Almásy megtudta, hogy a magyarábok őseit akkor már több mint négyszáz éve telepítette le II. Szelim szultán határőrnek a „nubiai feketék” ellen. Almásynak tovább kellett mennie Kairóba, ahol megkapta Szaleh Oszman Basír el Magyar sejktől a magyarábok történetének dokumentumát. Almásy távozása után Wadi Halfában Hansjoachim von der Esch kutatta tovább a magyarok történetét Magyar-arti szigetén.

Összegyűjtött mintegy 150 „magyar” szót, és a sziget egyik szikomorfájának árnyékában az emberek elmondták, hogy „mi, férfiak a magyarok nemzetségéből származunk, múltunkról soha semmit nem jegyeztek fel a könyvek, de történetünket megőriztük és ma is jól tudjuk, honnan kerültünk ide”.

Esch irodalmi kutatások alapján kiderítette, hogy II. Szelim szultán 1517-ben megszállta Egyiptomot, és Szlavóniából, a Szerémségből, Erdélyből és Boszniából hozott oda foglyul ejtett férfiakat, akik a harcok befejezése után otthonra leltek. Vezetőjük Ibrahim al Magyar volt.

Fehérvári Géza Londonban élő magyar orientalista 1963-ban látogatta meg a magyarok szigetét (Jazirat ul-Magyarábot), éppen mielőtt az 1964-es Asszuáni-gát építése miatt elárasztották a szigetet. A magyarábok a khartúmi magyar követséghez fordultak, hogy hazatérhessenek, de a magyar állam elutasította tervüket. Ezután Fodor István orientalista, követségi tanácsos 1965-ben és utána végzett „egyszemélyes expedíciója” hozott tudományos eredményeket az immár Kom Ombo környékére átköltöztetett négy magyaráb faluból (Quatta, Ineiba, Tushka és Ibrim).

Számos magyar közmondást, eredetmondát, zenét, népművészeti anyagot gyűjtött össze. A magyarábok nem beledit esznek, hanem kenyeret sütnek, ismerik a pörköltféléket, a húsos leveseket és ételeiket „magyarosan” fűszerezik. 1965-ben 7000-en vallották magukat magyarábnak Egyiptomban és Szudánban; a Kom Ombó és Wadi Halfa környékiek elsősorban földtulajdonosok, földművesek, az asszuániak inkább diplomások (orvosok, mérnökök és kereskedők).

A már Magyar-artin lakókhoz Mária Terézia idejében is költöztek magyarok, akik Magyarországon a muszlim vallásukat nem akarták katolikusra cserélni. A magyarábok családfájukat az ajtófélfára írva vezetik, sok keresztény szokást megtartottak, például ujjukkal kis keresztet rajzolnak újszülötteik homlokára, a kenyérre pedig, mielőtt megszegik, késsel rajzolnak keresztet. Fodor István egyik megjelent munkájában így ír: „Nem hinnénk, hogy olyan nagy nyomorúságban lenne az ország és a világ magyarsága, hogy ne tudna bármily csekély lépést tenni – immár a huszonnegyedik óra után – e kis, a magyar származásukat meghatóan büszkén valló, lassan teljesen széthulló »magyar« közösség érdekében.”

Miután a magyarábok megtudták, hogy Kákosy László magyar egyiptológus ásatást folytat a Királyok Völgye előtti Gurna faluban, gyakran ellátogattak hozzánk – ekkor már e sorok írója és férje, Kiszely István is tagja volt az expedíciónak. Megtudtuk, hogy megismerkedésünk előtt minden, a területükre érkező magyar kereskedő, turista, egyiptológus, műgyűjtő vagy kutató nevét felvésték ajtófélfájukra és várták az anyaország segítségét – hiába. Magyar-arti sziget 1965-ben történt elárasztása előtt a magyarábok sírjai megmentésére segítséget kértek a magyar államtól, de nem mutattak hajlandóságot a kéznyújtásra. Így az Egyesült Skandináv Szudáni-Núbiai Expedíció mentette meg a temető anyagát, amelyet végül Ulriksdahlban találtunk meg.

Ole Vagn Nielsen publikálta a csontanyagot; kimutatta, hogy a lakosság egy része Kárpát-medencei és délszláv eredetű. A Magyarok Világszövetségének II. kongresszusa előtt kértük a világszövetség akkori elnökét, Csoóri Sándort, hogy vegye fel ezt a közösséget a Világszövetség tagjai közé, aki küldött is velünk egy felvételi oklevelet három repülőjeggyel, hogy a magyarábok képviselői részt vehessenek a világkongresszuson.

Amikor elvittük nekik az oklevelet, szemük könnybe lábadt, és a magyar mentalitásnak megfelelően azt mondták: „megtiszteltetésnek vesszük a meghívást, de a repülőjegyre nincs szükségünk, mert nem vagyunk szegény emberek”. Eljöttek Budapestre közel ötszáz év után – mintha sohasem mentek volna el.

Hankó Ildikó