– Gondolom, a családi környezet is.

– A síelés alapsportnak számított nálunk, nemcsak édesapám, hanem testvérei is és az egész rokonság síelt, hiszen mindnyájan ott nőttek fel a Sváb-hegyen. Nem túlzás azt mondani, hogy járni és síelni egyszerre tanultam. Akkor, a hetvenes években, még nem volt úgy beépítve a hegy, mint ma, kitűnő síterepek voltak, elegendő hóval. Tartozott a telkünkhöz egy saját rét, ott tanultam, de a Normafa sem volt messze, gyakran kijártunk, onnan egyszerűen haza tudtunk síelni, az út még nem volt forgalmas. A vitorlázás szinte önkéntelenül jött ehhez, mert a két szezon jól kiegészíti egymást. Ezért is van a síelők között sok vitorlázó és fordítva. Annak idején voltak is olyan versenyek, ahol mindkét számban indulni kellett, ezt éppen mostanában próbálják felújítani. Sajnos Magyarországon az adottságok nem túl jók hozzá, de például Észak-Olaszországban, a Garda-tónál ideális a terep, mert a tavaszi vitorlásversenyek alatt a hegyekben még síelésre alkalmas hó van. A mostani elképzelések szerint Ausztriában rendeznék a síversenyeket és hozzá kapcsolódóan a Balatonon lennének a vitorlás számok.

– Fontolgatja, hogy talán újra versenyezni kezd sível is?

– Nem, de ez olyan sport, amelyben ha az ember egyszer versenyzett, mindig vágyik utána. Nem mind ilyen. Némelyiket, ha valaki egyszer befejezi, többet nem akar a közelébe kerülni. A síelés szerintem örök szerelem, csak azért hagytam abba, mert Magyarországon nem volt már megfelelő hó.

– Hány évesen kezdte el a vitorlázást?

– Hétévesen vettem részt az első versenyen optimist hajóosztályban. Nagy élmény volt, mai napig élénken emlékszem rá. Utolsóként, messze lemaradva a mezőnytől értem célba, mert egy óriási hínárcsomó volt a hajó uszonyán, és húzta vissza. Így mindjárt az első tapasztalatot is megszereztem, nevezetesen, hogy a Balatonon állandóan hinarazni kell, tehát föl kell húzogatni a hajó uszonyát, hogy az esetleg rátapadt hínár leakadjon róla. Természetesen a vitorlázáshoz már jóval korábban hozzászoktam, édesapámmal mindig jártunk le nyáron a Balatonra, Füreden volt vitorlásedző az MTK-ban.

– Mit kell tudni az optimist hajóosztályról?

– Egy kis szappantartó, de az alapokat nagyon jól meg lehet benne tanulni. Nem tudom, hány négyzetméteres a vitorla felülete, az biztos, hogy egy kisgyerek nagyon nagy hajónak látja, főleg egy hat-hét éves. Általában 8-9 évesek szokták elkezdeni a versenyzést, hétévesen még félelmetes tud lenni a Balaton, amikor az ember egyedül kifut a vízre, teljesen magára hagyva, ha még jön valami komolyabb szél is, nagyon meg tud ijedni. Emlékszem, én sem voltam valami bátor legény az elején, féltem az erős széltől, de hamar leküzdöttem ezt az érzést. Az első néhány borulás után rájön a gyerek, hogy olyan nagyon nagy baja nem történhet. Ha ott marad a hajónál, előbb-utóbb úgyis kimentik.

– Minden vitorlázó felborul néhányszor életében?

– Szerintem nincs olyan, aki ezt el tudná kerülni. Aki még sohasem borult fel, az nem is ment ki a vízre igazán nagy szélben, az túl óvatos. Ilyen tapasztalatok nélkül pedig nem lehet valóban megismerni ezt a sportot. Éppen ezért oktatják is, hogyan kell borulni, és hogyan kell a felborult hajót talpára állítani. Ilyenkor az uszonya fölfelé áll, abba kapaszkodva vissza lehet billenteni.

