Beszélgetés Tardi Sándor festőművésszel

Számtalan kiállítása volt Apajpusztától Nyíregyházáig, Ózdtól Mezőkeresztesig, az országos kiállítások rendszeres résztvevője. A tömören, egyenesen ábrázoló festőművész névváltoztatásért folyamodott, hogy nevében is Tard népét képviselje. Szinte minden képén megjelenik a falu, házak, kis vidéki kápolna formájában. Modern hangvételű alkotónak tartják, akinek stílusa és világszemlélete olykor a groteszk, a szürreális határait súrolja. Legközelebb március 14-én a Magyarok Világszövetsége budapesti székházában nyílik kiállítása Interpelláció címmel.

– Miért az Interpelláció címet adta legújabb kiállításának?

– Erre névváltoztatásom története adja meg a választ. Eszmélkedésem idején minden úgy kezdődött, hogy a szovjet… Nem nyugodtam bele, addig keresgéltem, amíg a magyar a kultúra produktumaival is kapcsolatot teremtettem, s a falukutatók tevékenysége lényegileg megérintett. Szabó Zoltán A tardi helyzet című kötetében az egyik megszólaltatott paraszt gondolata mély nyomokat hagyott bennem: „Paraszt a parasztot nem tartja semmire. Nem mintha nem tartaná számon összes értékeivel együtt, nagyon is számon tartja, hanem mert tudja, hogy Magyarországon parasztból nem lehet semmi. Csak akkor, ha hátat fordít a parasztságnak.” Névváltoztatási kérelemmel fordultam a hatósághoz, mert nevemben is képviselni óhajtom Tard népét. Ez jogosít fel erkölcsileg arra, hogy ebben a zűrzavaros belpolitikai helyzetben „interpelláljak”. Nem a magam nevében szólok. De félreértés ne essék, semmi nem áll tőlem távolabb, minthogy ebbe a lealacsonyodott aktuálpolitikai duhajkodásba belekeveredjek. Veres Péterrel tartok: országban, népben, nemzetben kell gondolkodni.

– Mely képeivel szerepel a kiállításon?

– Az ’56-ra emlékezem című kompozícióé lesz a főszerep, de ott lesz az A táltos, a Szélső házak, az Édesapám születésének századik évfordulója most lenne…, A mutatvány, az Alternatíva című vásznaim.

– Mit üzen ezekkel a képekkel?

– Nagy László utolsó tévéinterjújában Kormos Istvánnal beszélgetett, aki feltette ugyanezt a kérdést. A költő ezt válaszolta: „Az utókornak, ha lesz még utókor, üzenem, hogy csókolom őket, és nem tudtam többet tenni értük.” Én is így gondolom. Nehéz válaszolni, ha azt kérdezik, mit fejeznek ki a képeim. Németh Lászlóra gondolok, aki erről a következőket mondta: „Vannak emberi tartalmak, melyek kizárólag az invenció hatására képesek felszínre törni.” Lehet ez archetípus vagy elfojtott tudattartalom, ahogy nevezzük. Korai felismerésem, hogy a képek olyan valamit vállalnak magukra, amelynek jelölésére nincsenek megbízható szavak. Egy svájci könyvkiadó cég Who’s who Magyarországon című lexikonában nevem alatt szereplő szócikk azonban jól meghatározza tevékenységem. Szerepel benne, hogy 2003-ban kiállítást rendeztem Tardon, nemzeti sorskérdésekkel foglalkozom, a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa vagyok.

– Mik ezek a nemzeti sorskérdések?

– Egy Andrásfalvi Bertalannal készült beszélgetésre utalnék, ő úgy gondolja, ha az ember nem rendelkezik erős közösségérzettel, nem tudja megélni magát. A Bibliában az olvasható: „Aki keresi önmagát, az elveszíti azt, s aki elveszíti önmagát, megtalálja azt”. Azaz, ha elkülönül a közösségtől, elveszíti magát, ha a közösségbe áll, megtalálja magát. Meg kell határozni önmagunkat, korunkban divat az „elhatárolódás”, én valahova tartozást mondok. A magatartáskutatók számtalanszor megállapították, hogy azok rendelkeznek a legbiztosabb lelki harmóniával, akik látják az életük értelmét, s akik áldozatot tudnak vállalni másokért. Többek között ezzel a sorskérdéssel foglalkozom. Hívő ember vagyok, katolikus. Minden este imádkozom: „Uram, pártfogold ezt a sokat szenvedett magyar népet, pártfogold a kisebbségi létbe kényszerített magyarságot. Pártfogold a hajléktalanokat. Pártfogold a munkanélkülieket. Pártfogold a magukra maradott öregeket. Pártfogold a betegségtől szenvedőket. Pártfogold az édesanyámat. Pártfogold a fivéremet. Pártfogold a gyermekeimet. Edgár fiamat, Bálint fiamat, Margit leánykámat. Pártfogold Flóra nevű, kicsi unokámat. Pártfogold Gittka barátnőmet, őrizd meg az egészségét. Őrizz meg bennünket egymásnak.” Az „interpelláció” tartalmazza az imádságban foglaltakat. Elmagányosodott társadalmunk, szenvednünk a múlttól, mellyel ilyen lehetetlen helyzetbe került a magyarság. A nemzedékek, apák és fiúk szemben állnak egymással. Légüres mozgástér a létélményünk. Az űrbe való kihajítottság, kapcsolatok nélküliség, elhatárolódás, sehova sem tartozás létélménye. Tranzitváró. „Légüres mozgástér” – pályám emlékezete.

