Hasonlóan gyors ütemben fejlődik a kínai kortárs művészet is, nagymértékben jelen van már az amerikai és európai művészeti vásárokon, s az alkotások ára nem marad el nyugati társaitól, a globális műkereskedelmi piac képviselői pedig versenyben gyarmatosítják az országot.

A folyamatokat felismerve a legnagyobb aukciós házak, így a londoni Christie’s és a Sotheby’s 2005-től rendszeresen tartanak kínai kortárs művészeti árveréseket Hongkongban és New Yorkban egyaránt. A harmadikként megjelenő Bonhamset ázsiai részlegének igazgatója, Colin Sheaf szerint pedig semmi nem gyakorolt olyan drámai hatást az elmúlt tíz évben a műkincspiacra, mint a kortárs alkotásokra beruházó ázsiai vásárlók. A művészeti piacok jól tükrözik a gazdasági folyamatokat, példa rá, hogy tavaly az amerikai műgyűjtők szívesebben adták el Londonban tárgyaikat a dollár tartós gyengélkedése miatt. Így a két vezető londoni aukciós ház Hongkongban tavaly 800 millió dolláros bevételt könyvelhetett el, szemben a párizsi 440 millióval. A legsikeresebb üzletüket november végén bonyolították le, amikor is a Christie’s árverésén 9,5 millió dolláros rekordárat, azaz több mint másfél milliárd forintot fizetett egy névtelen licitáló Cai Guo-Qiang tizennégy darabból álló, lőpor felhasználásával készített absztrakt sorozatáért. A rekordot Xu Beihong, az egyik legkeresettebb kínai kortárs festő tartotta, akinek Oroszlán és szolga címet viselő olajfestménye 6,9 millió amerikai dollárért kelt el 2006 őszén szintén a Christie’s árverésén, majd 2007 áprilisában Tedd le a korbácsot című festménye 9,2 millió dollárért (1,8 milliárd forint) cserélt gazdát. De nem panaszkodhatott ugyanekkor az ünnepelt kínai festő, Zhang Xiaogang sem, hiszen csaknem félmilliárd forintnyi összeget tehetett zsebre Tienanmen tér című alkotásáért, s nem sokkal ért kevesebbet az Apa és fiú című vászna sem.

A látványosan fejlődő nemzetközi kortárs művészet egyik fő mozgatóereje vitathatatlanul Ázsia, s ezen belül Kína, ám a művészeti életbe való berobbanása sokak számára nagy meglepetés volt, különösen annak ismeretében, hogy az európai értelemben vett kortárs művészet ott alig több mint két évtizedes múltra tekint vissza. A hetvenes évek végéig ugyanis a hivatalos művészet a kommunista rezsimet szolgálta, s így a szűk mozgástér következtében a művészeknek nem maradt lehetőségük egyéniségük kibontására. Az enyhülés jelei csak az úgynevezett Xingxing (Csillagok) csoport 1979-es jelentkezésekor kezdtek mutatkozni. Ők voltak az elsők, akik nyilvánosan is felemelték hangjukat a kommunista diktatúra ellen, s a tradicionális művészetet folytatva ugyan, de modern eszközökkel kezdtek el dolgozni. Tulajdonképpen erre az időszakra tehető a nyugati értelemben vett individuális művészet kezdete, és az elmúlt tizen-egynéhány esztendő alatt a gazdasági fellendüléssel egy időben többet fejlődött a kínai a képzőművészet, mint az európai 50 év alatt. Peking, Sanghaj és Guangzhou egy évtized alatt annyi művészt termett, hogy a nyugati művészettörténeti diskurzus hirtelen nagy léptékű kiegészítésre kényszerült.

