– Festő lett?

– Sajnos az élete nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Amikor édesapámmal mindketten megszerezték a diplomát, visszamentek a Felvidékre, édesapám szülőfalujába, egy kis falucskába, ott nem volt szükség a művészetre. Így lett tanítónő. Ez volt a legegyszerűbb. Eleinte sokat festett, már három-négy éves koromból vannak emlékeim, hogy a szobában ott állt a festőállvány. Azon dolgozott, mi pedig, mint afféle gyerekek, naphosszat rajzoltunk, maszatolgattunk körülötte. Talán akkor kezdődött az én művészi pályafutásom, amikor egyszer anyuka festett egy portrét és nagyon sokat kínlódott a kezekkel. Mikor kiment a szobából, én odamentem a képhez, fogtam az ecsetet és végigmázoltam az egészet.

– Jólelkű gyerek volt. Gondolta, ne kínlódjon vele szegény anyuka.

– Akkor nagyon kikaptam. De volt egy másik korai művészi megmozdulásom is. Édesanyám festékei közül az aranypor tetszett legjobban – a nővéremnek és nekem -, és egyszer végigkentük magunkat tetőtől talpig. Meztelenül ugráltunk az ágyon, és nagyon elégedettek voltunk magunkkal – hároméves lehettem. Hát, ilyen emlékeim vannak a festészetről. Később aztán már nem nagyon festett anyuka, nem volt rá szükség. Néhány év múlva fölkerültünk Pozsonyba, ott kapott apuka egy főorvosi állást, de két év múlva visszaköltöztünk, mert nagyon kötődött a szüleihez.

– Hogy hívták a falut?

– Vágkirályfa. Nagyon szép kis falu volt és nagyon régi is. Szent István király egyik oklevelében már említik Terra Vág néven. A mai napig is nagyon kicsi, talán 1500 lelkes lehet, csak magyarok lakják. Nagyon jó hangulatú, titokzatos falucska volt. Mi közvetlenül a Vág partján laktunk és állandóan szabadon játszhattunk, soha nem felügyeltek ránk a szüleink, igazi gyerekként élhettük az életünket. A Vág-part, a természet közelsége nagyon sokat számított. Talán ezért is mintázok olyan gyakran a kerámiáimban virágokat, növényeket. Csak szépet és jót tudok mondani a gyerekkoromról.

– A vízparton lakó gyerekeket sokkal jobban szokták félteni a szülők, hogyhogy ilyen szabadon lehettek?

– Ez érdekes dolog, nagyon sokszor gondolkozunk ezen, a mai napig is beszélünk róla a testvéreimmel. Mi annyira féltjük a gyerekeinket, én legalábbis féltem a két fiamat, pedig már nagy lovak, minket meg sose féltettek, pedig picik voltunk. Nyugodtan elengedtek a Vág partjára. Talán azért, mert akkor egészen más világ volt, sokkal több bizalom élt az emberekben. A Vág tele volt forgókkal, lett volna mitől félteni. Az igaz, hogy egyszer az öcsém majdnem belefulladt. Még nagyon kicsi volt, csak úgy engedték bele, hogy apuka ott ült a parton, vigyázott rá, gyorsan bele tudott ugrani és kimentette. De különösebb sose történt.

– Milyen ember volt az édesapja?

– Nagyon szigorú. Nyáron mindig be voltunk fogva a kerti munkákba és rengeteget kellett olvasnunk – ez a két dolgunk volt. Nagyon szép könyvtárat alakított ki, gyerekkora óta gyűjtötte a könyveket, minden megtalálható volt otthon, ami kellett.

– Hogyan ért véget ez a szép gyerekkor?

– Még a mai napig sincs vége, mindig boldogan megyek haza. Bár történt valami… A Vág partján volt egy irtás, tele volt gyümölcsfával. Még amikor főiskolás voltam, akkor is az volt az első dolgom, ha hazamentem, hogy lementem oda, fölmásztam egy nagy fa tetejére és addig ültem ott, amíg jól nem laktam cseresznyével. Sajnos, ezt a részt körülbelül tíz éve a falu eladta a szomszéd falunak és nyári vityillókat építettek oda, lezárták az egész partot. Ez nagyon elszomorít. Utat hagytak, le lehet menni a Vágra, de az már nem ugyanaz. Talán ezzel egy kicsit véget ért a gyerekkor. De még mindig olyan szép vadregényes minden, a gyerekek is nagyon élvezték mindig és most is, ha elmegyünk.

