Egy Fejér megyei kis faluban nőttem fel, Perkátán, habár Kiskunhalason születtem, mert édesapám katonatiszt volt, és az ötvenes években éppen azon a vidéken teljesített szolgálatot. 1957-ben szerelt le, akkor költöztünk vissza Fejérbe.

Írta: Boros Károly Fotó: Veres Nándor

– Édesapja leszerelése összefüggött a forradalommal?

– Összefüggött, mert ő már a Horthy-hadseregben is szolgált, és akkor minden régi tisztet menesztettek. Gyári munkás lett belőle Dunaújvárosban. Én is ott jártam szakmunkásképzőbe, a Makarenkóba, ahol mindenféle vasas szakmákra képezték az embereket. Lakatosnak tanultam, jártam a szokásos utat. A környék falvaiból a munkaerőt mind beszippantotta a nagyüzem, dolgoztunk vagy tizenkétezren a vasgyárban. Munka mellett estin érettségiztem, és a katonaság után jelentkeztem a szegedi főiskolára népművelés-pedagógia szakra levelező hallgatónak.

– A vasas szakmához képest a népművelés nem tűnik szakirányú továbbtanulásnak. Mit szóltak a munkahelyén?

– Nem támogattak, ezért keresnem kellett valami más munkát, így kerültem a büntetés-végrehajtáshoz. Dunaújváros mellett, Pálhalmán van egy nagy büntetőtelep, oda mentem nevelőtisztnek.

– Az a pedagógia miatt szakirányúnak számított?

– Igen. Hat évet töltöttem ott, kemény időszak volt. Emberismeretet és egyáltalán életismeretet tanultam a börtönévek alatt, ha szabad így mondanom.

– Sokat lehet tanulni a raboktól?

– Sok olyan embert ismertem meg, akiktől lehetett. Először is tudni kell, hogy ott mindenki ártatlannak mondja magát. Hányszor hallottam, hogy nevelő úr, az nem úgy volt, én ártatlan vagyok. Aztán, mikor megnéztem az ítéletét, oldalakon keresztül sorolták benne, mit követett el. De találkoztam a rács túloldalán egészen művelt emberekkel is, akik mondjuk csalás vagy hasonlók miatt voltak bent. Némelyik 8-10 nyelvet is beszélt, az egyik még kínaiul is tudott, volt köztük pszichológus is. Szóval kemény, de érdekes világ volt. Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy az elítéltekkel szívesebben beszélgetek, mint a munkatársaimmal. Akkor rájöttem, hogy rossz helyen dolgozom, és leszereltem. Népművelő lettem a falumban, abban az időben úgy hívták, művelődésiház-igazgató. Négy évig műveltem a népet, aztán viszszamentem a vasműbe közművelődési csoportvezetőnek.

– Tizenkétezer fáradt munkást közművelni nem volt egy kicsit reménytelen dolog?

– Ha volt sör meg virsli, akkor nem. Akkor jöttek. Mindenféle hakniszínészek adtak műsort, ha volt köztük húzónév, megtelt a kultúr. Előfordultak persze komolyabb dolgok is, képzőművészeket is támogatott a gyár, néha rendszeres havi fizetéssel, vagy például acélszobrászoknak minden évben alkotótábort rendeztek. Minden nagyüzemben így volt ez. Egyszer csak elegem lett a főnökömből, kiléptem a vasgyárból és önként vállalt munkanélküliségemben asztalosmunkákból éltem. Egy szép napon a feleségem azzal jött haza – akkor még újságíró volt -, hogy kecskét kellene tartanunk, mert a sárvári téesz most számolja fel az állományát, itt az alkalom. Halvány fogalmunk sem volt az állatokról, január volt, ott álltunk takarmány és istálló nélkül, semmink sem volt. Vettünk tíz jó kecskét és belevágtunk.

– Hogyan lehet a semmiből valamit csinálni?

– Hittel. Hitünk az volt. Egy nyitott színt körbekerítettünk a szomszédtól kért fóliával, oda érkeztek az állatok, takarmány meg úgy lett, hogy a másik szomszédban lakó cigányember meggyőzte a haverját, hogy adjon el nekünk valamennyit. Később bontott anyagból építettem egy istállót. Ide már kész tenyészettel jöttünk.

– Hogyan keletkezett ez a kis tízcsaládos település, ahol most élnek?

