Ha az öt legjobb film listáját megnézzük, van ok a csodálkozásra. Van köztük jó, nagyon jó, közepes, meg van, ami csak úgy van. A világ legjobbnak nominált filmjeit nem vádoljuk, hogy nem tudtak maradéktalanul megfelelni titulusuknak, az Oscar-kuratórium döntéseit azonban túl lezsírozottnak, papírformaszerűnek érezzük.

A múlt év félhomályából felrémlik, a győztes az Ütközések lett, aminek első pár percében már halljuk a panaszáradatot: megijedt a fehér, gazdag nő, mert én néger vagyok, pedig a légynek sem ártanék. Aztán mégiscsak előkerült egy fegyver, a nőt és férjét pedig kirabolja a háborgó elnyomott. Előítéletek. Kisebbségi kérdés. Az is rémlik, hogy a homoszexualitást propagáló Túl a barátságont szorította ki a fentebbi mű a ringből. Tegyük hozzá, joggal. Ha a téma már mindenképp a kínos kérdések kategóriában mozog, és a másságot feszegeti, legalább legyen jó a film. A 2007-es felhozatalában már jóval kevésbé találhatóak meg a szaftos témák, most még csak erre sem foghatjuk a hiányosságokat. Ellen DeGeneres, a vállaltan leszbikus műsorvezető és humorista, az Oscar-átadás házigazdája kijelentette: „Kiskorúak, feketék és melegek nélkül nem lenne díjátadó!” Kérdés, hogy csak beindítani akarta a show-t, avagy összefoglalni, netán szarkasztikusan humorizált. Az első igazán fontos információ, hogy nem nyertük meg a legjobb animációs kisfilm szobrát, pedig M. Tóth Csaba filmje briliáns. Az alapötlet, a kivitelezés, a rajz, a stílus, mindez öt percben, imádnivaló. Hála az m2-nek és a Duna Tv-nek, mindenki láthatta is, sőt az interneten is elérhető, de azért nem lőjük le a poént. Frissítőt szívószálon át szürcsölve gépkar sminkeli és készíti elő az operaénekest budoárjában a nagy fellépésre. A kamera folyamatosan körbejár, különös atmoszférát teremt a zene is. A kisfilm vicces, esztétikus, ötletes. A győztes mégis a kanadai Danish Poet lett, elnagyolt rajzvonásaival, naiv stílusával a nagyrészt hagyományos, kétdimenziós, s nem mellesleg gyönyörű rajzokat is tartalmazó Disney-rövidet, A kis gyufaáruslányt is megelőzve. Az egész estés rajzfilmek kategóriában mindöszsze három mesét jelöltek, a mezőny sem volt erős, a Táncoló talpak könnyen nyert. A legjobb operatőr díját a legnagyobb erényeként szépen fényképezettségével dicsekedhető, A faun labirintusa című fantasy zsebelte be Zsigmond Vilmos elől, míg a legjobb eredeti forgatókönyv szobrát A család kicsi kincse nyerte meg, ami ugyan a legjobb film kategóriájában is indult, ám sikertelenül. A fogadóirodák legkevesebbet fizető jelöltje, Helen Mirren gyűjtötte be nagy biztonsággal a női főszereplőnek járó Oscar-figurát A királynőért, míg Skócia utolsó királyaként Forest Whitaker lett az év legjobb színésze. Érdekesség, hogy a legjobb színészek kategóriáiban a húsz nominált között öt színes bőrű jelölt volt, amire soha nem volt még példa. Az életműdíjat Ennio Morricone vitte filmzenei munkásságáért. Az este egyetlen meglepetése talán az volt, hogy a legjobb külföldi film A mások élete lett A faun labirintusa helyett, ami talán nem is csoda, mert ennyire szánalmas filmet azért már csak nem lehet a legjobbnak kikiáltani. Az Oscar két legfontosabb kategóriáját, a legjobb rendezést és a legjobb filmet is papírforma szerint osztották. Az öt indított közül a Scorsese-szekció mellett talán a Bábelnek lett volna még esélye, ha Martin Scorsese-t nem jelölik a Krisztus utolsó megkísértése (1988) óta folyamatosan mindenféle Oscarokra. Az életműdíj szagú győzelem sajnos így sem érthető, A tégla nem éppen rossz film, de meszsze elmarad Scorsese fénykorának alkotásaitól, akit az utóbbi években a New York bandái és az Aviátor rendezőjeként jelölték. A Tégla és társaik közös jellemzője, hogy erősen közepes filmek, no meg, hogy Leonardo DiCaprio a főszereplő bennük. DiCapriót egyébként a Véres gyémánt című kalandfilm hőseként jelölték, mesterét azonban abban mindenképp követi, hogy ő is várhat még valamennyit jelölése díjra váltására. A Tégla egyébként a nevéért beszél, beépülős, rendőrségi történet, valami közepes kategóriában mozogva, izgalmas azért, meg kellőképpen alvilági, jók a színészek is, de semmi kirobbanás, semmi világlegjobbja érzés. Erre a jelöltek közül leginkább a Bábel lett volna alkalmas, ami egy szívet tépő film. Alejandro Gonzales Inárritú úgy tűnik, ért a filmezéshez, érzékeny a társadalmi problémák iránt, de még inkább az emberi élet iránt. Egy házaspár történetének mindenféle fő- és mellékszálából bontja le a különböző társadalmi helyzetű, származású, értékrendű és tragédiájú emberek sorsát, de olyan finoman, minden erőltetettségtől mentesen, ahogy azt pontosan kell. Inárritú nem akar semmiféle tanmesét a néző szájába adni, nem propagál semmit, csak bemutatja, mindannyian sebezhetőek vagyunk, és cipeljük keresztjeinket, próbáljuk az életünket túl- és megélni ebben a zűrzavaros világban. Mindezt olyan líraian míveli, hogy szem nem marad szárazon. A film vége pedig azt sugallja, a világon minden mindennel összefügg, az ember a saját helyén, a saját módján kell, hogy boldoguljon mégis. Az egyetlen valójában katartikus jelölt most nem diadalmaskodott, az Oscart azonban, úgy tűnik, idén sem kell mérvadónak tekinteni. hádé