– Keramikus akart lenni?

– Eleinte festeni szerettem, hiszen anyuka is festett, mi pedig folyton ott tébláboltunk körülötte. A bábszínházat is nagyon kedveltem, rengeteg bábot készítettem, sokáig kacérkodtam vele. De harmadikos koromban, amikor az iskolában megkérdezték, beírtam, hogy én bizony keramikus szeretnék lenni. Nyolcévesen alig tudtam, hogy a kerámia szó mit jelent, de már sárból mindenféle figurákat formáztam. A ház oldalában volt egy kis szekrényke, ahová mindig beraktam ezeket és elzártam magamnak, nehogy valaki bántsa. Középiskolába Pozsonyba jártam a szlovák nyelvű képzőművészeti gimnáziumba, ott már kerámia szakra. Volt egy kitűnő tanárunk, akire szeretettel gondolok ma is, Teodor Lux, ő szerettette meg velem igazán a kerámiaszakmát. Akkor tudtam meg, hogy valójában mi is az, mert addig csak nyomogattam az agyagot. Érettségi után gondban voltam, hogy hova menjek továbbtanulni, mert Pozsonyban nem volt kerámia szak, csak Prágában, és Prága borzasztó messze volt, Budapest viszont közel, és mindig is vágytam rá, hogy Budapesten tanuljak. Apuka nagyon belénk nevelte a magyarságot, azért is, mert szlovák iskolába jártunk. Így jelentkeztem a pozsonyi főiskolára szobrász szakra, föl is vettek, aztán jelentkeztem a Komenski egyetemre esztétika szakra, oda is fölvettek. Valahogy mások voltunk, mint a mostani gyerekek, sokkal tudatosabbak, és ha kitűztünk egy célt, küzdöttünk, hogy elérjük. Látom a saját gyerekeimen is, hogy nem annyira ambiciózusak, mint annak idején mi. Nekünk voltak elképzeléseink és nagyon igyekeztünk, hogy valóra is váljanak. Emlékszem, bejártam a Zeneakadémiára, mert az esztétika szakon még zongorából is kellett felvételizni. Majd elfelejtettem mondani, hogy gyerekkoromban tanultam zongorázni, és nyaranta a templomban gyakran orgonáltam is a misén, azt nagyon szerettem. A Zeneakadémián tanult egy unokatestvérem, karnagynak készült, ő tanított be nekem zongorán egy nehéz darabot a felvételire. De hiába sikerült mindkét felvételim, az én titkos vágyam a kerámia volt, azt pedig Budapesten szerettem volna végezni. A szüleim nem is tudták, hogy jövök Magyarországra felvételizni, úgy tudták, a nagymamához jövök Esztergomba, utána pedig a nagynénémhez, Pestre. Ide is fölvettek, természetesen ezt választottam. 1970-ben kezdtem el a főiskolát, és másodéves koromban már férjhez mentem, 30 éve vagyunk együtt a férjemmel, aki mezőgazdász és bár pesti fiú, nem nagyon szereti a nagyvárost. A munkája is inkább a vidékhez kötötte, ezért 86-ban ide költöztünk Budakeszire. Itt az alagsorban egy önálló műhelyt is ki tudtam alakítani, amire mindig is vágytam.

– A kerámiái rusztikusnak tűnő, matt felületein a színek olyan természetesnek hatnak, mintha nem is szándékoltan keletkeznének.

– Talán az a szép ebben a szakmában, hogy egy keramikus sohasem tudja, mire nyitja ki a kemencét. Egy festő, mikor befejezi a képét, az megszárad és attól kezdve olyan, amilyennek megfestette. A keramikus sose tudja, mire nyitja ki a kemenceajtót, ez mindig meglepetés. Az úgynevezett rakukemencénél ez különösen így van. Ez ősi japán égetési technika, az a lényege, hogy fölhevítjük a tárgyat nagyon magas hőfokra, aztán gyorsan kivesszük a kemencéből, beletesszük egy földbe ásott gödörbe és fűrészporos földdel betakarjuk, úgy hűl ki. Eközben változnak a színei; csodálatos, hogy mik tudnak így kijönni. Nem rajtunk múlik, milyen lesz a végén. Pont ezért szeretem ezt a szakmát, mert mindig valami titkot, valami rejtélyt fedezek fel benne, mindig rácsodálkozom, hogy az a szépség, ami a tárgyban megjelenik, vajon honnan jött. Egy-egy szín, amit rá sem tettem, hogyan sikerülhetett olyanra. Valahogy mindig odavándorol, a Jóisten odarakja.