– Úgy érzi, ön is ilyen helyzetben van?

– Pokoli helyzet, hogy az Állami Operaház nem tudja fizetni a magánénekeseit. A Tendenciák című, országos szekszárdi kiállításon szerepeltem, s a megnyitón azzal a megjegyzéssel adták át a díjakat, hogy a velük járó jelképes összeget akkor adják oda, ha a minisztérium utalja a visszatartott támogatást. Az életem mazochizmus, a rokkantnyugdíjamból tengődöm. De dolgozni akkor is kell, ha a festékhez valót máshonnan kell megspórolni.

– A légüres mozgástér a képein is megjelenik, a háttérben a kék égboltot ábrázolja, vagy egyáltalán nem fest hátteret. A kompozícióiba jeleket rak, képein tömörít, sűrít.

– Igen, kedves nézőimet egy állapotszerűséggel szembesítem. Műveim logikusan feltett kérdésre logikus választ adnak. Felnőttnek tekintem őket, képeim előtt állva vonják le maguk a konklúziót. Professzorom, Kmetty János írta: „A festő meghal, a modell meghal, adva van a mű és a nézője.” Meggyőződésem, hogy katarzis nélkül nincs nagy művészet. A heurékaélményt bízzuk a nézőre.

– Ön milyen izmust követ?

– Realista vagyok, Tardi Sándor-stílusban dolgozom. A magyar művészetet kéne megteremteni. Romsics Ignác Mi a magyar ma? című, most megjelent tanulmánykötete után szerényen feltenném a kérdést: Mi a magyar művészet ma? Meggyőződésem, ha valaki például korondi vázákat vagy mákos kalácsot fest vászon asztalterítőre, az nem okvetlen magyar művészeti produktum. Félreértés ne essék, lehet ez magas szintű európai művészet, de nem magyar. Rodin Beszélgetés a művészetről című munkájából: a felület a térfogat széle.

– Ki a magyar művész?

– Andrásfalvi Bertalan gyűjtőútja során bekopogtatott egy idős asszonyhoz, hogy ismer-e székely balladákat. „Balladákat nem, székely keservest igen.” – válaszolta az aszszony. „Tudná-e az Árva Bethlen Katát?” – kérdezte erre Andrásfalvi, „Hogyne tudnám” – így az asszony. „Elénekelné-e?”, kérte tőle a gyűjtő. „Én nem, menjen az Erzsához, a szomszédba.” S hogy miért? Mert Erzsa árva volt. József Attila írta: „kitámolygott Amerikába hárommillió emberünk”. Nem ember, emberünk. Ő magyar költő volt. Mint Révész Imre, a Pánem című kép alkotója. Munkácsy Mihály, Tornyai magyar festők voltak. Nem anynyira a szalonok világára gondolok, hanem az Éjjeli csavargókra, a Köpülő asszonyra, az Ásító inasra. Ezek a képek valami sorsszerűséget jelölnek, a magyar valóságot. Koromnál fogva a nagy szavakat ki kell mondanom: a magyar festészetet meg kell teremteni. Ezen fáradozom. Félreértések elkerülése végett, ha belelapozunk a művelődéstörténetbe, a magyar művészet mindig orientált valamerre, hol Párizs, hol München, hol Moszkva, hol New York felé, de nem a magyar valósághoz. Mondhatnánk Nagybányát, de az sem egyértelmű. Például Kmetty János, szeretett professzorom is ott kezdte pályáját, később azonban úgy határozta meg magát, hogy két művész létezik: Picasso az absztrakt kubizmust, ő pedig az ábrázoló kubizmust űzi. Nyugdíjas korában bizományi üzletekben felbukkanó nagybányai indíttatású képeit felvásárolta és megsemmisítette, hogy ő mint homogén kubista személyiség maradjon meg az utókornak. Nagybánya sem volt olyan egyértelmű.

– Milyen az a magyar festőművészet, amit ön elképzel?

– Semmi esetre sem úgynevezett magyarkodás, hanem együttérzés, ha lehet, képviselet. Például a focimeccsen az egyik trikóra az van írva, Brazil, a másikra meg az, hogy FTC. Értelmezésemben ez azt jelenti, hogy az illető Brazíliát képviseli azon a meccsen, a másik meg a Ferencvárost. Tehát valamilyen módon valamennyien képviselünk valamit. Arra, hogy „interpellálhassak”, az erkölcsi jogot az emberi tisztesség, az együvé tartozás adja meg.

(fehérváry)