– Itt valamikor egy falu állt, Gyűrűfű, amely 1970-ben kihalt. Ez volt az első a tudatosan elsorvasztott baranyai aprófalvak közül, ahonnan az utolsó ember is elköltözött. A házakat mind széthordták, semmi sem maradt.1992-ben néhány környezetvédő kinézte magának ezt a szép helyet, hogy egy úgynevezett ökofalut hozzon létre. Ide csak földút vezetett, ami esős időben szinte járhatatlan volt.

– Most sem tűnik sokkal jobbnak a helyzet.

– Pedig ez már kőszórásos út, nem sülylyed el a kerék. A település új története azzal kezdődött, hogy bejegyeztették a Gyűrűfű Alapítványt, aztán hosszú éveket töltöttek az engedélyek beszerzésével. Az Őrségből ismert szeres faluszerkezetet hoztak létre, a telkek egyhektárosak, azon belül bárhova lehet építkezni, de legalább tíz méterre a kerítéstől. Három-négy telek van egymáshoz közel, ahogy a domborzat engedi. A területet eleinte nem lehetett megvenni, csak bérelni, de ez annyi bonyodalmat okozott, hogy új szabályt állítottak fel. Ha az építkezés eléggé előrehaladott, tulajdonossá válhat a bérlő. Azonban, ha valaki öt éven belül nem kezd el építkezni, megszűnik a szerződés. Ideköltözni akkor lehet, ha az alapítvány ötfős vezetősége egy rövid elbeszélgetés után úgy látja, hogy az illető ide való. Vannak bizonyos előírások, amik máshol nincsenek, például a táj szépségének védelme miatt minden vezetéket földben kell vinni. Az ivóvizet a családok saját 50-60 méter mély fúrt kútból nyerik, a szennyvizet pedig nádgyökeres szennyvíztisztítóval kezelik. Ebben ugyanazok a baktériumok végzik el a munkát, mint bármelyik nagyvárosi szennyvíztelepen, csak itt a nád gyökerén élnek. Mindent felbontanak, még a mosószert is, öntözővíz tisztaságúvá változtatják a szennyvizet.

– Ha megszűnne a civilizáció, csak abból vennék észre, hogy nincs villany?

– Meg víz sem, mert itt ahhoz is villany kell. Persze meg lehetne oldani szélkerékkel is a víz kiemelését, hogy még enynyire se függjünk, minket is izgat ez a lehetőség. További különbség, hogy a házak csaknem teljes egészükben természetes anyagokból épülnek. Csak természetes gazdálkodás folytatható, és fával fűtünk. Nálunk még tapasztott kemence is van hozzá.

– Az itteni gyerekek hogyan járnak iskolába?

– Szerencsére sok gyerek van, a legtöbbet falubusz hordja be, de például a mi Marcink rendszerint kerékpározik, ilyen időben pedig terepjáróval megyünk érte, bár gyalogolni is szeret. Egyébként is ridegtartásra fogta magát, télen előfordul, hogy lezárja a fűtést a szobájában, vagy hogy az iskolában egy szál pólóban van, már szóltak is érte. Nekünk itt mások az elképzeléseink betegségről, egészségről.

– Akkor mondhatjuk, hogy ilyen szempontból is kísérleti gazdaságban vagyunk?

– Tökéletesen így van, egész életmódunkra igaz ez.

– Milyen szabályokat kell betartani a növénytermesztésben, az állattartásban, hogy egy gazdaság megkaphassa a bio minősítést?

– Nekünk szántónk nincsen, csak legelő és kaszáló, az erre vonatkozó szabályokat tudom elmondani. Műtrágyát nem használhatunk, a kecskéink ezt a vegyszermentes füvet ehetik. Megfelelő nagyságú terület kell nekik a legeléshez, nem lehetnek bezárt istállóban, szabadon járkálnak. Az egész terület villanypásztorral van bekerítve, maguk döntik el, mikor hova mennek – ugye, itt a kecskére veszélyes ragadozók nincsenek, a róka csak a tyúkokból lop néha. Nem lehet őket beoltani megelőzés céljából, gyógyszert csak a beteg állat kaphat, de annak a teje nem használható fel ötször annyi ideig, mint amennyi a szokásos élelmezési várakozási idő. Ez az időtartam minden állatgyógyászati szeren fel van tüntetve, és a nem természetes tartásban nevelt állatokra vonatkozik. De nálunk már régóta nem fordult elő betegség.