– Csak dísztárgyakat készít, használati tárgyakat nem?

– Egyszer készítettem magamnak egy étkészletet, de nem nagyon elégít ki az ilyesmi. Inkább a fantáziámban megszülető dolgokat szeretem megformálni. Szerencsére megengedhetem magamnak, mert van egy férjem, aki lelkesedik értük. Ô a legnagyobb kritikusom és a legnagyobb gyűjtőm. Nagyon szereti a dolgaimat. Néha nem is engedi, hogy eladjam őket. Egyszer például volt egy kiállításom a Csók Galériában. A végén odajött hozzám egy amerikai gyűjtő, szerette volna megvenni az egyik darabot, elég szép áron, de a férjem nem akarta odaadni a világért sem, mert az az ő kedvence volt. Sok ilyen kedvence van, ez így van jól.

– Itt van most a lakásban az a darab?

– Megmondom őszintén, tavaly Komáromban egy kiállításon fellöktem. Egy gyönyörű füves udvaron állítottam ki, sehol egy kő vagy egy betondarab, úgyhogy ha a földre esett volna, nem törött volna el, hiszen ezek a tárgyak nagyon magas hőfokon vannak kiégetve. De volt egyetlen helyen egy kis betonos rész, és ahogy egy másik munkát cipelve jöttem, fellöktem és éppen arra a betonra esett. Nem vészes, mert meg tudom ragasztani, csak még eddig nem kerítettem rá sort. De a férjem már nagyon odavan, hogy javítsam meg. Az is egy virág volt, én úgy hívom ezeket, hogy „Kőrös-virág”, ezek valahogy mindig eltörnek. Egy létező virágról mintázom őket, van egy barátom, aki egyszer Afrikából hozott nekem egy nagyon szép száraz virágot, ami olyan hatással volt rám, hogy azonnal megmintáztam, és a barátomról „Kőrös-virágnak” neveztem el.

– A falon a festmények és a rajzok kinek a munkái?

– Az a három ott édesanyámé, a négy tusrajz Teodor Luxé, akit említettem, hogy Pozsonyban képzőművészeti tanárom volt. Egyszer segítettem neki egy kiállítást megrendezni, és ezeket nekem adta, nagyon kedves emlékeim, ő szegény már meghalt. Ez a másik festmény pedig itt az enyém. Mostanában nem is kerámiákat csinálok, inkább festek. De amit festek, az igazából olyan, mintha kerámiát készítenék, ezt a témát is megmintáztam agyagból, ezt a három hölgyet. Nagyon szeretem ezt a témát, többször is megfestettem különböző színekben.

– Édesanyja mindig ilyen sötét tónusú képeket festett?

– Igen, ez Szőnyi hatása, ő festett így.

– Azért neki vannak kedves, vidám képei is, nagyon szép fényeket festett.

– Igen, ez igaz, de édesanyám mindig ezt a sötét tónust használta. Rám is hatással lehet, mert én is szeretem az ilyen sötét árnyalatokat, ezeket az elszáradt, szomorkás formákat, pedig vidám természet vagyok. Talán azért is vonzódom az ilyen világhoz, mert az orosz klasszikusokat is szeretem olvasni. Azonkívül gyakran és kedvvel nézegetek ikonokat. Azokban a formákban, színekben találom meg ugyanezt az érzést.

– Az orosz íróknak nem kellett a szomszédba menniük egy kis sötét hangulatért.

– Nagyon érdekes, hogy azzal a japán technikával, amelyről beszéltünk, tudom előhozni legjobban ezeket a színeket, mert ott nem határozott körvonalak mentén válnak el a színfoltok, hanem valami meghatározatlan, valami sejtelmes rakódik a kerámiára. Valami misztikus.

