Legyező a szíven

1 2 3 4 5 6 7 / 7

Girardi, Holzer, Monaszterly és Kuzmik. Néhány rangosabb divatszalon a századforduló környéki Belvárosból, a mai Petőfi Sándor, Váci és Kossuth Lajos utca által határolt területről, ahol egymást érték a különböző fehérnemű- és kalaposcégek, cipészek és szabók üzletei. A kiegyezés és az 1873-as város­egyesítés után a millenniumra készülődő Budapest hihetetlen ütemben fejlődött, rövid időn belül Európa egyik legelegánsabb fővárosa lett. A kezdetben még a párizsi módit másoló hazai divatszalonok is gyorsan megtalálták a saját stílusukat. A kereslet egyre nőtt, hiszen sorra követték egymást a bálok, a társasági események, amelyek divatjáról így írt az 1886-os Magyar Bazár: „Amilyen egyszerűek a lánykák, oly pompásan öltöznek a fiatal asszonyok. Az ő ruhájuk a legszínesebb, kivágásuk a legmerészebb, kalapjuk a legkacérabb, ékszerük a legcsábítóbb. Vége a habos tüll és muszlin korszakának. Válogathatnak a mély tüzű selymek, bársonyok között.”

– A korabeli nappali és estélyi viseletben is a társadalom íratlan szabályai voltak az irányadóak, hiszen a ruha jelölte a vagyont, a rangot, illetve leplezte annak hiányát. A szecesszió fellazította a kényelmetlen viseletet, a női szépséget, hajlékonyságot helyezte a középpontba. Ezzel párhuzamosan gyökeresen megreformálta a divatot, átalakította a formavilágot, és jelentősen csökkentette a ruhák készítéséhez szükséges anyagmennyiséget. A viseletkiegészítőkön, így a kesztyűkön, legyezőkön, táskákon és napernyőkön a fodrok helyét átvették a gyöngy- és flitterdíszek, a gazdag hímzés és a rengeteg csipke – mesél a XIX. század végi, XX. század eleji divatról a Dresszkód: szecesszió kiállítás kurátora, Csepregi Noémi. Érdekességként megjegyzi, hogy a fűzőt a szecesszió sem tudta kiszorítani: hiába lázadtak fel ellene sokan, még mindig fontosabb volt a szépség, mint az egészség. Miközben a hatalmas, acélmerevítős alsószoknyát elvetették, sőt a krino­lint és a turnűrt is száműzték a hölgyek ruhatárából, a fűző viseléséhez továbbra is ragaszkodtak, mert az illemszabályok szerint tisztességes nő enélkül nem jelenhetett meg az otthonán kívül.

Vagyis a fűző maradt, de nem akármilyen formában! A századfordulóra kialakult „angolnaszerű”, S alakú változata, amely immár nemcsak a derekat, de a csípőt is keskenyebbé varázsolta. Ez azonban olyan kényelmetlenséggel járt együtt, hogy egyes források szerint maximum három órán át lehetett (el)viselni.

A divatra természetesen a legnagyobb hatással a női életmódváltás volt. Az egyre aktívabban eltöltött mindennapok, a nők előtt is kinyíló egyetemek, majd a munkába járás megkövetelte az egyszerűbb és kényelmesebb öltözéket. Nem beszélve a mind népszerűbb sportról, ami a társasági élet fontos elemeként az alakformálás és az egészség megőrzése mellett kiváló lehetőséget nyújtott a párkeresésre is – elterjedt az úszás, hódított a golf, a krikett, a biciklizés és a tenisz. Arról, hogy ez utóbbi valójában mennyire volt kedvére a hölgyeknek, így ír Kaffka Margit Színek és évek című regényében: „Ügyetlenkedtünk, bizony; szokatlan dolog volt az itt, hogy az ember ugráljon, szaladozzon, lihegjen, mikor nem kénytelen vele; és mint a gyerek, színes labda után. Mi, asszonyok talpaltunk, hajladoztunk, melegedtünk délelőtt a háztartásunkban eleget, én legkivált, délutánra az ember már ülni kívánt szépen kiöltözve, befűzve; felfésült haját össze nem csapzani, rendbe szedett arcbőrét ki nem izzasztani idegenek, férfiak előtt: és nem porozni össze finom, hegyeske cipőjét. Én bizony nemigen erőlködtem a játékkal, de társaságban levésre, szórakozásra jó ürügy volt ez nagyon.”

