Kun Péter – néprajztudós
– Erre a szabadságot idéző sík, alföldi tájra valók a felmenői is?
– Atyai ágon Jász-Nagykun megyei kunok, közelebbről tiszaroffiak. Oda Kolbászszékről költözött Kun Mátyás nevezetű ősöm. Ez egy Karcag melletti kis falu, nevét az egyik kun törzsről kapta, azt hívták kolbásznak. Családfájuk egy kisebb hézaggal 1572-ig van meg, voltak közöttük bírók is, de többségükben egyszerű gazdálkodó emberek. Azóta, aki Kun nevezetű Tiszaroffon, az nekünk rokonunk. Az anyai ág érdekesebb, mert egyik fele bihari, debreceni, nagyapám még a Nagyerdőben, vákáncsos házban született – ezt nem szokták tudni, hogy mi.
– Én sem tudom.
– Debrecen jellegzetes lakosai voltak a vákáncsosok, a Nagyerdőn éltek földkunyhókban, és a fafeldolgozás adta a megélhetésüket, többnyire a kidöntött fák tuskóit szedték ki, azokat hasznosították – elég kemény munka volt. Anyai nagyanyám pedig nyírségi, az ő családjában is főleg gazdálkodó embereket, juhászokat találunk. Ez a háttér. Azt még hozzátenném, hogy mint kunnak, apai ágon több felmenőm huszár volt a katonaságnál. Dédnagyapámnak ott van a fényképe a falon, huszártisztként szolgált. Ezt a széket meg a bölcsőt, amelyben nagyapám, édesapám, jómagam és a fiaim is ringtak, ő faragta éppen száz éve, egy szeg nélkül vannak összerakva, és ma is tökéletesek. Pedig nem ez volt a mestersége, gazdálkodott ő is. Anyai nagyapámat meg lovas határőrnek hívták be, így ismerte meg nagymamámat Nyírábrányban, tehát ott is megvan a ló a háttérben. Én már Debrecenben születtem, hárompercnyire laktunk az egyetemtől, ahol most tanítok. Így kapcsolódik össze az életem két fele: kutatóként néprajztudománnyal foglalkozom, de egyben meg is élem azt az életformát, amelyet a családom lelki örökségként hagyott rám.
– Mi a kutatási területe?
– Kelet-kutatóként végeztem, mongol szakon az ELTE-n, aztán turkológiából, török filológiából doktoráltam. Tehát nem néprajzot tanultam, hiszen a Kelet-kutató vagy nyelvész lehet, vagy történész, én mégis a keleti népek néprajzával kezdtem foglalkozni, amihez később hozzájött egy kis mezőgazdaság is, mert a doktorim a lótartásról szólt. A pontos címe úgy hangzik, hogy A kazak lótartás néprajzi kérdései különös tekintettel a Kárpát-medencei párhuzamokra. A kazak, mongol, kirgiz és magyar szokásokat vizsgáltam benne, könyv formában is megjelent egy háromszorosra bővített változata Szelek szárnyán címmel. Az ember bárhol jár a világban, rájön, hogy soha nem a városi kultúra őrzi az ősiséget, mindig a vidéki, és azon belül mindenhol az állattartás az ősibb, mert a földművelést jobban érik az idegen hatások. Azon belül nálunk a lótartás őrizte meg legtovább, egészen a huszadik század elejéig keleti hagyatékunkat. Ez a munkám végkövetkeztetése. Legközelebbi könyvem a jurtáról szól majd, egy másikat pedig vallási néprajzról írok. Bár az MTA Néprajzi Kutatócsoportjánál dolgozom, nem kell Budapestre járnom, hanem ide, a Debreceni Egyetemre helyeztek ki, órákat is tartok a magyar és az ázsiai néprajz területéről, sőt az észak-amerikai indiánok néprajzához kapcsolódóan is. Mikor valamiről beszélek a diákoknak, és szerintem ettől különleges, amit csinálok, akkor saját tapasztalataimat tudom elmondani. Én nem íróasztal-tudós vagyok, megadta az Ég azt a szerencsét és azt a boldogságot, hogy amit tanítok, azt meg is élhetem. A kutatásaim eredményét egyrészt megírom könyvben, másrészt át tudom adni a diákjaimnak az egyetemen és itt, a tanyán is gyerekeknek, akik most már évek óta járnak ide, évente több százan, rendhagyó történelemórára. Van nekik egy kis lovas íjász bemutató, történelem- és rovásírás-tanítás, kézművesség, lovaglás, még fegyvereket is kipróbálhatnak. Többrétűen mutatom be azt a tudást, amit összegyűjtöttem. Az egészben az a lényeg, hogy minderről úgy beszélhetek, hogy közben a mindennapjaimban is megélem, nem divatból, nem hétvégén, nem szabadidő-eltöltésként, hanem folyamatosan. Mikor arról szólok a magyar pásztorkultúrán belül, hogy a csikósok hogyan fogták meg pányvával, vagy ahogy a Kunságon mondják, árkánnyal a lovat, akkor tapasztalatból teszem, mert én ezt a marháknál mindennap használom. Mikor arról van szó, hogyan kell egy kos bárányt foggal kiherélni, el tudom mondani, mert ezt minden ősszel így szoktam csinálni.