Mindehhez szükség volt azonban a képzőművészet intézményrendszerének kiépítésére is, amely a ’90-es évek közepe táján kezdődött csak el, de hihetetlen sebességgel fejlődött, így Pekingben az egykori gyártelepek helyén mára már négy nagy kortárs művészeti központ fogadja a látogatókat. Köztük az egyik nem is olyan régen még Ázsia legnagyobb fegyvergyára volt, amelyet a kommunista testvériség jegyében az ország a Szovjetuniótól kapott ajándékba, s aminek felépítésében a szintén baráti Kelet-Németország is jelentős szerepet játszott. Az, hogy ezeket a gyárépületeket birtokba vehették a fiatal művészek, hogy galériákat, műtermeket, színház- és koncerttermeket alakítsanak ki, jó példája annak, hogy a kínai kommunista párt- és államvezetés is felismerte a kortárs művészetben rejlő lehetőséget, amelyet nemzetösszetartó erőnek tekint, illetve a fejlődéshez nagymértékben hozzájáruló tényezőnek. A főváros művészeti negyedei közül a külföldi szaklapoknak köszönhetően talán a legismertebb a 798 Art Zone, amely zárt téglafalával és mindent behálózó ösvényeivel voltaképpen egy miniatűr városként is felfogható. A helyre elsőként a pekingi művészeti főiskola növendékei figyeltek fel, majd 2002-től rátaláltak a különböző galériák, köztük a Red Gate Gallery, a Yan Gallery1, vagy a Xin Dong Cheng Gallery, a könyvkiadók, a művészeti boltok és a dizájnüzletek is. De ide várja a lázadó városi értelmiség képviselőit a híres kínai építész-képzőművész, Ai Weiwei is, aki mára az üzletiességgel összefonódott ellenkultúra egyik permanens képviselője lett. A pekingi kiállítóhelyek közül a legfiatalabb talán a 2007 végén megnyitott kortárs művészeti múzeum és kutatóközpont, az Ullens Center for Contemporary Art, az úgynevezett UCCA, amelyet egy belga műgyűjtő házaspár, Guy és Myriam Ullens alapított azzal a céllal, hogy nemzetközi közegben mutassa be a kortárs kínai művészetet, kiállításokkal lehetőséget kínáljon a tehetséges, de ugyanakkor ismeretlen fiatal alkotók számára, illetve, hogy helyet adjon az ez idáig hiányzó háttérkutatásoknak is.

Pekinggel művészeti téren is igyekszik tartani a versenyt a pénzügyi fellegvárrá nőtt Sanghaj, egyebek mellett 50 Mogan Shan Lu névre keresztelt művésznegyedével, illetve a tavaly ősszel először megrendezett ShContemporary kortárs művészeti vásárral, ahová 125 galéria érkezett a világ 23 országából (Amerika egyik jelentős vásárán, a The Armory Show-n 150-160 galéria szerepel általában, az Art Baselen háromszáz is). A sikert az európai szervezőgárda garantálta, és az igazgató, Lorenzo A. Rudolf, aki korábban a világ egyik legfontosabb művészeti vására, az Art Basel, a frankfurti könyvvásár és a Palm Beach-i vásár igazgatója volt. A városban az első kortárs galériát, a ShanghART-ot pedig egy svájci kereskedő, bizonyos Lorenz Helbling nyitotta meg 1996-ban, s ez volt az első a kínai kiállítóhelyek közül, amely az Art Baselen is bemutatkozott.

A kínai kortárs művészek közül azonban nem mindenki jut kiváltságos helyzetbe. A hatalmas ország művészetének kétarcúságára jellemző, hogy lakosai között az utóbbi időben megszaporodtak azok a kevésbé tehetséges, de ugyanakkor elhivatottságot érző művészjelöltek is, akik szinte már iparszerűen gyártják a megrendelő igényei szerint a különböző témájú, stílusú olajfestményeket. Ezek ára pedig megdöbbentően alacsony, ha ráklikkelünk az interneten található hazai aukciós oldalakra, akár már néhány ezer forintért hozzájuthatunk egy-egy nagyobb vászonhoz is. Jóllehet, a helyzet nálunk még nem olyan elszomorító, mint mondjuk Franciaországban, ahol egyes felmérések szerint a párizsi utcákon kínált képek túlnyomó többsége Kínából származik.

Vagyis a kínaiak már a művészet területén is idomulni igyekszenek ahhoz a kettészakadt társadalmi berendezkedéshez, amely a globalizáció térhódításával immár világjelenséggé vált. Az aukciós házak árverésein a dollármilliomosok pénztárcáinak megfelelő igényű alkotásokat kínálnak, miközben a giccses, de mégis kézi munkával előállított, tucatszámra készített festményeikkel azt próbálják elhitetni a kispénzűekkel, hogy létezik egy olyan művészet is, amely számukra is elérhető.

Kínának és kultúrájának ráadásul éppen a legjobbkor jön a nyári olimpia, amelyet a gazdasági előnyök szerzése mellett civilizációjuk bemutatására, a kínai nyelv és kultúra befolyásának kiterjesztésére is fel szeretnének használni. 2008 egyértelműen Kína éve lesz, majd 2010-ben a fejlődő országok közül elsőként ők rendezhetnek világkiállítást, mégpedig Sanghajban. A rendezvény mottójaként pedig egyetértésben Albert herceg gondolatával, a következőt választották: „Bár a nemzetközi kiállítás időtartama hat hónap, hatással lesz a következő hatvan év fejlődésére.”

Barta Boglárka, Fehérváry Krisztina