– Az orosz klasszikusok írásaiban a XIX. század végén, a XX. század elején egy hanyatló Oroszország hangulata érződik, nem is beszélve Dosztojevszkijről, ő néhol már a szürrealitás határait súrolja. Ehhez az elmúláshangulathoz való vonzódás nem függ össze annak a gyerekkornak az elmúlásával, amely ottmaradt a Vág-parton?

– Erre még nem gondoltam, de lehet, hogy tudat alatt összefügg. Lehet, hogy igaza van. De érdekes módon nagyon nagy hatással vannak rám az impresszionista festők is, akik viszont pont az ellentétei ennek.

– Ebben a festményében itt, amelyről az előbb szó esett, a kettő együtt jelenik meg.

– Igaza van. Az impresszionista hatás talán a vonalnélküliségben érződik nagyon, hiszen ők nem szerették a határozott vonalakat, csak festéktömeggel akartak láttatni, színfoltokkal. Amikor egy impresszionista képet nézek, én magam keverem össze a színeket, és úgy látom, ahogy nekem tetszik. Lágy, vonal nélküli figurák jelennek meg bennem. Érdekes, hogy újabban agyagra is festek. Tálakat formáztam, amelyekbe belefestettem a gyerekkori emlékeimet. Készülök is rá, hogy ezekből a megfestett tárgyakból Gyerekkori emlékeim címmel kiállítást rendezzek. Egészen másként festek agyagra, mint papírra. Az agyagra vastag ecsettel, szinte rávésem a képet, papírra viszont szeretek szivaccsal festeni, csak színfoltokból összerakni a látványt, szeretek kis kavicsokat és homokot beletenni, mindenfélével játszom. Ettől a festmény is egy kicsit olyan lesz, mint a kerámia, mert ott vannak a kövek. Ilyenkor a festéket csak arra használom, hogy színe legyen. Sokszor a kerámiához használt színtestekkel is festek, mert olyan szépek vannak közöttük.

– Portrékat is szokott mintázni, látom, ott a sarokban van egy női portré.

– Ó, az Erzsébet királynő, valaki megkért rá, azért készítettem el, különben nem szoktam. Bár a fiaimat is megmintáztam, mert kedvem volt hozzá.

– Bírják az ilyesmit? Modellt ülni elég macerás, nem?

– Macerás, de rövid ideig azért bírják.

– Mivel foglalkoznak?

– A nagyobbik fiam 28 éves, ő hangszerész, vonós és pengetős hangszereket készít. Nagyon szépen gitározik, van is egy saját együttese, bluest játszanak, nekem nagyon tetszik. A kisebbik 24 éves, ő még nem tudja, mi akar lenni. Ô is muzikális, nagyon szép tenor hangja van, meghallgatták egyszer az Operaházban, nagyon tetszett nekik, de énekelni nem akar. Inkább az üzleti élet érdekli, főiskolára jár.

– Talán valahogy össze kellene kapcsolni a zenét és az üzletet: lehetne impresszárió.

– Nem is lenne baj. Azokból nagy hiány van. Egy művésznek szükséges, hogy valaki intézze az ügyeit, én is nehezen élem meg, ha valamit el kell adnom. Amikor meg kell mondanom egy érdeklődőnek, hogy valamelyik munkám mennyibe kerül, nehezen mondom ki. Ma befektetési céllal vesznek klasszikusokat, de a kortárs művészek alkotásait kevesen gyűjtik. Pedig ez lenne jó befektetés, hiszen még megfizethető. Bár őszintén szólva a művészképzés sem olyan, mint volt valamikor. Nem is úgy gondolkoznak ma a művészek, mint még egy-két évtizede. Nem járunk össze, mert nem érnek rá a kollégák, nincsenek közösségek, nem cseréljük ki a gondolatainkat. Megértem, hogy meg kell éljenek valamiből, hiszen nagyon drága az alapanyag; ha csak a magam szakmáját nézem, egy mázsa agyagból nem sok mindent tudok csinálni, és borzasztó sokba kerül. De ennyire nem kéne bezárkózni, ezt már nem indokolja a megélhetés. Elanyagiasodott a világ.

Fotó: Ágg Károly