Fotó: Wikimedia Commons
Hirdetés

Özséb pontos születési dátuma ismeretlen, annyi bizonyos, hogy 1200 körül látta meg a napvilágot Esztergomban, Magyarország akkori fővárosában. Írásos nyoma van, hogy szülei a Szent István király által 1028-ban alapított káptalani iskolában taníttatták. Élénk szellemi érdeklődése, elmélyült lelki élete már gyerekkorában megmutatkozott. Sokat és hosszan imádkozott, böjtölt, elmélkedett, előszeretettel húzódott félre, hogy a tanulásnak szentelje idejét. Isten korán papi szolgálatra hívta, az esztergomi főkáptalan tagja lett.

Szerzetesi lelkülete arra indította, hogy jövedelmét szétossza a szegények között. Szenvedélyesen olvasott és írt, különösen az egyházjogban volt jártas. Sajnos munkái a tatárdúlás során megsemmisültek. A véres pusztítás nyomán falvak, térségek sokasága néptelenedett el, ez megrendítette Özsébet, egyben megerősítette hitében, és abbéli elhatározásában, hogy magányosan, az emberektől elvonulva még buzgóbban kell imádkozni, engesztelni. Meggyőződéssel vallotta, hogy csak a lelki élet megújulása hozhat szebb jövőt, ezért nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel szemlélte az Esztergomban akkortájt megtelepedett ferences és domonkos barátok tevékenységét. Töprengései során arra jutott, hogy vezekléssel, személyes példaadással kell reménybeli követői előtt járjon. Az idő megérlelte benne a nagy elhatározást, 1246-ban lemondott kanonoki tisztségéről, mindenét szétosztotta a szegények között, és Vancsai István esztergomi érdek engedélyével a mai Pilisszántó közelében bevette magát a Pilis rentegegébe, hogy imával, böjttel, vezekléssel engeszteljen magyar nemzetéért.

Özséb egy barlangba kvártélyozta be magát, bejárata elő keresztet állított, rajta jelszavával: „in cruce salus”, azaz „keresztben az üdvösség.”

Egy alkalommal látomása volt: egyik éjjeli imája közben sok-sor apró lángot látott pislákolni az erdő mélyén, melyek egymás felé tartottak, és végül hatalmas fénycsóvává olvadtak össze. Ebből értette meg, hogy Isten feladatául adja a Pilisben szétszórtan, magányosan élő remeték összegyűjtését és közösséggé szervezését.

Korábban írtuk

Az elhatározást tett követte, Özséb sorra fölkereste a Pilisben letelepedett remetéket. 1250-ben Pilisszántó mellett társaival templomot emeltek, kolostort építettek. Ezután Rómába ment, hogy a szerzetalapításhoz IV. Orbán pápa jóváhagyását és áldását kérje. Meg is nyerte azt többek között Aquinói Szent Tamás támogató közbenjárására, igaz, a végleges jóváhagyást csak 1308-ban V. Kelemen pápától kapta meg a rend, amit Özséb az alapításkor az első keresztény remete, a III. században élt Remete Szent Pál oltalmába ajánlott. Ő azóta Magyarország társvédőszentje.

Özséb 20 éven át szervezte és kormányozta az új szerzetesrendet, az 1256-os esztergomi zsinat jegyzőkönyvét így írta alá: „Özséb, Első Remete Szent Pál rendjének provinciális perjele.”

A népnyelv csak pálosokként vagy habitusuk színe után fehér barátokként emlegette a rend tagjait, akik a XV. századra már 900-an éltek Magyarországon. Jeles patrónusuk volt Károly Róbert (az ő közbenjárására bocsátotta ki XXII. János pápa a pálosokat illető első kiváltságlevelet, fölmentve a remetéket a tized fizetése és a kötelező zsinati részvétel alól), de Nagy Lajos és Mátyás király is nagy becsben tartotta őket. Utóbbi gyakran kérte ki döntései előtt a rend akkori generális perjelének véleményét. A pálosok ugyanis mindenkor híresek voltak elkötelezett hazaszeretetükről. Ha úgy tetszik, munkásságuk a sajátos, magyar úton járó kereszténység ragyogó példája. Kevéssé ismert, hogy az oszmánok és a Habsburg-ház között jó ideig eredményesen és felettébb bravúrosan egyensúlyozó, a magyar függetlenséget őrző Erdélyi Fejedelemség létrejöttében elévülhetetlen érdemeket szerzett Martinuzzi Fráter György is pálos barát volt.

A törökdúlás megtizedelte a pálos atyákat, akik azonban töretlen hittel folytatták missziós tevékenységüket. Nagy szerepük volt a z ellenreformáció sikerében, és abban, hogy az oszmán hadaktól megtisztított területeken gyorsan újraindult az egyházi élet.

Az egyház- és vallásellenes II. József 1786-ban feloszlatta a szerzetesrendeket, ez nagy csapás volt a fehér barátokra nézve is, olyannyira, hogy csak 1934-ben tudott hazatérni a rend. Akkor alakították ki a budapesti Gellérthegyen a Magyarok Nagyasszonya Sziklatemplomot, ahonnan azonban 1951 húsvétján a kommunista diktatúra ávós pribékjei elhurcolták a szerzeteseket, a templom bejáratát pedig az 1960-as években két méter vastag betonnal befalazták. 1989 nyarán a Pálos Rend újra megnyitotta a templomot és a hozzá tartozó kolostort, de a főbejárat brutális falazását csak 1992-ben bontották ki.

A rendalapító Özséb 1270. január 20-án halt meg Pilisszentkereszten Jézus és Mária nevével ajkán. Halála után boldogként tisztelték a renden belül, és e tisztelet országszerte elterjedt – noha az Egyház hivatalosan mindmáig nem emelte a boldogok sorába a pálos rend alapítóját. De 2004-ben Szent II. János Pál pápa engedélyezte Özséb tiszteletét a halála óta fennálló folyamatos tisztelet alapján, 2008-ban pedig az Egyház engedélyezte nyilvános kultuszát, bár az elvileg nem illeti meg azokat, akiket nem avattak hivatalosan boldoggá vagy szentté.

Ma a pálos rend mintegy 20 szerzetest számlál országszerte; ez csekély létszám a XV. századi fénykorhoz képest, de korunkhoz mérve nem jelentéktelen. Elmondható, hogy a rend ma folyamatos erősödésben van. Ekképp igaz Pázmány Péter megállapítása:

„Te is Magyarország, édes hazám, a pálosokkal fogsz növekedni és ugyanazokkal fogsz hanyatlani.”

A rend lelkisége ma is ugyanolyan időszerű, mint alapításakor: imával és engeszteléssel megújítani a lelkeket. 1956-ban hősi halált halt szabadságharcos költőnk, Gérecz Attila mindezt programszerűen foglalta össze 1955-ben a váci börtönben írott Boldog Özséb himnusz című költeményében:

„Hívd egybe, ki hív és magyar! / Hívd, ki sebbel ékes! / Győzni fog, ki hinni akar, / s áldozatra képes!”