39. Magyar Filmszemle

A lilás-ködös elefántcsonthegyen túl, ott ahol a szánalmas és erőltetett vígjátékok malaca sem túr, létezik egy harmadik dimenzió, a karakteres és erőteljes magyar filmalkotásoké. Szerencsére már túljutottunk azon, hogy a két előbbi, domináns kategória tetemei fölött kelljen vitatkoznunk arról, van-e jó és egyben populáris magyar film, vagy sem. Bizonyíték erre a 39. Magyar Filmszemle is, amely igazi közönségeseménnyé vált.

A dokumentum és kisjátékfilmek mellett 18 egész estés mozi adta az idei szemle velejét, igazi meglepetéseket tartogatva a nagyközönség számára. Ott volt például a Nyugalom. Az egyik legkarakteresebb és legerősebb alkotás, amely – bármily meglepő is – sokkal konvencionálisabb és szebb mozi lett, mint azt várhattuk, legalábbis a rendezőjétől, Alföldi Róberttől megszokottakhoz képest. Bartis Attila igen vegyes visszhangú regénye már önmagában is kényes témát feszeget, anya és fia beteges kapcsolatának történetét, azonban a film olyan drámai, megkapó és türelmes, hogy nincs szükség kettejük viszonyának bíráló analizálgatására. A mélyben nem pszichológiai problémák, hanem sorsok lappanganak, Udvaros Dorottya és Makranczi Zalán játékáról pedig éppen ezért nem térítheti el a figyelmet semmilyen külsőség.

Szintén a fajsúlyos filmek vonulatát vitte Almási Tamás alkotása, a Márió, a varázsló. Franco Nero jelenléte, no meg a kissé gyanús áthallású cím arra késztette a nézőt, hogy némileg fenntartásokkal üljön be a mozira, ám az előítéleteket szinte azonnal megcáfolta a szédítő feszültség. Nagyon emberi, nagyon förtelmes és szép is egyszerre ez a történet, olyannyira, hogy olykor szemünket eltakarva menekülnénk belőle, látva az ember bukását, máskor pedig azon ámulunk, mennyire gyönyörű is ez az ország, hogy ragyog a fény a bicikliküllőkön, micsoda mennyország lehetne belőle. De bűzlik a kocsma, bűzlik az olaszos pizzéria is, hiába tündöklő a Beck György által fényképezett magyar táj, ha lélek és szellem jelenléte nélkül csak magányos háttér. Ezen ráadásul még felháborodni sem szabad, hiszen annyira esendően emberi itt minden. Ezerféle magyarázat vár erre a filmre, egyszerű, ám sokrétű szimbólumai az elme legkisebb vágyaitól egy rendszerváltott és cselekvésképtelen nép kórképéig dolgozhatóak fel. Nyakó Júlia gyönyörű. És borzongató. És megháborodik.

A vígjátékok ringjébe szállt be többek között a Casting minden vagy a Megy a gőzös, amelyekről azonban nem csak azért nem érdemes szót ejtenünk most, mert már úgyis bemutatták mindkettőt. A legjobb műfaji filmek (szemlenyelven értsd: nem komoly alkotások) között minden bizonnyal A nyomozó vitte a prímet. Gigor Attila halálon túli, misztikus komédiája az utóbbi évek egyik legeredetibb és legfrappánsabb alkotásaként rí ki társai közül. Csavaros történet, remek könyv és rendezés, jellemfejlődés, röhögőgörcs, ami csak kell, így hát le a kalappal a képzelet zsenialitása előtt.

Lakatos Róbert Barthalója szintén kisebb kuriózumnak számít, mert erdélyi alkotó nagyjátékfilmje tíz éve nem szerepelt a magyar filmszemle műsorán. Ugyanis tíz éve nem készült odaát egész estés magyar mozi. A Barthalo! friss, délszaki lendületű, olykor-olykor talán Kusturicás fuvallat, igazából azonban egy dokumentum-játékfilm, amely egyszerűen két ember, Lali és Lóri személyiségéből épül fel, bitang szépen és mulatságosan. Mellesleg úgy látszik, Erdély kedvező terévé vált a humornak, jobb lehet arrafelé a levegő, és szebben süthet a nap is, hiszen a szintén életteli és díjesélyes Kalandorokat is ott forgatták. Ennél kevesebb öröme telhetett a nézőknek Till Attila első filmjében, a Pánikban, ebben a videoklip-érzetű, zagyva, erőltetett és ostoba humorú, bagatell szamárbőgésben, amelynek írórendezője nyilván azt a plázamanci és hülyegyerek réteget célozta meg, akiknek ennyire elérthető poénokra van szükségük egy film és a szatírának álcázott gagyi értelmezéséhez.

A szemle játékfilmműsora a közönségnek már ismerős filmeken túl – mint az Off Hollywood, a Nincs kegyelem vagy az Overnight – persze a szűkebb, leginkább szakmai rétegnek szánt megmozdulásokat is felvonultatott. Így Mundruczó Kornél líraibb hangvételű Deltáját, vagy Fliegauf Benedek sok díjat bezsebelt, tiszta képvilágú, esztétikai teljességet hordozó Tejútját. Annak a bizonyos „alkotói” kategóriának filmjeit, amely még önmagában jelzi azt, hogy a művészi filmalkotások még nem lehetnek túl populáris, se túl életteli dolgok idehaza. Ennek ellenére a magyar film mégis csak a saját útját járja, azt az utat, amely a nézőhöz vezet.

hádé