Magyar kísértetek

– Finoman szólva sem jellemző, hogy magyar rendező horrorfilmben gondolkodjon. Honnan jött az ötlet?

– Gyerekkoromig nyúlik vissza a történet. Már akkor megkedveltem a horrorfilmeket, és bár a rendszerváltás előtt itthon még egyáltalán nem vetítettek ilyeneket a mozikban, nekem mégis volt szerencsém látni néhány emblematikus darabot. A teljes negligálás oka egyébként az volt, hogy a horror a szocializmusban burzsoá műfajnak számított; az 1973-as Az ördögűző, amit a mai napig a műfaj csúcsának tartok, például csak 1989 után volt látható Magyarországon. Később, pszichológushallgatóként is sokat foglalkoztam a témával, sőt, a diplomamunkámat is erről írtam: a horrorfilmekben megjelenő szimbólumokat vizsgáltam, illetve hogy milyen típusú emberek kedvelik ezeket.

– És mi derült ki a kutatásaiból?

– A horrorfilmekben ugyanolyan tudattalan tartalmak, ősi jelképek, emberi archetípusok tűnnek föl, mint például a mesékben. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a tudattalanunkban lévő emlékek, traumák, elfojtott vágyak időnként feltörnek, és ezeknek a feltöréseknek a megtestesülései a horrorfilmek. Arról nem is beszélve, hogy szembenézhetünk általuk az ember legnagyobb félelmével, a halállal. Létünk végességének tudata mindennap ott motoszkál bennünk; erre a mi mozink címe is elég nyíltan utal. Vagyis a horror jó lehetőség rá, hogy foglalkozzunk magunkkal, a tudattalanunkkal, az életünkkel és a halálunkkal. Akik pedig különösen szeretik ezt a műfajt, kicsit olyanok, mint az ejtőernyősök: jellemzően inkább kaland- és veszélykereső személyiségek. Egyetlen különbség, hogy az ejtőernyős valóban kiugrik a repülőből, a horrorfilmnéző meg a biztonságos négy fal közt, kockázatok nélkül stimulálja magát.

– Azt mondta, hogy itthon évtizedig parkolópályán volt a műfaj. Vannak azért előzmények, amihez a Post Mortemmel csatlakozni tudtak?

– Nagyon kevés. A némafilmes időszakban készült ugyan két magyar horrorfilm, ám az egyik elveszett, így alig tudunk róla valamit, a másikat pedig inkább a sci-fi kategóriába sorolnám. Később volt néhány független filmes próbálkozás, és az amerikaiak is gyakran járnak magyar helyszínekre forgatni, de fősodorbeli magyar gyártású horrorra még nem akadt példa. Ahogyan az irodalomban sem túl izmos az alapanyag, amire támaszkodhatnánk; a nyugatosok közül néhányan, mások mellett Babits Mihály, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső írtak Edgar Allan Poe nyomán horrorszerű novellákat – ezeknek később szintén nem nagyon akadt folytatása. Vagyis a horror tényleg nem tipikus magyar műfaj, pedig külföldön valószínűleg volna rá érdeklődés, már csak azért is, mert a horrorkedvelők körében még mindig sokan Drakula alakjával társítanak minket, és egy sajátos, izgalmas világot gondolnak körénk. Ezek a képzetek pedig jól rezonálnak a Post Mortemre is; bizonyítja, hány ország megvette már, és hány fesztiválon szerepelt nagy sikerrel.

– Ennek ellenére ön is viszonylag későn kezdett bele a forgatásába, a fanyar humorú Állítsátok meg Terézanyut!, illetve az ötvenes évek második felében játszódó két alkotás, A vizsga és a Trezor sikerei után.

– Már a 2011-ben bemutatott A vizsga után elkezdtem gondolkodni egy horrorfilm ötletén. A végső löketet az adta, hogy dolgoztam egyszer télen a szentendrei skanzenben, és feltűnt, hogy mivel ebben az évszakban végig zárva van, ideális forgatási helyszín lehet; a Post Mortem java részét később itt is vettük fel. A gondolat megfoganásával párhuzamosan 2012-ben megjelent az akkor még Nemzeti Filmalapnál egy közönségfilmes pályázat, és állandó alkotótársammal, Hellebrandt Gáborral arra gondoltunk, érdemes ide beneveznünk a fejünkben akkor már nagy vonalakban megfogalmazódott történetet. Vagyis, ez a film összesen nyolc évig készült. Volt egy hosszú fejlesztés, amelynek során meg kellett győznünk a döntnököket, hogy nem egy kaszabolós, olcsó mozit akarunk. Előzetesen fél évig tartott a maszkok gyártása, illetve a búvár- és kaszkadőrpróbák, a negyvenegy napos forgatás után pedig még másfél év telt el a rengeteg szükséges utómunka miatt. Sok számítógépes trükköt használtunk, és a hangutómunka is jóval bonyolultabb volt, mint egy átlagos film esetében, hiszen a valóságban nem létező hangokat, zörejeket kellett létrehoznunk.

