Kövek közt nyíló virág
2017-ben indult a magyar népművészeti örökséget élő hagyományként művelő hazai és határon túli közösségeket, néptánc- és népzenei együtteseket, kézművesközösségeket támogató Csoóri Sándor Program, amely Kárpát-medence-szerte öt év alatt több ezer pályázó között mintegy húszmilliárd forint támogatást osztott szét.
Idén ötvenéves a táncházmozgalom, amelynek kezdetektől kitűzött célja volt, hogy értékké tegye az évszázados múltú, gazdag örökséggel bíró népi kultúrát úgy, hogy átélhetővé váljon a modern ember számára. Ahogy Csoóri Sándor fogalmazott: „Nemcsak az a fontos, hogy őrizzük a hagyományainkat, hanem hogy meg is éljük azokat.” Mindezt szem előtt tartva indította útjára a kormány 2017-ben a Csoóri Sándor Programot, amely szellemiségében igazodik a táncházmozgalom céljaihoz, és jelentős forrással támogatja a hazai és külhoni magyarság szellemi és tárgyalkotó népművészetének megőrzését szívükön viselő alkotóközösségeket.
Kincsestár
A hazai népművészeti szcéna már régóta várt a Csoóri Sándor Programhoz hasonló lehetőségre. Ahogyan Diószegi László Kossuth-díjas néptánc-koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke, a Csoóri Sándor Alap Tanácsadó Testületének tagja mondja, 2017 előtt központi forrásból csupán a Nemzeti Kulturális Alap Népművészeti Kollégiumának támogatása állt rendelkezésükre, ezt a pénzt a nagy népművészeti rendezvényekre, így például a Néptánc-antológiák, a Táncháztalálkozók vagy a Mesterségek Ünnepe szervezésére fordították.
– A mozgalom bázisát jelentő hagyományőrző közösségek működését jóformán csak az önkéntesek lelkesedése és némi helyi önkormányzati forrás tartotta fenn – emlékeztet Diószegi László.
A változás egyik jele volt, hogy a kétezres években a népművészet bekerülhetett az alapfokú művészeti oktatási intézmények tantervébe, ám a fordulatot kétségtelenül a Fölszállott a páva című televíziós tehetségkutató műsor sikere hozta el: nagy nyilvánosság előtt vált láthatóvá a magyar folklór gazdagsága, ez az Európában egyedülálló kincsestár.
– Nyugat és kelet metszéspontján, e térség különleges történelmi fejlődésének köszönhetően a Kárpát-medencei paraszti kultúra nem tűnt el, fel lehetett gyűjteni és a táncházmozgalom eredményeképpen a fiatalok „lábára tenni”. A Fölszállott a pávában ezt a csodát mutattuk meg, a kormányzat pedig megértette és felkarolta az ügyet – mondja Diószegi László.
A műsor zsűritagjaként testközelből élte végig, ahogy a népi kultúra egyre népszerűbb lesz, művelői pedig szinte példaképpé válnak.
– A televíziós adásfolyam után százezerrel nőtt az alapfokú művészeti oktatásban népzenét-néptáncot tanuló gyerekek száma. Ez az igazi siker – mondja Balogh Júlia, Csoóri Sándor özvegye, szellemi hagyatékának kezelője, a Fölszállott a páva és a Csoóri Sándor Program ötletgazdája, a tanácsadó testület elnöke. Úgy látja: a Fölszállott a páva tükröt tartott elénk, amelyben sok százezer ember ismerhetett a kultúrájára és benne önmagára. Nagy energiákat mozdított meg, amit lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni, és ez a lendület hívta életre a Csoóri Sándor Programot.
Jövőt teremtenek
Ha a táncházmozgalom szellemi gyökereit kutatjuk, megkerülhetetlen Csoóri Sándor költő, szépíró személye, hiszen ahogy Kodály Zoltán és Bartók Béla a zene felől közelített a népi kultúrához, addig Csoóri a veretes, időtlen szépséget hordozó népdalok, népballadák szövegei felől. Falusi Márton költő szavaival élve: „Költészetével és esszéivel kétszeresen is újraértelmezte a népiség fogalmát.”
– A magyar kultúra legősibb ága a népművészet, amelyet a történelem legvédtelenebb közössége, a parasztság teremtett: e kultúrában sok ezer év sűrűsödik. Sándor fedezte fel a magyar népdalok, balladák csodálatos költőiségét. Hatalmas reveláció volt a számára, hogy a magyar nép már évszázadokkal ezelőtt is élt költészetében a szürrealizmus képeivel, sokkal előbb, mint hogy az akadémián ücsörgő irodalomtudósok ráeszméltek volna. Az ötvenes évek végén Muharay Elemér felkérte, hogy írja meg a Halálra táncoltatott lány című balladajátékát. Ekkor merült alá ebbe a világba, ekkor talált rá ezekre a csodálatos népdalszövegekre, amelyektől nem akart többé elszakadni. Megmutatta, a népművészet nem csupán egyszerű paraszti kultúra, hanem képes a legmodernebb ember életérzésének kifejezésére is – meséli Balogh Júlia.
Csoóri Sándor úgy tartotta, „a hagyomány nem más, mint az a képességünk, hogy megőrizzük eredetünket, annak minden izgalmát, titkát, erejét, színét, és ha szükség van rá, akkor ezzel újra és újra életre hívhatjuk a múltunkat és újrateremthetjük vele a jövőnket”.