A hölgyek valódi terepe, ahol szépségüket a maga teljességében meg tudták mutatni, a bálok és az estélyek voltak.

– Ezek a bálok annyira fontos társadalmi eseménynek számítottak, hogy a hírlapok részletesen foglalkoztak velük. Érdemes volt tehát a hölgyeknek a legszebb ruhákat és kiegészítőket beszerezniük, mert nagy valószínűséggel viszontlátták magukat a másnapi újságok hasábjain. Akkoriban nagyon fontos volt, ki mit gondol, illett megfelelni a társadalom által előírt szabályoknak, különben hamar kiközösítették az embert. Ma már viccesen hangzik, de a bálokat leányvásár néven is emlegették, hiszen jó alkalmat kínáltak az eladósorba került lányoknak, hogy férjet fogjanak maguknak. A 16. évüket betöltött elsőbálozók ezért mindig fehér ruhában jelentek meg, ezzel is felhívva magukra a figyelmet. A fiatalabb asszonyok élénkebb, az idősebb házasok vagy özvegyek sötétebb selymet, bársonyt viseltek ezeken az alkalmakon – idézi fel a századfordulós báli toalettet Csepregi Noémi a múzeum gyűjteményéből kiemelkedő három korabeli estélyi ruha társaságában. Bámulatos, hogy az 1905 táján Bécsben készült divatos, magas derekú lila darab; az Isadora Duncan és Sarah Bernhardt által divatba hozott, Mariano Fortuny tervezte, görög ihletésű Delphos és a Girardi József divatszalonjában 1910-ben varrott atlaszselyem ruha milyen csodálatosan mutat ma is.

Az estélyi elengedhetetlen kiegészítője volt a könyékig érő kesztyű, a drágakövekből készült ékszer, valamint a frizurát díszítő és egyben az öltözetet megkoronázó fejdísz. A fekvő tárlókban ezekből kaphatunk is ízelítőt, mint ahogyan láthatunk szoknyára tűzhető báli függőt és táncrendet is. Ez utóbbi tulajdonképpen egy díszes, notesz formájú miniatűr programfüzet volt, amelyre a férfiak jóval az esemény előtt elkezdtek feliratkozni a kiszemelt hölgyeknél. Fontos üzenetértéke volt, ki és milyen táncra engedett magához közel egy udvarlót, hiszen ez volt az egyetlen társadalmilag elfogadott formája férfi és nő nyilvános közeledésének. Persze egy-egy rafinált hölgy legyezőnyelvvel is kommunikált a kiszemelt fiatalemberrel, akinek illett ismernie a titokzatos beszédet. Példának okáért, ha a nő „a jobb kezében tartott zárt legyezőjét szívére helyezte”, akkor azt a vonzalom jeleként kellett értelmezni, míg „ha a félig nyitott legyezőjét az álla alá tartotta”, kellemetlennek találta a férfi társaságát.

A Városligeti fasori Ráth György-villában augusztus közepéig nyitva tartó tárlat miközben a korabeli öltözékeken és kiegészítőkön, köztük legyezőkön, táskákon és napernyőkön keresztül bepillantást enged a századfordulón élő nő gardróbjába és életmódjába, felidézi a szecesszió alkotta új, légies nőideált is. Azt a magabiztos hölgyet, aki a külső megjelenés mellett immár egyre nagyobb gondot fordít a belső értékekre, így az iskolázottságra is.