretem a humort, talán van is egy olyan képességem, hogy meghallom a fonákságokat. Nálunk meg a mindennapok része, hogy amikor az emberek beszélgetnek, szeretik szívatni egymást, beszólni a szomszédnak hülyeséget, mondani nagy hazugságokat, lássuk, mit válaszol rájuk.

– Több helyen elmondta, hogy a székely-magyar humor akadémiai színvonalú. Pont e sok szívatás, egymásnak dobott fricska miatt?

– Különösen az amerikaihoz képest szoktam ezt mondani, amit leginkább a filmekből ismerünk. Mert az, hogy valaki pofákat vág, vagy mutogatja a seggét, rosszabb esetben mást is, biztos vicces egy rétegnek, nekem viszont rohadtul nem. Ezek a beszólások, helyzetkomikumok, amiket a székely humortól ismerünk, annál inkább. Pláne, hogy a székely humornak – és általában a magyarnak is – az a sajátossága, hogy a legnagyobb tragédiából egy szófordulattal paródiát, komédiát tud csinálni. A legsúlyosabb helyzetben jön elő, éppen azért, hogy a tragédia hatását enyhítse. Ez a túlélés záloga, gyógyszer, ellenméreg.

– Mi ellen?

– A mindennapok ellen. Székelyföld gyönyörű hely, de szegény vidék, s itt Magyarországon is elég nehéz az élet. Ha van egy kis humora az embernek, meglátni mindenben a viccet, a poént, a fonákságot, attól mégis jól érzi magát. Kell hogy tudjanak az emberek magukon kacagni, de ha a szomszédon kacaghatunk, az meg egyszerűen zseniális. Annál jobb nincs is: élezni a nyelvünket egymáson.

– Erdélyben tavaly jelent meg a Sanyi bá, és rögtön hatalmas sikert aratott. Azért, mert az ott élők felismerik magukat benne?

– Valószínűleg igen. Ilyenszerű történeteket ugyanis mindenki hall, ilyenszerű embereket mindenki ismer, csak eddig nem nagyon írták le. Volt ugyan régebben, a két világháború közt Színi Lajos könyve, a tréfás székely történeteket, adomákat tartalmazó Küsdeg nyüszkölések, ami most is nagyon érdekes, és lehet kacagni rajta, de hát azóta elment a világ. Valakinek le kell írni a mai kocsmatörténeteket is, amik végül is azért nem sokat változtak, de mégis.

– A kocsma ennek megfelelően igencsak központi helyszín az ön egyperceseiben is.

– Nem véletlenül. Végül is ott találkoznak az emberek, ott van idejük leülni egymással. De egy falusi közösségben, vagy egy kisvárosban is, mindenki ismer mindenkit, az emberek találkoznak, s nem igazán van már miről társalogni. És akkor az egyik elkezdi, hogy „hát katonakoromban”, és mond egy nagy baromságot. Majd hallgatnak tíz-tizenöt percig, és megszólal a másik, hogy „de azt te tudod-e, koma”, s így tovább. Beszélgetni kell, mert nem ülhetnek csak úgy. Én meg semmi mást nem tettem, mint hogy felépítettem ezeket a kocsmai történetekben szereplőket, és annyira tipikussá tettem őket, hogy tán már nem is léteznek. Bár az életben vannak azért elég kemény figurák.

– Kiejtés szerinti lejegyzést használ a könyvben, de meghallgathatjuk az egészet CD-ről is. Ez utóbbi módon működnek igazán e történetek?

– Igen. Azt szerettem volna visszaadni, ahogyan elhangoznak vagy elhangozhatnának ezek a történetek, mert ezek a szövegek így élnek, elmondva meg aztán még hatásosabbak. Erdélyben talán nem is, mert ott tudják, miről van szó, de Magyarországon azok számára, akik még nem hallották ezt az akcentust, kiejtést, különösen. Az egy dolog, hogy megpróbáltam leírni kiejtés szerint mindent, de hallani is kell az egészet, mert annak, ahogy mondják, van egy íze. A hangsúlyokból is sok minden kiderül, mennyire mondja valaki komolyan, mennyire nem.

– Mindez lehet egyfajta nyelvi archiváláson keresztüli értékmentés is?

– Talán igen, bár Székelyföldön szerintem elég masszívan őrizzük a nyelvünket. De kétségtelen, hogy rengeteg olyan tájjelegű szó van a könyvemben, hogy tízhúsz év múlva valószínűleg el fog tűnni. A globalizáció Székelyföldre is eljutott. Ott kezdődik, hogy már az iskolában kezdik irtani a dolgokat. Jön a gyerek faluról, mondja, ahogy otthon hallotta, a pókhálóra, hogy pankaló, s kijavítják, rosszabb esetben kikacagják. Pedig ez a mi nyelvi gazdagságunk bizonyítéka, ami lehet, hogy el fog tűnni.

– Van egy nagyon érdekes kis történet a kötetben, ami a Komám, innen el kell menni Madagaszka címet viseli. Miért kell innen elmenni és miért pont Madagaszkárra?