– A II. világháború után ideológiai okokból útban volt a paraszti kultúra, mégis sikerült feltámasztani. Ez a csoda azonban nem történhetett volna meg a korszak legkiválóbb gondolkodói, művészei nélkül, akik ott voltak a táncházmozgalom születésénél: Sándor fogalmazta meg, hogy amit a parasztság elhagy, azt az értelmiségnek kell továbbvinnie. Lényegében ez a folyamat teljesedett ki a táncházmozgalom öt évtizede alatt. Ma pedig már Kárpát-medence-szerte több millióan éltetik tovább ezt a kultúrát – teszi hozzá Balogh Júlia, hangsúlyozva, a Csoóri Sándor Alap Tanácsadó Testületének elnökeként fontosnak tartja, hogy újítsanak, újabb közösségeket vonjanak be a programba. Hiszen Magyarországon több százezer gyerek jár alapfokú művészeti iskolába, ám a határon túli magyar területeken ez még nincs megoldva.
Ápolni, továbbadni
A pályázati pénzek megítélésénél mindig a művészi munka színvonala a döntő, a néptáncegyüttesek esetében például évi háromszázezertől ötmillió forintig terjed a Csoóri Sándor Program által adható támogatás.
– A népviselet igen drága, így rögtön nem tűnik soknak a megítélt összeg: egy pár csizma ára akár a százezer forintot is elérheti – magyarázza Diószegi László.
Persze a hiteles színpadi megjelenés mellett akad még példa a pozitív irányú változásra.
– 2017 előtt különböző fellépéseken még lehetett látni dilettáns produkciókat, mára az amatőr mozgalom óriási fejlődésen ment keresztül. Az együtteseknek ugyanis van rá anyagi lehetőségük, hogy szakképzett néptánc-pedagógusokat kérjenek fel a művészi munkára.
Diószegi László szerint a legfontosabb azonban a program közösségépítő ereje. Ezt hangsúlyozza Gombosi Beatrix tojásíró népi iparművész, a Népművészet Ifjú Mestere is, aki a Csoóri Sándor Program mester és inas alprogramjában vesz részt. Pályázatát tudatosan építette fel: öt inast fogadott, akikkel nemcsak a tojásírás fortélyait, ősi hagyományát igyekezett megismertetni, hanem tudatosan figyelt arra is, hogy a résztvevőkkel közösséget építsen.
– A fiatalokat az általam már ismert leányfalusi cserkészekből, illetve a katolikus gödi Búzaszem Iskolából toboroztam, nem titkolt célom volt, hogy a program által lehetővé tett ötven óra inaskodás után továbbadják saját közösségükben is a nálam tanultakat. Ötödikként kapcsolódott be a barcasági Apácán született, ám Budapestre házasodott fiatalasszony, Szabóné Mátis Brigitta. Ő volt köztünk az egyetlen, aki gyermekkorából számos emléket őrzött a tojásírás hagyományával kapcsolatban. Munka közben e régi történeteket is felelevenítette, ami nagy hatással volt a résztvevőkre – mesél Gombosi Beatrix.
Számára a program egyben tehetséggondozás is, népi iparművészként és néprajzkutatóként úgy véli, az alkotás és a kutatás mellett egyre fontosabbá válik életében a tudás átadása.
– Európában általános jelenséggé vált a természetes közösségek – legyenek azok családi, templomi vagy akár egyetemi közösségek – szétesése, egyre kevesebb az olyan alkalom, mikor az emberek egymásba karolhatnak, megélve az együvé tartozás élményét. Ezért is fontos, hogy a magyar néptáncegyüttesek nemcsak előadásokon lépnek fel, hanem ápolják a népszokásokat: megülik a jeles napokat, például úgy, hogy karácsonykor regölnek a panelházaknál, vagy húsvétkor meglocsolják a lányokat – hangsúlyozza Diószegi László.
A közösségek megmaradásához az efféle értékteremtő programok is hozzátehetik a magukét, nem beszélve arról, hogy a művészeti iskolákban népzenét, néptáncot tanuló gyerekek találnak majd olyan közösségeket, ahol meg is élhetik a hagyományt.
– Ha megtanuljuk egy régi népi mesterség technikáit, tudnunk kell azt is, miért készült a tárgy a múltban, és vajon hol lehet a helye a mi világunkban. Száz meg száz évvel ezelőtt a népművészet által is hordozott közös nyelvet, azaz egyfajta közös kommunikációs kódrendszert használtak az emberek.
A kézműves tevékenység ezt a közös nyelvet segít megérteni és elsajátítani. Elég csak a húsvéti népszokásokra gondolni, hogy például a falusi legény ahhoz a leányhoz ment locsolni, akit megszeretett, a leány pedig annak a legénynek adta a legszebben megírt tojást, akihez a szíve húzta. E világban szavak nélkül, szimbólumokkal, gesztusokkal mindent ki lehetett fejezni: örömöt, boldogságot, bánatot – magyarázza Gombosi Beatrix.
Az autentikus népi kultúra identitásteremtő szerepe megkérdőjelezhetetlen, ráadásul olyan értékeket emel vissza a mába, amelyek időtállóságát a mögöttünk hagyott sok ezer év tanúsítja.