– Mennyire volt komoly az a bandaélet?

– Annyira, hogy aki ott megérte a tizennyolcadik életévét, az már valószínűleg meg is maradt. Jellemző volt ez a hatvanas években a környékre: csellengő, kallódó fiatalok halmaza élt azon a részen. Nagyon sokáig jól éreztem magam ebben a közegben, és hamar elkezdtem kikövetelni magamnak az önállóságot, már hat-hét éves koromban dohányoztam a helybéli gyerekekkel suttyomban. Apám rajta is kapott többször ezeken a galádságokon, de valamilyen módon mindig elértem annyi függetlenséget, amennyire szükségem volt. Egyszer csak valahogy belépett az életembe a sport. Mindig szerettünk focizni – mást sem lehetett csinálni –, de a komoly sportolás révén bekerültem egy erős közösségbe. Akkor éreztem igazán, hogy tartozom valahova. Kapus lettem, kezdettől ez a része vonzott a focinak: az utolsó ember, aki még védi a területet. Megszerettem a csapatot, és ők is megkedveltek engem, mégis mindig szerettem volna kitörni abból az életből. Szívesen tanultam, főleg az irodalom és a történelem érdekelt, azt mondhatnám, hogy sok olyasmivel foglalkoztam a sport mellett, ami elsőre meglepőnek tűnhet. Sokat jártam könyvtárba, rengeteget olvastam, szerettem a verseket, így a magyartanárom egyszer csak fölfedezte bennem az irodalom iránti vonzalmat.

– Hogyan bukkant rá a színészetre?

– Elkezdtem járni az általános iskolai színjátszó körbe, és egy idő után hátat fordítottam a sportnak, mert rájöttem, hogy igazából ezzel akarok foglalkozni, a színészettel. Régóta érlelődött bennem ez a gondolat, nem tudom, milyen élmény válthatta ki belőlem, hogy mi indíthatott el. Talán az a lehetőség, hogy lehet valaki az emberből a színészet révén, valami más világba kerülhetek – nagyon elvágyódtam a sajátomból.

– Mi lehetett az oka?

– Szüleim nem éltek boldog házasságban, az egész családi életünk egyáltalán nem volt rózsás, el is váltak tizenhat éves koromban. Akkor nagyon rosszul kezdtem tanulni a gimnáziumban, meg is buktam. De a színjátszás megmaradt az életemben, sőt komolyabbra fordult. Egyszer, amikor megnéztem Bálint Andrásnak egy szavalóestjét, ott ajánlotta valaki, hogy menjek el a Műegyetem Szkéné színházába meghallgatásra. Fogtam magam, és tizenhat éves fejjel elmentem. Akkor már szinte teljesen egyedül éltem, apám, anyám elköltözött otthonról. Persze anyám azért hazahazajött, és ellátott engem, de különben azt csináltam, amit akartam. Elkezdtem játszani ebben a társulatban. Nyilván láttak bennem valamit, talán a fiatalságom fogta meg őket, hiszen ott javarészt nálam jó pár évvel idősebb egyetemisták voltak, és ezzel egy újabb közeg fogadott be. Közöttük döbbentem rá, hogy mennyire nem tudok semmit a világról. Onnan felvételiztem a színművészetire, de már húszévesen, mert csak addigra tudtam elvégezni a gimnáziumot.

– Nagy változást hozott az új közeg?

– Az első két évben nem találtam a helyemet a főiskolán, rosszul éreztem magam, mert azt a fajta szeretetet, elfogadást, és gondoskodást, amit a Szkénében tapasztaltam, nem éreztem egy fikarcnyit sem. Valahogy nem jött ki ott a lépés nekem, nem igazán tudom, hogy ki vagy mi volt az oka. A fordulópontot egy Kapás Dezső által rendezett darab jelentette, a Don Perlimplin és Belisa szerelme a kertben című Lorca-mű, ahol a rendező megtanított, hogyan kell próbálni, hogyan kell egy szereppel foglalkozni, hogyan kell hozzányúlni, és egyáltalán, azt az alázatot, figyelmet és elmebajt, ami egy ilyen szerep eljátszásához kell, igazából mind tőle tanultam. Ez a szakmai kapcsolat később barátsággá is alakult, sajnos ő nem sokkal később elhunyt.

– Miért szerződött vidéki színházhoz?

– Negyedikes koromban már játszottam Szegeden, és eldőlt bennem, hogy akárhogy is alakul a vizsgaelőadásom a főiskolán, ott akarok játszani. A világirodalom nagy és szép szerepeit játszhattam el a szegedi színházban, és mindent tudni kellett, vígjátékot, tragédiát, még operettet is. Sokkal jobb vidéken játszani. Szerintem a színház vidéken van. Lehet, hogy túlzok, de úgy érzem, ott a színész létre akar hozni valamit, nem a személyes siker a cél, bár jól esik neki, ezzel szemben Pesten azt tapasztaltam, hogy minden színész azért lép színpadra, hogy neki legyen a legnagyobb sikere. Ezt a budapesti színházi közeget valahogy nem tudom elfogadni, ez a fordított hozzáállás engem taszít. Öt év után jöttem el Szegedről, mert az új igazgatóval nem tudtunk volna jól együtt dolgozni. Pécsre hívtak, ahol szintén voltak nagy találkozásaim komoly egyéniségekkel, onnan kerültem Pestre, az Arizona Színházhoz. Egy év után átmentem a József Attila Színházba, ahonnan elhívott Bálint András a Radnótiba. Az ő szavalóestjének köszönhettem, hogy annak idején elindultam a pályán, ezért amikor hozzá kerültem, azt hittem, megérkeztem. Mégis másfél év után megváltunk egymástól, aminek én kerestem a szakmai okát, de igazából nem találtam. Nem volt szükség rám. Szakmai törésként éltem meg, eléggé magam alatt voltam. Mikó István segített rajtam, Sopronba hívott, akkor már ott volt igazgató. Hét évig maradtam, akkor mentem át Kecskemétre, ahol azóta is játszom, ahol Jászai Mari-díjas lettem, és ahol éppen most dönt az önkormányzat, hogy marad-e a régi vezetés, és ezzel a régi irányvonal, vagy változik.