– Miért foggal kell végezni?
– Azért, mert így nem kell kézzel belenyúlni, tehát kicsi a fertőzésveszélyt, és nem szakad bele az ondóvezeték, ami gyulladáshoz vezetne. Megvágja az ember a zacskójának a végét, és szájjal, a fogával kihúzza. Így nem kell injekciózni sem. De még számos fogást ismerek, például tudok kézi ollóval juhot nyírni, csak mióta fölszaporodott az állomány, már nem győzném idővel, azóta géppel nyírjuk őket. Szóval ezek a dolgok nekem nemcsak a fejemben, hanem a kezemben is ott vannak. Mikor először jártam Ázsiában, tizenhét évesen, az volt a célom, hogy át tudjam érezni, milyen lehetett tíz évszázaddal ezelőtt az őseink élete. Nekem akkor minden új volt: hogy milyen a nyereg a lovon, hogy ülnek benne, hogyan készítik a sajtot, minden.
– Mikor járt először Ázsiában?
– Tizenhét évesen, attól kezdve harmincéves koromig kisebb részletekben három évet töltöttem ott. Az egyetemi felvételin már mongolul beszéltem. Azért mentem Ázsiába, mert érdekelt, hogy mi lehetett az az ősi kultúra, amit a honfoglalók vagy a kunok magukkal hoztak a Kárpát-medencébe. Ennek itthon csak nyomai maradtak fenn, a hiányzó láncszemek ott vannak, akár egy övviseletre, akár egy nyeregre, akár egy lovagló stílusra, vagy a lószínelnevezésekre gondolunk.
– Hány évesen kezdett érdeklődni a magyarság ősi kultúrája iránt?
– Nagyon korán. Édesapám a múlt rendszerben versmondó előadóművészként élt. Ennek megvolt az a szépsége, hogy az o oldalán bejártam az egész országot, igen megszerettem a verseket, az irodalmat, a nyaraimat olvasótáborokban töltöttem. Hatéves voltam, édesanyámnak már kerekedett a pocakja az öcsémmel, mikor az egyik ilyen táborban hallottam egy előadást a magyar mondákról. Kijöttem az előadásról, odaálltam édesapám elé, és azt mondtam, na, az én öcsémet úgy fogják hívni, hogy Álmoselodondkondtashubatöhötöm. Nem tudták nekem megmagyarázni, hogy ez hét név, és nem adhatják az összeset. Maradt az első, így lett az öcsém Álmos. Ezzel kezdődött. Ötödik osztályos koromban vettem a bátorságot, és levelet írtam Kiszely professzor úrnak – Kun Petike Debrecenből –, és a tanár úr válaszolt rá. Piros tollal írtam, emlékszem. Attól kezdve rendszeresen leveleztünk vagy tíz éven keresztül, ma is megvannak a levelek. Én leírtam, hogy mi érdekel, o meg válaszolt, és beszámolt, hogy éppen melyik országba megy királysírokat vizsgálni. Mikor a nyolcvanas években Ujguriában forgattak, megnézhettem a filmet. Mindjárt ujgurul akartam tanulni, de o azt mondta, Magyarországon nem lehet, tanuljak meg először kínaiul és majd azon keresztül az ujgurt. Meg is tanultam a kínait, abból érettségiztem külön miniszteri engedéllyel 1992-ben. Közben mongolul is megtanultam, és addigra már beindult az egyetemen „A” szakként a mongol, ezért oda felvételiztem; azóta a kínait nagyrészt el is felejtettem, viszont megtanultam kazakul, mert ez igen hasonlít kun őseim nyelvére. Éppen tegnap emlegettük fel a szüleimmel, hogy nyolcadikos koromban már tudatosan készültem Ázsiába, és ahogy olvastam Kőrösi Csoma meg Vámbéry Ármin írásait, egészen beleéltem magam. Elzártam a fűtőtestet a szobában, kinyitottam éjjelre az ablakot, hogy mínusz húsz fokban aludjak két paplan meg cserge alatt, hadd szokjam az ottani viszonyokat, és csak hideg vízben fürödtem, igyekeztem felkészülni.