– A történet főszereplője egy Klem Viktor alakította fiatal férfi, aki post mortem fotósként, 1918 fagyos telén rendületlenül járja a magyar vidéket, hogy a háború és a spanyolnáthajárvány áldozatait megörökítse az utókor számára. A szépen felöltöztettet halottak műtermi fényképezése a XIX. század végén, XX. század elején nagy divat volt, igaz, főként angolszász területen; az egykori fényképek közül néhány ma is közismert. Miért pont ez az egykori bizarr szokás lett a sztori kiindulópontja?

– Feltűnt, hogy ezek a post mortem fotók alaposan megbizsergetik az emberek fantáziáját, kíváncsiak rájuk, foglalkoztatják őket. Vagyis a téma jó alapvetés egy horrorfilmhez. Ugyanakkor kísértetfilmben is gondolkodtunk, már csak azért is, mert én ezektől félek a legjobban, így személyesen is kihívásnak éreztem az elkészítését. Így kapcsolódtak össze végül a fotók és a kísértetek, és elhelyeztük az egészet egy magyar falusi környezetbe.

– És egy olyan időszakba, amelynél sötétebb kevés van a történelmünkben. Nemcsak a háború és az azt rögtön követő járvány miatt, hanem mert a személyes tragédiák összeértek egy kollektívval: a régi, történelmi Magyarország ekkor élte a végóráit. Nem, nem soha!, üvölt bele valaki a film elején szimbolikusan a halott tájba; ez a pluszréteg miért volt olyan fontos az önök számára?

– Valóban, ez volt az az időszak, amikor a rengeteg halott kísértete szüntelenül ott járkált az élők közt, és mindannyiukat körbevett a haldokló Magyarország. És pont az ilyen apró utalásokkal próbáltuk megeleveníteni azt a minden szempontból apokaliptikus hangulatot, amelyben akkoriban élhettek az emberek. És ami azóta is ott sajog tompán a felszín alatt, hiszen az ekkor kiszabaduló kísértetek száz évvel később ugyanúgy itt köröznek a fejünk fölött, generációról generációra cipeljük magunkkal az országvesztés traumáját. Nem utolsósorban azért, mert akár Trianon, akár számos más válságos korszaka a magyar történelemnek, a mai napig nincs kibeszélve rendesen, pláne nem művészi eszközökkel. Nyilván egy horrorfilmnek sem feladata, hogy ilyen súlyos társadalmi problémákat megoldjon, de apróságok révén segíthet elindítani a róluk való gondolkodást. Az, hogy a Nemzeti Filmintézet a Post Mortemet jelölte a jövő évi Oscarra, mutatja, hogy a történeten túl magát a korszakot is érdemesnek találják megmutatni a nagyvilágban. Az egy másik kérdés, egy hollywoodi fodrász nyilván nem fogja érteni, mi az a Nem, nem soha!, de itthon ennek a rétegnek is működnie kell.

– A jövőben is marad a hasonló zsánerfilmeknél? A Post Mortem utolsó képkockái például erősen feltételezik a folytatást.

– Természetesen nem lenne ellenemre leforgatni a második részt, meglátjuk, lesz-e rá lehetőség. De soha nem határozom el előre, hogy most ilyen vagy olyan filmeket készítek. A lényeg, hogy a végeredmény úgy hordozzon alap emberi értékeket és úgy mondjon el valami érvényeset az adott korszakról, hogy az a közönség számára fogyasztható, szórakoztató, befogadható legyen. A vizsgánál vagy a Trezornál sem volt másképp; úgy akartunk beszélni 1956-ról, illetve a szabadságharcot követő évekről, hogy közben az izgalom, a feszültség, az emberei drámák odatapasszák a nézőket a mozivászon, illetve a tévéképernyő elé. Egyébként meg nemcsak a horrort kedvelem régóta, hanem a történelmi filmeket is, ezért boldog volnék, ha a következő munkám egy ilyen lenne. Van is már egy filmtervünk Szent-Györgyi Albertről, mégpedig a második világháborús kémtevékenységéről, amikor lényegében egy olyan partizáncsapat vezetője volt, amelyik a kiugrást próbálta elősegíteni. És nagyon szeretnék egyszer egy klasszikus háborús mozit is csinálni. Erre szintén formálódik az ötlet; a sztori az első háború végén, a Piavén való háromnapos átkelés idején játszódik, egy magyar rohamosztaggal a központban, Győztesek címmel.

– Ez utóbbihoz azonban rengeteg pénz kell, hogy hiteles és ne megmosolyogtató legyen, arról nem is beszélve, hogy Az elit alakulat és a Ryan közlegény megmentése típusú mozikkal kell felvenni a versenyt. Van ennek realitása?

– Mivel ez egész egyetlen szakaszról szól, meg lehet csinálni kamaradarab jellegűként is, sok kreativitással, ha a költségvetés úgy diktálja. Én nagyon bízom benne, hogy a Post Mortem külföldi sikerei és több mint kedvező kritikai fogadtatása után valamilyen formában ez és a Szent-Györgyi Albert-mozi is zöld utat kap.