– Ennyi anyaállat, gondolom, rengeteg kisgidát ellik minden tavasszal, a legelő viszont nem lesz nagyobb. Mit kezdenek a szaporulattal?

– Magyarország sajnos nem éppen kecskehúsfogyasztó ország, pedig a néhány hónapos gida nagyon finom, és állítólag egészséges is, mi gyakran eszünk. Mire felnő, 18 000 forint értékű tejet iszik meg és 5-6000 forintért lehetne eladni, így aztán még rövid ideig sem éri meg tartani. Természetesen egy nem tejtermelő gazdaságban, ahol pont a gidákból élnek, mert nem tudnák eladni a tejet, máshogy számolnak. Azt találtuk ki, hogy a szaporulatot a pécsi állatkertnek adjuk ingyen, ők majd föletetik a ragadozókkal. De a második évben már nekünk kellett levágnunk a gidákat, tudniillik biztonsági okokból élő állatot nem adnak nekik, hogy ne ébredjen föl a gyilkolási ösztönük. Szóval sok gondunk volt velük. Ezt a feleségem megírta a Kistermelők lapjába, akkor jelentkezett valaki, aki egyhetes korukban megveszi és tehéntejjel felneveli őket.

– Azt mondta, a tyúkok közül néha elkap egyet a róka. Ezek szerint itt a tyúkok is arra mennek, amerre akarnak?

– Persze. Akár el is kószálhatna mind, de majd bolondok lennének, ez nekik kánaán. Igazából rovarirtónak tartjuk őket, mert folyton kapirgálnak és fölcsipegetik a légylárvákat. Amíg az első néhányat meg nem vettük, elég sok volt a légy. Oda rakják a tojást, ahova akarják, akkor kotlanak meg amikor akarnak – főleg a szénapadlást szeretik. Ha egy New York-i csirkének elmondanák, hogy így is lehet élni, el sem hinné. A szomszéd kutyája múltkor átjött, megölt nyolcat csak úgy, nem akarta megenni őket. Átvittem a dögöket a gazdájának, hogy adjon helyettük másik nyolcat, de csak nagyüzemi nevelésűt tudott venni. Azok olyan depressziósak voltak, hogy az első héten csak gubbasztottak félrehúzódva egy csomóban, azt sem tudták, hogyan kell szabad madárként élni. Aztán lassan magukhoz tértek, most már vígan vannak, nem lehet őket megkülönböztetni a régiektől.

– Nemcsak nyers tej eladásából élnek, hanem van egy parányi sajtüzemük is. Hogyan tanul meg valaki sajtot készíteni?

– Először csak saját fogyasztásra kísérleteztünk, mert több volt a tej, mint amennyit meg tudtunk inni. Rájöttünk, hogy fogalmunk sincs, hogyan készül a sajt, és ha belegondolunk, ma már a legtöbb embernek semmilyen tejtermék készítési módjáról sincs halvány elképzelése sem. De még azt is megkockáztatom, hogy a többség a kolbászról sem tudja, hogyan lesz. Sok gyerek megdöbben, mikor megtudja, hogy a tehén adja a tejet, nem pedig a tejüzemben gyártják.

– Amilyen világban élünk, lehet, hogy nemsokára úgy lesz.

– Nálunk biztosan nem. Mikor elkezdtünk sajttal foglalkozni – elsősorban a feleségem -, jó néhány könyvet beszereztünk, de többségük elképesztő ostobaságokat írt a házi sajtkészítésről. Többévi kísérletezés után jutottunk el a mai szintre. A sajt természetes módon is létrejön a borjú, a bárány vagy a gida oltógyomrában, a benne termelődő enzimek hatására. Tehát mikor az a kis állat szopik, őbenne a tejből először sajt lesz, azt emészti meg. Az ember régen úgy jutott ilyen enzimhez, hogy levágta mondjuk a szopós bárányt, és az oltógyomrát felhasználta. Ma már termelik az oltóanyagot, készen kehet kapni. A nagyüzem és a mi természetes gazdaságunk között az a különbség, hogy mi semmilyen vegyszert nem használunk, míg egy üzemben legalább hármat beletesznek, amíg egyáltalán sajt lesz belőle, és azokat még fel sem kell tüntetni a csomagoláson. A háztájiban úgy készül a sajt legegyszerűbben, hogy a tejet meglangyosítjuk, beoltjuk. Fél óra alatt megdermed, ekkor öszsze kell törni, s ha kiadta a savót, formába szedni. Másnapra kész a friss sajt.