– Szülei hogy viselték a kiképzést?
– Egy ideig tűrték, még azt is csendben fogadták, hogy lefagyott a növény a szobámban, de mikor már az egész ház kezdett kihűlni, szóltak, hogy be lehetne fejezni.
– Azt mondta, minden nép esetében az állattartás őrzi a kultúra legősibb rétegeit, ezen belül is a lótartás. Milyen párhuzamokat talált a magyar és a közép-ázsiai szokások között?
– A lovaglási stílus, a nyereg szerkezete, a lovak használata, tartási módja egyértelműen nem európai, hanem ázsiai, de legdöntőbb, és ez meglepett, a lószínnevek hasonlósága. Éveim mentek rá, míg megvilágosodtam, és kiderült, hogy a ma használatos színelnevezések, amelyek minden lótenyésztési szakkönyvben benne vannak, használhatatlanok az összehasonlításkor, mert nyugati eredetűek. A magyar elnevezések már csak a Hortobágyon élnek úgy, ahogy, Herman Ottó is itt jegyezte fel őket, azokkal viszont szinte teljesen egyeznek a kazak nevek. A nyugati tenyésztők például nem használnak olyan elnevezéseket, hogy fehér, kék, piros, zöld, de nálunk elvétve még használatban vannak. Épp most néztem, annyi anyagom gyűlt már össze, hogy ha semmi más nem jön hozzá, tizenöt évig akkor is lenne munkám, amíg feldolgozom.
– Nagy elhatározás volt ide költözni egy tanyára?
– Egy ország jövője nem a városokban van, hanem vidéken. Annak a virágzása pedig azon múlik, hogy aki ott született, ott is élje az életét. Ma, aki falun születik, és egy kicsit több esze van, elmegy nagyvárosba, nem a szülőhelyén kamatoztatja a tudását. Pedig az ország még mindig a vidékből táplálkozik lélekben, hitben. Ha csak a saját életemet nézem, itt, a pusztán nincs mellébeszélés: a fehér az fehér, a fekete fekete, a szürke pedig szürke. Itt egymás szemébe néznek az emberek, és kimondják az igazságot. Mikor ide kiköltöztem, a környékbeliek finoman fogalmazva furcsán néztek rám. Egy ideig jurtában éltünk, mert fel kellett újítani a házat, víz sem volt benne, konyhaszekrényünk ma sincs, feleségem úgy szülte meg a második fiamat, hogy ma is lavórban mosogat, de ez nem nehezíti meg az életünket. Mióta itt vagyunk, azt veszem észre, hogy csak az én baráti körömből nagyon sokan kiköltöztek falura vagy tanyára. Nagyapáimtól sok fontos dolgot kaptam útravalóul. Anyai nagyapám egyszer azt mondta, minden embernek olyannak kell lennie, mint a föld, amelyiken él. Itt a sziken, a Hortobágyon minden falatért háromszor annyit kell dolgozni, ezért az itteni ember sokkal szívósabb. Ez komoly mondás, tapasztalom a saját bőrömön. A másik, amit mondott, hogy nem az a szégyen, ha valaki az életben térdre esik, még az sem, ha netán elhasal, a szégyen az, ha soha meg sem próbál felállni onnan. Azt is ő hagyta rám, hogy a történelemben nincs olyan, hogy örökké. Ezt is jó megjegyezni.
Boros Károly