Ahány rendező, annyi film – nehéz lenne az idei filmszemle nagyjátékfilmjeiről általános mérleget vonni. Ami biztos, hogy nincs: sokszorosan összetett, minden idegszálat megfeszítő magyar mozi. Ami van: fiatal rendezők gondolkodó történetei, amelyek kilépnek mind az igénytelenség, mind a művészieskedés sémáiból, s helyette épkézláb módon, egyre minőségibb képekkel próbálnak valami közeliről és emberiről mesélni. Anyagi erőforrások szűkében az agyi energiák bősége segíthet, egyszerűen az, hogy valaki tudjon jól írni és jól látni.

Dyga Zsombor például tud, Köntörfalak című filmje érzékeny, hatásos és jól felkészült munka. Három szereplő, egy éjszaka és egy alaposan átgondolt, érvényes történet, amelyet finom, személyes dráma sző át. Nem tolakodó, inkább szívbemarkolóan mesél, hogy igen, ilyen ez az élet, elkerülhetetlenül suta, kiszámíthatatlan, de talán korántsem véletlen. A rendező képes feszültséget, fejbe kólintó, maradandó hangulatot és sajátos atmoszférát teremteni, pontosan tudja, mit akar, színészei pedig hibátlanul képezik le ezt a tudatosságot.

A szemlén szerzett általános tapasztalat egyébként, hogy azok kerülnek képernyőre, akik megérdemlik. A magyar színészek hihetetlenül jók, még akkor is, ha a film, amiben játszanak, éppenséggel nem az. Mint például Sas Tamás két mozija, a Presszó 10 év és a Szélcsend, amelyekről nehéz megmondani, hogyan kerülhettek be egyáltalán a magyar film elvileg legrangosabb versenyébe. Vagy a 88 éves Jancsó Miklós Oda az igazság című produktuma, ami bizonyíték arra, hogy egy csapat egészen kiváló színész sem tehet ki egy jó filmet, ha valaki teljességgel nélkülözi a valódi drámát és a dramaturgiát.

A nagy volumenű történelmi-történeti, az emberiség és a magyarság általános arcát felmutató tablóra, a nagy felismerésekre és feloldásokra még jócskán várni kell. Addig is maradnak a személyes sorsokat, emberi tragédiákat bemutató munkák, mint amilyen a Czukor Show. Dömötör Balázs Füst Milán Boldogtalanok című drámáját pakolja át a kereskedelmi televíziók „kibeszélő show-jainak” világába. Filmjét színházi változat előzte meg, s a nagyfilmes minőség hiányzik is belőle, annál erősebb viszont a kvázi társulat színészi játéka. A címszereplő Czukor Balázstól Anger Zsolton át Vasvári Emeséig mindenki hiteles és pontos, élvezet nézni ennyi tehetséget. Persze a tévé valóságából nem kell nagyjából semmit elhinni, de Dömötör alapjáraton közli, hogy itt és most valódi sorsokkal játszanak a média kisszerű figurái. Méltatlan ez az egész, a kisembert nem kell és nem is szabad megalázni, kiteríteni a kezelhetetlen, fájó vonásokat. De ebből még nem lesz film, az nem erősség, ha megmutatják, mit miért nem nézünk. Film itt abból lett, hogy vagyunk, akik vagyunk.

Vágvölgyi B. András alkotása, az ’56-os témájú Kolorádó Kid is sokkal inkább bensőséges munka, mintsem plasztikus történelmi film, mert a történelmet az élet felől, mélyrehatóan közelíti, és ez így is van rendjén. A témában eddig talán a legjobb mozival állunk szemben: a film intelligens, életteli, s elegáns, nagyvonalú, enyhén filmnoiros képi világgal beszél arról, hogy még a megalázottak és megszomorítottak között is alig akad ártatlan.

Hajdu Szabolcs Bibliotheque Pascalja, amely a Berlinale programjába is bekerült, hasonló komplexitást közelít meg, persze más oldalról. De képeiben, meséjében, volumenében és a szépség tekintetében szintén nagyra, egységre tör. A mese gyönyörű pontja, hogy az álom kivetülhet, gyakorlattá válhat, már ezért az ötletért érdemes volt elkészíteni.

Hajdu (Off-Hollywood, Fehér tenyér, Tamara, Macerás ügyek) ötletei amúgy nem feltétlenül érződnek mindig szükségesnek, viszont konzekvensen jók, s az Európát átszelő történet egy nőről és annak kislányáról, csupa természetes bájjal működik egészen a záró pillanatig.

A nagy ívű mesék, zárt, egyéni világok mellett a zsánerfilm is gyakorlati fogalommá vált a hazai filmben. Láthattunk jó úton haladó, igényes, romantikus komédiát (Orosz Dénes: Poligamy) és többé (Pejó Róbert: Látogatás), no meg kevésbé (Köves Károly Krisztián: Halálkeringő) jól sikerült thrillereket is. Annyi biztos, ha nincsenek is monumentális, nemzeti és általános emberi kérdéseket velőtrázóan boncoló filmjeink, a magyar film egyelőre tisztázatlan útja akkor is jó szándékkal és tehetséggel kövezett.

Herbák Dóra