Fotó: Vogt Gergely/Demokrata
Hirdetés

– A Bikini együttesből sokaknak ismerős a neve, de személyes sorsáról már kevesebbet tudni. Hol, milyen körülmények közt telt a gyermekkora?

– Munkáskerületben, Újpesten nőttem fel, értelmiségi családban, persze ez akkoriban nem számított pozitív jelzőnek. Apám jogi doktor volt, mellette szobrászkodott, anyám művészettörténet tanított és énekelt. Hárman vagyunk testvérek, mindannyian zenét tanultunk, nővérem zongorázott, bátyám csellózott, én hegedültem. A szüleink nem erőltettek ránk semmit, magunk választottuk a hangszerünket. Nekem nagyon tetszett a hegedű, gyorsan ráállt az agyam a zenére, versenyeket is nyertem, órára járni viszont a rengeteg gyaloglás miatt nem igazán szerettem. Valahányszor mentem a tanáromhoz, a pamutgyár mellett vezetett az út; láttam, ahogy izzadnak a gépek mellett a magyar és kubai nők, a lebegő szövet meg fennakad a kapu rácsain. A házak egyforma szürkék voltak, az udvarokon fusizgattak, a tereken bandák verekedtek. Hamisítatlan szocreál hangulat mindenütt. Nem csoda, hogy éjszakánként titokban a luxemburgi rádió hullámhosszát keresgettem: abban az időben nem létezett más forrás, ha valaki beat- vagy rockzenét akart hallgatni. Már rég aludnom kellett volna, de amikor megszólalt a Beatlestől a Rock and Roll Music a paplan alatt, nem jött álom a szememre.

– Ezért lett végül a hegedűből basszusgitár?

– Érdekes, hogy gyermekkoromban a basszusgitárt egyáltalán nem szerettem, szolgahangszernek tartottam, amelynek a hangja a hegedűéhez képest behatárol, sokkal kevesebb teret ad a fantáziának. Egészen addig így gondoltam, amíg egyszer meg nem hallottam Orszáczky Jackie-t játszani. Közben a bátyám révén csatlakoztam az iskolai zenekarhoz, kaptam egy bolgár basszusgitárt, amelynek a nyaka meghajlott a magasabb páratartalomban. Bár kezdetben nem voltam túl lelkes, ezzel mégis eldőlt a sorsom, a jazz tanszakot már nagybőgőn végeztem el, a basszusgitárosoknak kötelezően ezt kellett választaniuk.

– Miután tizenhét évesen bekerült az előkészítőbe, mondhatni, rögtön a mély vízbe ugrott, az év nyarán már a Rákfogó együttesben játszott Szakcsi Lakatos Béla oldalán, egy esztendővel később pedig az Interbrassba került, Másik János mellé. Nem volt nehéz váltani annyi év klasszikus zenei képzés után?

– Valahogy magától jött minden. Az Interbrass talán a legjobb jazz-zenekar volt akkoriban. Vasárnaponként a Marczibányi téren játszottunk, a közönség párnákon ülve hallgatott minket. Egyszer Szabó Gábor, az Amerikából hazaérkezett világhírű gitáros beszállt néhány nótába, majd rögtön meg is kért, hogy még aznap este kísérjem őt bőgőn a Hiltonban tartott előadóestjén. Ez nagyon meghatározó esemény lett az életemben. Ahogyan a jazz tanszéken eltöltött időszak is, ahova már bejárni is élmény volt. A Zeneakadémia épületében, a „szentélyben” működött; néha remegett a lábam, aznap ki fogja hallgatni, mennyit fejlődtem, mit tudok: Berki Tamás, Gonda János vagy a már említett Szakcsi? Közben hívott zenélni a Mini, egy alkalommal Gonda meg is jegyezte, ha az együttest választom, számomra vége a sulinak. Időközben mégis Török Ádám zenekarának a tagja lettem, és a hivatalos tanulásnak tényleg befellegzett: az év felében Lengyelországban játszottunk, klubokban és fesztiválokon léptünk fel, ezzel nem lehetett összeegyeztetni az órákon való részvételt. Cserébe olyan világsztárokkal léptünk fel együtt, mint például Zbigniew Namysłowski.

– Hogyan állt össze ezek után az Ős-Bikini 1981-ben?

