– Mindig ilyen nehéz befejezni?

– Nem mindig, de még így is isteni szerencsénk van, azért tudunk dolgozni, mert hét egészségügyi szakiskolás gyerek segít. Ők gyakorolnak egy kicsit, nekünk pedig pótolják az asszisztenciát. Ráadásul egy ember még kiesik a megnövekedett papírmunka miatt. Azt a szőke lányt, akit az előbb látott, ő a műtősnőnk, kénytelenek vagyunk odaültetni a számítógéphez, mert a szájsebészeti járóbeteg-ellátás ügykezelése annyira bonyolult, hogy azt a gyerekek nem tudják elvégezni. Iszonyúan sajnálom a műtős lányainkat, akik tényleg hülyére dolgozzák magukat havi hatvanezerért. Mit lehet még várni tőlük? Ez olyan munka, ami testileg, lelkileg teljesen igénybe veszi őket. Három orvos alá dolgoznak – ha van orvos –, hárman kérnek tőlük, hárman kiabálnak értük, gyógyszerek, beutalók, ideges betegek, nehéz ezt bírni. És mindenkinek más a tűrőképessége, kérdés, hogy mit bír és mit kötelező bírnia. Az egészségügyet ezek a bolond emberek és az ő lelkesedésük tartja működésben. Vegyenek ebből a csokiból, ha már ennyit vártak rám. Nem tehetek róla, azt hittem, korábban végzek, de hát látták, hogy mi van itt.

– Ön a László kórházban is dolgozik…

– Igen, de ez az eredeti munkahelyem, itt már a diploma megszerzése óta dolgozom, kábé hatszázezer éve. A László kórházban szerdánként az AIDS-es betegeket látom el elvileg. Azért mondom, hogy elvileg, mert miután összeomlott a vérzékeny betegek ellátása, őket is meg a hepatitisz fertőzötteket is ketten egy fogorvos kolléganővel próbáljuk ellátni abból a pénzből, amit a HIV-pozitív betegekre adnak. Közben iszonyatosan kínlódunk a pontrendszerrel, már csak azért is, mert a kórházi és a járóbeteg pontrendszer nem igazodik egymáshoz, de a lényeg, hogy a fogászati pontrendszer nem fedi azt a tevékenységet, amit ott végzünk. Az egyes kezelések után bizonyos számú pont jár a gyógyító intézménynek, amely az összegyűjtött pontok alapján kap pénzt a társadalombiztosítótól. Egy fertőző beteg fogászati vagy szájsebészeti ellátása pedig jóval többe kerül, mint másoké, ezt a pontrendszer kialakításakor nem vették figyelembe. A kórházvezetésnek meg mindig azt vágják a fejéhez, hogy a mi tevékenységünk nem kifizetődő. Pedig az országban egyedül ott kaphatnak ilyen ellátást az AIDS-betegek. Tíz évvel ezelőtt hoztam létre ott a kórház területén ezt a rendelőt, éppen azért, hogy a különböző fertőző betegek kezelését megoldhassuk. Mostanra elkészült egy új rendelő, mindenféle pénzekre pályáztunk, az összes létező lehetőséget megpróbáltam, amit lehetett, kihajtottam, de például a PHARE-pályázatoktól elzavartak, mert oda kórház nem fordulhat, ahhoz magánvállalkozónak kell lenni. Így aztán csak részben jött össze a pénz, úgyhogy ott áll becsomagolva egy vadonatúj amerikai fogászati gép a pincében, fönt meg a szépen előkészített üres helyiségek, mert a mai pontrendszer alapján veszteségesek vagyunk, nem éri meg az országnak létrehozni egy fertőző rendelőt. Pedig a szakma elvileg támogatja, a betegeknek igényük van rá, de csak a gazdasági szempontok döntőek.

– Hogy lehet a pontrendszeren változtatni?

– Van egy bizottság, amelyik időnként felülvizsgálja, talán most lesz belőle valami, majd meglátjuk.

– Az vele a baj, hogy nem eléggé az életre szabták?

– Ez az egyik baj, a másik, hogy rendkívüli helyzetekhez és rendkívüli beteganyaghoz nem alkalmazkodik. Ezt a statisztikai átlagbetegre találták ki. Amellett láthatja, hogy mi van itt, ez a beteg is, aki most bent volt, leukémiás, és most van olyan vérképzőrendszeri állapotban, hogy éppen ki lehet húzni a fogát. Egy ilyen betegnél nem úgy van, hogy bejön az ajtón, adok egy injekciót és kihúzom, ezekhez az esetekhez idő kell, mindegyikkel valamennyit kéne foglalkozni, hiszen mindenkinek a maga baja a fontos. Na, de ilyen rendszerben, mikor futószalagon kell gyártani a pontokat, hol van helye a betegnek? Ehhez olyan bonyolult ügykezelés kapcsolódik, ami egy embert leköt, ahogy az elején mondtam, és minél több a nyilvántartás, annál kevesebb a gyógyítás.

– Hogy bírja ezt a ritmust?