– Mire való ez az uszony?

– Mélyen a vízbe nyúló, nagy felületű lap, ami az oldalcsúszást akadályozza meg. Ennek köszönhető, hogy a vitorlára ható szélerő nem oldalra viszi a hajót, amerre egyébként természete szerint nyomná, hanem ez az erő előremozgássá alakul. Részben a kormánylapát is ezt szolgálja, sőt magának a hajótestnek a vízbe merülő része is így van kiképezve.

– Hány éves korig fér bele az ember az optimistba?

– Tizenhárom-tizennégy éves korig, de ketté van osztva a mezőny kicsikre és nagyokra. Én már a kicsik között tudtam magyar bajnokságot nyerni 11 évesen, tehát elég hamar sok tapasztalatra tettem szert. Attól kezdve nemzetközi versenyekre is jártunk. Az első ilyen Bulgáriában volt, egyben ez volt az első tengeri élményem is.

– Nagyon más a tenger, mint a Balaton?

– Egészen más, főleg egy kishajós számára, aki még nem látott soha tengert, és megérkezik oda egy ilyen lélekvesztővel. Ha olyankor a víz egy csöppet morcosabb arcát mutatja, bizony, meg tud szeppenni egy kislegény, de nekem szerencsém volt, azóta is szívesen vitorlázom tengeren.

– Minden vizet külön meg kell ismerni, mindnek megvannak a maga tulajdonságai, más a hullámzás, más a széljárás?

– Igen, meg kell tanulni és ki kell tapasztalni mindegyiknek a szeszélyeit, a szokásait. A magyar versenyzőknek megvan az a szerencséjük, hogy a Balaton kitűnő tanulópálya. Túlzás nélkül mondhatom, hogy sokkal jobb, mint a tenger, mert nagyrészt megvannak ugyanazok a tulajdonságai, tehát ugyanolyan visszajelzéseket is kapunk, mint egy tengeri vitorlázó, másfelől viszont sokkal jobb alkalmazkodást követel, mert jóval gyakrabban fordul a szél és kiegyensúlyozatlanabb is, gyakran változik az ereje. Nem ritka, hogy teljesen eláll, vagy épp ellenkezőleg, igen erős lökések tarkítják. Azonkívül a hullámzása is nehezebben kiismerhető, mert a víz sekélysége miatt viszonylag magasak és rövidek a hullámok. Tengeren, nagy szélben valamivel könnyebb vitorlázni, mert kiszámíthatóbb. Ott inkább az áramlás szokott gondot jelenteni, az a Balatonhoz képest szokatlan számunkra. Azonkívül a hullámzás attól is függ, hogy a nyílt víz felől fúj-e a szél, vagy a szárazföld felől. Utóbbi esetben a tenger hasonlóan viselkedik egy tóhoz. Ugyanakkor a hatalmas vízfelület miatt gyakori, hogy nem onnan jönnek a hullámok, ahonnan a szél fúj. Például egy előző esti vihar hullámai még mindig érkeznek, amikor a szél már rég más irányból fúj és ezen az alaphullámzáson kialakít egy más irányú hullámzást, ami meg tudja keseríteni a vitorlázó életét.

– A tengeri versenyeket is kijelölt pályán rendezik?

– Részben igen. Abban a hajóosztályban, ahol én versenyzek, a repülő hollandiban, csak pályaversenyek vannak. Általában háromszög alakúak a pályák, ez a klasszikus olimpiai forma, de vannak négyszög alakúak is. A tengeri versenyek másik formája a hosszú távú, azokon én nem nagyon szoktam indulni.

– Mit tekintenek hajóosztálynak?