– Hiba lenne ebbe bármilyen politikát belemagyarázni. Ez az egész madagaszkári sztori úgy kezdődött, hogy az Erdélyi Magyar Írók Ligájának éves táborában egyszer összeültünk, és felvetődött a dolog, mert hideg volt éppen, hogy hát el kell innen költözni. De hova menjünk, merre menjünk? Kitaláltuk, hogy Madagaszkárra. Itt van ugye Benyovszky Móric, aki Madagaszkáron volt király, és akkor szerintem ott a magyaroknak valami joga csak kell legyen, odamehetünk és visszafoglaljuk az egészet. De legyen inkább, ahogyan székelyül van, Madagaszka. Baráti viccelődésből indult az egész hülyeség, hogy mik laknak ott, a lemur, ami egy majom és nem jó semmire, mert se megfogni, se megenni nem lehet. Én meg leírtam, hogy a szomszéd hogyan mondaná el a komának, győzze meg, miért kell Madagaszka menni.

– Ha nem is politika, mégis tény, a jobb élet reményében, akárcsak nálunk, sokan elvándorolnak Székelyföldről is. Önnek sosem jutott eszébe, mondjuk, akár Magyarországra jönni?

– Ez nem olyan egyszerű, hogyan is fogalmazzam meg diplomatikusan? Sokan élnek például otthon mezőgazdaságból, keményen dolgoznak. Ha meg egy embernek van egy háza, örökölte a nagyapjától, apjától, és van hozzá egy-két tehén, istálló, kert, szántóföld, anyámkínja, hát hogy tudod te azt az embert rávenni, hogy hagyjon ott mindent, és költözzön fel ide a körútra, a második emeletre? Az fél év alatt olyan alkoholista lesz, hogy hasznot senki nem húz belőle. Ez nem az ő világa, mit csináljon itt? A székelyföldiek ráadásul ugye úgy tudtak megmaradni a kommunizmus alatt is, hogy ezek a közösségek zártak. És az ilyen közegből kikerülő emberek nagyon nehezen alkalmazkodnak.

– Abban a zárt közösségben, ahol ön is él, Csíkszépvízen, fontos egyébként, ad valami különleges társadalmi státuszt, hogy valaki költő?

– Rólam ezt nem is tudják, csak azt, hogy újságíró vagyok. Mert dolgoztam egy darabig a megyei újságnál, meg itt-ott jelentek meg cikkeim, és akkor én vagyok az újságíró. Ez persze nem jelent semmiféle rangot, csupán beazonosításra szolgál. Pláne, hogy én falura csak beköltöztem, világéletemben előtte városban laktam, és akkor valahogy kellett, hogy azonosítsanak. Van egy labradorom, egy ideig arról ismertek. Mert én vagyok a faluban a mai napig az egyetlenegy, aki sétáltatja a kutyáját. Meg is kérdezték az elején, hogy oltásra viszi? Máskülönben miért kéne sétálni vele? Egy öregasszony is odajött, hogy azon a kötélen a kutyát minden este hova a francba viszi? Mert ők hasonlót még nem láttak. Ma már van több fiatal, gyerek is, aki ilyen furcsaságot csinál, de én voltam az első felnőtt kötéllel meg kutyával. Valahogy így lettem a nagy fehér kutyás újságíró. De meg kell mondjam, hogy azért nagyon jó szomszédaim vannak, szeretek ott lakni. Bemegyek én is a kocsmába, találkozunk az úton, megállunk, beszélgetünk.

– Ez megerősíti azt a romantikus felfogást, amit mi itt, Magyarországon gondolunk a székelyek csendesen csordogáló életéről. Mennyiben tér el ez a kép Székelyföld mai valóságától?

– Ezzel a romantikus székelyföldi képpel van azért egy kicsi gond. Mert úgy képzelik el még ma is sokan a székelyt, hogy az reggel felkel, süti a kürtös kalácsot, issza a pálinkát, lemegy a főtérre, elkezd táncolni, aztán amikor már elég részeg, felül a lóra, az hazaviszi, ott bevág kettőt az asszonynak, lefekszik aludni, s reggel kezdi az egészet elölről. Ez persze nagyon messze áll a valóságtól, hiszen nálunk is emberek vannak, élik a mindennapi életüket, sokan bejárnak a városba, van köztük költő, orvos, asztalos, anyám tyúkja, mások meg gazdálkodnak, négy-fél ötkor kelnek, megfejik a tehenet. Ezért is bántó kicsit a számunkra a Székelyföldnek ez a skanzenszerű beállítása. A média is azt sugallja, hogy Székelyföld az, ahol este kiállsz az útra, jön a csorda, utánuk meg rögtön egymás után három rőzsehordó nénike. Szép persze minden, a miénk, szeretjük meg őrizzük, de nekem ezzel a hagyomány dologgal is az a gondom, ami a nyelvvel: nem őrizni kell azt, meg kell tanulni.

Farkas Anita