– Akkoriban barátkoztam össze Nagy Feróval, éppen feloszlatta a Beatricét. A zenészek találkozóhelyén, az Országos Rendező Irodában, közismert nevén ORI-ban beszélgettünk. Abban az időben, amikor a Nézd, milyen kicsi a felhő típusú táncdalok voltak divatban, felolvasta nekem A felmegy a függöny, íme Európa című ciklusát, én meg köpni-nyelni nem tudtam, hol tart szellemileg. Így amikor az akkori zenekarom, a Dinamit feloszlott, nem is gondolkodtam, hogy hol folytassam tovább, beálltam a Feró, illetve a gitáros Vedres József és Angyal Tivadar technikus által létrehozott Bikinibe. Mindenki más hangszeren játszott, mint amin tudott, én meg hetekig jártam fel Zuglóba Feróhoz, hogy meggyőzzem, csináljunk inkább egy rendes együttest. Jó, próbáljuk meg, mondta, de nem lesz egy életbiztosítás, ő általában le van tiltva; megélhetésként ne reménykedjem benne. Ezek után állt össze az a csapat, amelyet mi Ős-Bikininek nevezünk. Kiadtunk két lemezt, ezekre sokan a mai napig a nyolcvanas évek meghatározó korongjaiként tekintenek. Amikor Feró kilépett, 1985-ben D. Nagy Lajos énekessel folytattam, a dobos továbbra is a bátyám, Németh Gábor volt, a gitáros Vedres Joe, billentyűsnek hazahívtuk Svájcból Gallai Pétert, én pedig basszusgitároztam. Az első koncertünkön, Miskolcon még csak öt főből állt a közönségünk, fél év múlva viszont megtöltöttük a Lágymányosi Közösségi Házat. Első komolyabb turnénkra az Edda előzenekaraként került sor, elképesztő sikerrel. D. Nagynak egy csirkeláb lógott a füléből, nagy, fekete köpenyben járkált a vidéki városok utcáin, az emberek csak úgy kapkodták a fejüket. Mindez persze semmit nem ért volna a nagyon jó dalok nélkül, amelyeket még Nagy Feróval hoztunk össze.

– Tehát mindig is csapatember volt, 2015-ig kellett várni első szerzői albuma megjelenésére. A Sóhajok lépcsőháza címet viselő lemezen többek közt Keresztes Ildikó, Sipos Péter, Nagy Feró és a máramarosi származású Huszti Béci is közreműködött. A tíz dal számomra leginkább az erdélyi életről, az ottani magyar emberek mindennapjairól, gondjairól szól.

– A lemez gyakorlatilag tisztelgés az ott élők előtt, akik a Trianon óta eltelt száz év alatt nem felejtettek el magyarul beszélni, érezni és gondolkodni. Le a kalappal a szülők és nagyszülők előtt, hiszen ők tartották mindezt életben; elképesztő, milyen mélységekből emelkedtek fel. Minden nyáron nagy szeretettel megyek Erdélybe, legtöbbször Székelykeresztúrra, hiszen onnan származik a feleségem. Az egybekelésünk is igazi székely lakodalom volt, az unitárius szertartás után három nap, három éjjel rúgtuk a port a zenekarral és a barátokkal.

– Tizenegy hónapos a kisfiuk, Nimród, mennyire változtatta meg az életét az ő érkezése?

– A nyugdíjaskor felé lelassul az életritmus; amikor jött a gyerek, újra be kellett gyújtani a rakétákat. Még húsz évet kértem a Jóistentől, hogy fel tudjam őt nevelni.

– Az újra begyújtott rakéták a zenei tervekre is vonatkoznak?

– Természetesen. Most készülök a második szólólemezre, a koncepció ugyanaz, mint az elsőnél: Erdély. A Bikininek azonban nem hiszem, hogy lesz még új albuma. A hozzánk hasonló „öreg” zenekaroktól a jól ismert slágereket várja a közönség: a Fagyi, a Közeli helyeken, a Ki visz majd haza, a Mielőtt elmegyek az, amit a fellépéseinken mindenképp hallani akarnak. Egy új anyagnak nyolc év kell, mire megismerik és megszeretik a rajongók. Nekünk viszont már nincs ennyi időnk.