– Mikor elkezdtem a pályát, választhattam két lehetőség között: az egyikben ki kellett bírni egy nagyon kemény főnököt, akitől rengeteget lehetett tanulni, a másikban udvarias főnök volt. Azt mondtam, inkább kibírom az elsőt, mert tanulni akarok. Nem mondom, elég kemény iskola volt, megjegyezte az ember, hogy a sor legvégén a kezdő áll, de szakmailag sokat adott. Csikorgattam a fogamat, de mai napig emlegetem a főnökömet. Különben katonai orvos sebész volt, ennek megfelelő stílussal, az alá-fölérendeltséget nyomasztó szigorral betartotta, úgyhogy nála hamar elfelejtette valaki, hogy nőből van, csak darab-darab, mint a sebészeten.

– Hogyan választotta ezt a hivatást?

– Csodálatos gyerekkorom volt. Azt hiszem, hálás lehetek érte a sorsnak. Eredetileg Pesten laktunk, de a Dunántúlra kerültünk, ezért az általános iskolás éveim jó részét egy kis faluban töltöttem a Bakony és a Vértes között, Bodajkon, ami búcsújáró hely. Az ötvenes években ebben a tömény falusi környezetben elkezdtek építeni egy Komlóhoz hasonló bányavárost, ami csak azért érdekes, mert építettek bele egy vadonatúj iskolát, és telerakták fiatal, lelkesedéssel telt tanárokkal. A rajztanártól a magyartanárig csupa tiszta szívű, csupa adni akaró emberrel találkoztam; mindegyikük megszerettette a gyerekkel a saját tantárgyát. A tornatanár úgy tudta mozgatni az egész iskolát, hogy ha azt mondta volna, gyerekek, most kékre festjük az eget, meg pirosra a házakat, akkor az egész csapat ment volna lelkesen. Az akkori osztályunk még mindig összetart, éppen mostanában megyek osztálytalálkozóra – nem mondom meg, hányadikra –, és a tanáraink közül is még hatan ott lesznek. Ebben a kis faluban apám lett a gyógyszerész, miután Pesten államosították a gyógyszertárát. Egyik legjobb barátja a falu orvosa volt, aki a mai napig meghatározó személyiség számomra. Akkor csábultam el az egészségügy felé, az ő egyénisége, az emberekhez való viszonya hatott így rám. Nem egyszerű körzeti orvos volt, hanem nagy klinikai gyakorlattal rendelkező szakember, akit szintén politikai okokból telepítettek le Budapestről falura. Halála után márványszobrot állíttattak neki éppen a volt osztálytársaim közül néhányan, akik ott maradtak a faluban. Eredetileg mégsem orvos akartam lenni, volt egy korszakom, mikor erősen elcsábított a képzőművészet, annyira, hogy az Iparművészeti Főiskolára felvételiztem. A rajzot még abban a kis falusi iskolában szerettette meg velem a rajztanárom, őrá is szeretettel gondolok a mai napig. Sikerült is a felvételim, de akkoriban bizonyos szakokat csak négyévenként indítottak, én film díszlettervező szerettem volna lenni, az nem indult abban az évben. Akkor aztán jött a nagyszülői nyomás, hogy kislányom kell hogy legyen valami rendes foglalkozásod is, meg úgysem tud megélni egy lány művészi pályán, hát így kerültem a fogorvosira, ahhoz is kézügyesség kell. De sokáig visszahúzott a lelkem a művészethez: kerámiáztam, festettem, filmklubba jártam, mindent csináltam az egyetem mellett. Aztán valahogy magával sodort az élet, itt maradtam az orvosi pályán, és ezen belül próbáltam megtalálni azt a szakmát, ami legközelebb áll a szívemhez. A szájsebészettel is szerencsém volt, mert ott megint olyan csodálatos emberrel találkoztam, akitől sokat lehetett tanulni, kiváló sebész volt, és még szobrászkodott is. Az ilyen egyéniségeket nagyon elraktározza magában az ember, ők megmutatják, hol a helye, húzzák fölfelé, és óriási dolgokat tud tőlük tanulni. És ami a mai világban a legjobban hiányzik, hogy ezeknek az embereknek tartásuk volt erkölcsileg, szakmailag, és egész életükkel példát mutattak. Büszke lehetett, aki a kezük alatt dolgozott, fel lehetett nézni rájuk, nagyon más világ volt az. A mostani világból ezt erősen hiányolom, és azt hiszem, a mai fiataloknak nincs is esélyük ezt megkapni, legfeljebb elvétve egy-két helyen. Valószínűleg ezért is bír az én nemzedékem sokkal többet.

– Szükségük is van rá, ahogy az egészségügyet elnézem, gyúrják elég rendesen.

– Az a baj, hogy nem hozzáértő kezek. Ez az egész nagyon szerencsétlenül megy. Az biztos, hogy az egészségügy igen sok mindenben rászorul a változtatásra, de csak az egészet szabad változtatni, és átgondoltan. Azt nem lehet, hogy kikapkodok belőle részeket ötletszerűen. Mikor egy kórházban spárgán lóg a lámpa, és nincs gyógyszer, akkor nem azzal kell foglalkozni, hogy legyenek széfek az ágyak mellett. Az orvosoktól, a nővérektől erejükön felül követelnek, hullára vannak dolgoztatva, és még egymásnak is ugrasztják az embereket. Kizárólag közgazdasági szemlélettel nem lehet az egészségügyet irányítani, itt emberek vannak, nem darabáru.

Boros Károly