Kortárs és nemzeti

– Egy tavalyi interjúban azt mondta, a VéNégy végre megérkezett oda, ahova a kezdetekkor pozicionálta. Milyen elképzelés mentén haladtak az évek alatt?

– A méretét tekintve pontosan egy ilyen családias jellegű fesztivált képzeltem el. Ez fontos szempont a programszerkesztésnél is, nagyon figyelünk arra, hogy ne fussanak egymás mellett szimultán a koncertek, előadások, így a közönség akár az összesen részt vehessen, ha úgy tartja kedve. Négy évvel ezelőtt megtaláltuk mindehhez az ideális helyszínt is. A Duna-parton, a József Attila sétányon idén második alkalommal állítjuk fel azt a nagy cirkuszi sátrat, amelyben a színházi előadások zajlanak. Tőle nem messze helyezkedik el a fesztivál további területe, két színpaddal és a szabadtéri előadásokra alkalmas résszel. Ezt a fajta „minden egy helyen” megoldást nagyon szeretik a látogatóink, akiknek a száma szerencsére egyre nő. Húsz százalékkal több jegyet adtunk el elővételben, mint 2018-ban, és nagyon keresett az a régóta futó akciónk is, amelynek keretében a színházjegyet vásárlók ingyenesen látogathatják az esti koncerteket, idén többek közt a Margaret Island, az Intim Torna Illegal és a fesztivál himnuszát író, a Hangfoglaló programban feltűnt Carson Coma zenekarét.

– Mi alapján választják ki az aktuális darabokat?

– Fontos volt, és mindig törekedtem rá, hogy a hazai mellett a külföldi társulatok is lehetőleg kortárs és nemzeti szerző művével érkezzenek. Ez idén valósul meg először százszázalékosan: a Színházsátorba érkezik Lengyelországból Jakub Gawatowic Jan tragédiája című darabja, Csehországból Alžběta Michalovától az Autista, Szlovákiából a Na stáž!, Magyaroroszágot pedig a kaposvári Csiky Gergely Színház egy egészen különleges, a Koncert, avagy semmi sem tökéletes című koncertszínházi előadása képviseli. A lengyel, egészen pontosan Łódźból érkező Chorea Színház művészeit egyébként már másodszor látjuk vendégül, őket még a tavaly elhunyt Király Nina válogatta, aki nagyon sokat segített a Váci Dunakanyar Színház elindításában is. A cseh és szlovák színházak tekintetében pedig a terepet nagyon jól ismerő felvidéki színész barátom, Havasi Péter taná­csaira hagyatkoztam.

– Nyelvtudás híján mennyire befogadhatók ezek az előadások?

– A színház maga egy univerzális nyelv, minden történet és érzelem átjön magától, csak jó színészek és jó rendező kell hozzá. De azért segítünk is ebben a nézőknek, van feliratozás és szinkrontolmács is.

– A VéNégy Fesztivállal együtt lassan iskoláskorba lép az ön által igazgatott Váci Dunakanyar Színház is, túl vannak egy teljes körű felújításon, január 1-jétől ráadásul kiemelt státuszú teátrumként működhetnek tovább, állami többlettámogatással. Hogyan tudták, tudják Bakos-Kiss Gábor művészeti vezetővel együtt formálni a repertoárt egy olyan kisváros olyan teátrumában, ahol nem igazán támaszkodhatnak az elődök hagyományaira e téren?

– Valóban, színházi kultúra sosem volt Vácott, mondogatták is az elején sokan, hogy nem vagyok normális, a lokálpat­rio­tizmus meg a lelkesedés nem elegendő, bele fogok bukni ebbe az egészbe, a fővároshoz ilyen közel tuti a csőd. Az indulás első három hónapja ezenkívül is nagyon nehéz volt, nemigen mertünk vállalni komolyabb dolgokat, kis, egy-kétszereplős kamara-előadásokat mutattunk be gyakorlatilag nulla pénzből. Tudtam, hogy ez hosszú távon nem fog működni, hiszen ahhoz, hogy estéről estére meg tudjuk tölteni az egykori mozi nézőterét, muszáj kockáztatnunk. Befogadószínházként elkezdtünk hát nagyobb elő­adásokat idehozni, és a kezdetektől voltak kisebb-nagyobb saját produkcióink is. Sokat segített a beindulásban a Vidnyánszky Attilával, pontosabban az általa vezetett Nemzeti Színházzal való stratégiai megállapodásunk, koprodukciókat hoztunk létre, illetve hol díszlettel, hol próbateremmel segítették munkánkat. Az első, 2013–14-es évadunkban a visegrádi országok egy-egy szerzőjétől tűztünk műsorra darabokat, például Václav Havel két egyfelvonásosát, az Audienciát és a Vernisszást, Mrożektől az Özvegyeket és Olt Tamás Minden kezdet nehéz, hát még a versenyzongora című művét. Azóta is minden évben igyekszünk egy aktuális tematika, hívószó mentén válogatni az új bemutatókat.