– Bajnak érezné, ha változna?

– Az a baj, hogy a döntéshozókból hiányzik az a figyelem, az a gondolkodás, ami fölépíthetne egy-egy színházi műhelyt. Annyira nem törődnek a politikusok a magyar színházi élettel, bármelyik oldalt nézzük is, hogy az már szinte pimaszság, és megmagyarázhatatlan is. Nem értem. Csak a népszerűséggel foglalkoznak a politikusok? Csak a műsoridő számít a tévében? Nem tudom, hogy jól van-e így. Oda kéne figyelni, főleg, ha valami jól működik, azt meg kéne tartani, erősíteni, megbecsülni. Ezt még önkormányzati szinten sem tapasztalom. Na, mindegy, ez nem az én dolgom.

– Sokat szinkronizál. Szereti ezt a munkát?

– Mindig vonzott a szinkronizálás, de mikor a főiskola után Szegedre kerültem, onnan nem rohangálhattam föl Pestre, mikor meg Pestre kerültem, akkora mellényem lett, olyan nagy művésznek gondoltam magam, hogy lenéztem ezt a munkát. Rá kellett jönnöm, hogy ez ostobaság. Komoly emberek rendeznek szinkront, akik komoly megfontolásból hívnak egy-egy filmre általuk jónak tartott színészeket. A kilencvenes évek közepén lendültem vissza ebbe a műfajba, és azóta is szeretem, rengeteget hívnak. Ez hozott némi népszerűséget is, de ezt ma már nem tartom olyan fontosnak, mint a pályám kezdetén, mikor még úgy éreztem, hogy ezért érdemes színésznek menni. Ma már csak este héttől tízig akarok színész lenni. Persze utána is a színház érdekel, arról beszélek, az a lényeg, de nem vágyom rá, hogy megismerjenek az utcán.

– Pályája kezdete éppen egybeesett szülei válásával. Hogy érzi, hagyott önben nyomot az akkori élmény?

– Kétszer mentem vissza azóta gyerekkorom helyszínére, egyszer anyám halálakor, egyszer később, mikor a közelben volt dolgom. Úgy gondolom, minden valamiért történik. Én annyira családszerető lettem, olyan erős vágy alakult ki bennem, hogy jó házasságban éljek, hogy békés családi környezet vegyen körül, ami enélkül talán nem lett volna. Huszonegyedik éve élek boldog házasságban a feleségemmel, aki szült nekem két gyermeket, a nagyobbik Bendegúz, ő tizenhét éves, a kisebbik Soma, ő még csak öt. Mindketten nagy-nagy örömet jelentenek a számomra.

– Az állandó vidékre utazgatást hogyan viseli a család?

– A vidéki színházi lét miatt annyit utaztam már életemben, hogy az többször körbeérné a Földet. Nagyon kikészíti az embert. Bár a sok utazgatás alkalmas arra, hogy gondolkozzon az ember, sőt arra is, hogy szöveget tanuljon. Szerencsére a feleségem, Vásári Mónika színésznő, megérti ezt, egyébként éppen most szerződött el az Operett Színházból Sopronba, úgyhogy neki is megkezdődött az utazgatás. Világ életemben az egyensúlyt kerestem, a színpadon is azt keresem. Ugyanígy gondolom a család és a hivatás egyensúlyba hozását is, mert egyik a másik nélkül nem létezne. Igen nehéz megtalálni ezt az egyensúlyt, de hogy törekedni kell rá, az hétszentség. Ha ez a törekvés megvan az emberben, akkor a boldogság képessége is megvan. Természetesen „nem fog a macska egyszerre kint, s bent egeret”, ahogy József Attila írta, de törekedni kell rá, és ha az egyensúly felbillen néha, akkor helyre kell állítani.

– Hogy viseli azt a sötétséget, ami az elmúlt tízegynéhány évben elöntötte a színházi világot is?

– Sok silánysággal, hitványsággal, sőt baromsággal találkozom a színház és a média világában. Olyan lények türemkedtek elő, és követeltek maguknak szeletet a tortából, aki mögött semmilyen mérhető tudás nincsen. Ezek ellen, ez ellen a mocsár ellen lelkileg úgy védekezem, hogy a világirodalom nagy szerepei, amelyeket eddig eljátszottam, mint a cölöpök tartanak. A színház világa vonzza a jót is, rosszat is, a tehetségest is, az idiótát is. Néha nehéz kiválasztani, ki való oda, és ki nem. Mizantróp szerepében, amelyet most próbálok, az áll, hogy „A tisztességes ember hátra áll, ha látja, nem létezik morál”. Ebben a szerepben alapvetően a saját bajomat, és a világgal szembeni rossz érzéseimet, szenvedéseimet akarom megfogalmazni, ha sikerül. Tulajdonképpen nagyon jókor ért engem ez a feladat.

– Mikor lesz a bemutató?

– Február nyolcadikán Kecskeméten.

Boros Károly