– Mi lesz a szeptemberben kezdődő, 2019–20-as évad témája?

– Család, szeretet, szerelem. Először jön az Esküvőtől válóperig, ezt Hamvai Kornél írta hat Feydeau-egyfelvonásos alapján, utána az Advent a Hargitán, aztán egy Szerb Antal-átirat, a VII. Olivér, végül Gyárfás Miklós zenés vígjátéka, a Tanulmány a nőkről. Ezek abszolút új  bemutatók lesznek vagy teljesen önálló kivitelezésben, vagy más színházakkal koprodukcióban. Az Advent a Hargitánt és a Gyárfás-darabot például a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházzal közösen készítjük. Velük amúgy is sokat dolgozunk együtt, eléggé hasonló a fejlődésünk is: körülbelül egyszerre indultunk el, együtt küzdöttünk a kiemelt státuszért, és együtt is kaptuk meg. A gondolkodásmódunkban szintén sok a közös, hozzánk hasonló megszállottsággal hittek és hisznek a mai napig egy elsőre vesztesnek látszó ügyben.

– Zenés színészként végzett, nem lett volna egyszerűbb önnek is, ha e helyett a „megszállottság” helyett beáll szépen egy társulatba?

– De, sokkal egyszerűbb lett volna, de én szeretem a kihívásokat. Már az egyetemen bennem volt, hogy egyszer szeretnék igazgatni. Azt persze nem gondoltam, hogy ennek ilyen hamar eljön az ideje, hiszen már három évvel a diploma után jött a lehetőség, hogy induljunk el a semmiből itt, Vácon. Fiatalkori vakmerőségből vágtam bele, a színészetet egy időre teljesen parkolópályára tettem, fél évig mindenki fizetés nélkül dolgozott, miközben egyszerre próbáltunk felépíteni két brandet: szerveztük az első VéNégyet, és próbáltuk valahogy összerakni a színház első évadát. A feleségem nélkül nem is ment volna a dolog, ő nemcsak a magánéletben volt társam, hanem egészen tavaly nyárig intézte a marketingügyeket és a nemzetközi kapcsolatokat, másodállásban, kvázi szerelemből, nevetséges összegért. De kitartottunk, ahogyan kitartott mellettünk az a fantasztikus csapat is, akik a kezdetek óta velem együtt hisznek abban, hogy a Váci Dunakanyar Színháznak van létjogosultsága a városban, még ha időről időre mondvacsinált okokkal és hamis vádakkal néhányan igyekeznek is elgáncsolni, akadályozni minket. De pont azért nem tudják ezt megtenni, mert olyanok vagyunk, mint egy család: összetartunk. És ezt szerintem érzik a nézők is, legalábbis a tavalyi harmincnyolcezer eladott jegy erről tanúskodik. Pedig nem csak a térdcsapkodós szórakozásra esküszünk. Néhány éve bemutattuk például Gombrowicztól az Yvonne, a burgundi hercegnőt, amit több külföldi szakmai fesztiválon is díjaztak, a tavalyi Ványa bácsi-premierünk pedig meghívást kapott a POSZT versenyprogramjába, ami különösen megtisztelő egy ilyen fiatal színház számára. Mindkettőt Yaroslav Fedorysyn rendezte.

– Most már azért jut ideje néha játszani is?

– Az első három évben egyáltalán nem vállaltam szerepet, utána pedig pont az említett Yvonne-ban álltam újra a színpadra, a rendező kifejezett kérésére. De még ma is viszonylag keveset színészkedem. Egyrészt az időhiány miatt, és nem mindig könnyű elvonatkoztatnom sem: amikor például a Bakos-Kiss Gábor rendezte Yasmina Reza-darabot, a Művészetet próbáltuk, alig tudtam megállni, hogy közben ne a terem sarkában lévő repedéseket nézzem, vagy egy-egy kilógó kábelen bosszankodjak.

(A VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó részletes programja megtalálható a v4fest.eu/program/ internetes oldalon.)