– Különböző hajótestek és különböző vitorlák eltérő menettulajdonságú hajókat eredményeznek. Az azonosakat tekintik egy hajóosztálynak. Mivel a versenyzők adottságai is különbözőek, mindenki megkeresi a neki legmegfelelőbbet, abban versenyezve tudja a legtöbbet kihozni magából. Szerintem több, mint ezer hajóosztály van már a világon.

– Például valaki tervez egy vitorlást, ha jól sikerül, mások is építenek olyat, és egyszer csak kialakul egy hajóosztály?

– Igen. De nem mindegyik számít nemzetközinek, némelyiket csak egy-egy országban használják, mert nem terjedt el. Nálunk döntően az előbbiek vannak.

– Az önéről mit érdemes tudni?

– 1952-ben született és azóta óriási fejlődésen ment keresztül. Mindig tudta követni az idők változásait, illetve nagyon sok újítás ezen a típuson keresztül jött be a vitorlássportba, amelyeket azóta is használnak. Meglehetősen bonyolult jószág, mert szinte minden részlete állítható. Vannak hajók, amelyekbe az ember csak beleszúrja az árbocot, és legfeljebb van még egy-két kötél, amivel a vitorla állásán változtatni tud, azzal kész, meg kell elégedni annyival. A repülő hollandinál az egyik legnagyobb újítás az volt, hogy menet közben lehet állítani az árboc dőlésszögét, tehát nemcsak a három vitorla szabályozható, hanem a tartó árboc is. Így sokkal könnyebben lehet alkalmazkodni a szél változásaihoz, és biztonsággal lehet vele hajózni egészen erős szélben is. Éppen ezért fontosabb a technikai tudás, mint más hajók esetében. Nem akarok belemenni a részletekbe, de annyit érdemes megemlíteni, hogy amikor a hajó levegőben lévő részét változtatjuk, természetesen a vízben lévő felületet is változtatnunk kell, hogy a súlypont optimális helyen maradjon, tehát azt a bizonyos uszonyt följebb vagy lejjebb kell ereszteni, de ennél a típusnál előre vagy hátra is lehet állítani menet közben. A kormányerőn lehet érezni, hogyan jó a hajónak.

– Az állításokat pedig a segítőtársa végzi?

– Van, amit neki kell elvégeznie, de a kötélzet java részét a kormányos maga is tudja módosítani.

– Nagyobb tengeri hajókon 15-20 fős is lehet a legénység?

– Vannak ilyenek, de az már teljesen más világ. Azok nem is uszonyos, hanem tőkesúlyos hajók, ott a vízbenyúló felület súlya fontosabb. Az tart ellent a szél hajót oldalra dönteni igyekvő erejének. Az ilyeneknél a legénység egy részének nem is kell tudnia vitorlázni, pusztán a fizikai erejük miatt kerülnek a fedélzetre, főleg a komolyabb, nagy megmérettetéseken, az Amerika Kupán vagy a földkerülő versenyeken. Én is versenyzek a Balatonon egy tőkesúlyos hajóosztályban, ahol 5 fős a legénység, ott a csapat együttműködése is más hozzáállást kíván, sokkal nehezebb összeszokni.

– A kormányosnak kell vezényelnie a legénységet, mint egy karmesternek?

– Elvileg igen. Az lenne a jó, ha mindenki tudná a feladatát, de hat embernél ez nem olyan egyszerű. Mivel nekem nem ez az alap hajóosztályom, nem tudunk annyit gyakorolni, hogy elegendő lenne.

– Mire kell elsősorban figyelnie a versenyzőnek?

– A rajt a legfontosabb, ott sok minden eldől. Minél rövidebb egy verseny, annál több múlik a kezdésen, és mostanában egyre rövidítik a pályákat, egyre gyorsabbak lesznek a versenyek, hogy a közönség könnyebben tudja követni, és televízión könnyebben közvetíthető legyen. Ezért is olyan népszerű az Amerika Kupa, ahol kettesével indulnak a hajók. Egy szokásos versenyt, a bennfentesek kivételével, senki sem tud élvezni, ott látszólag összevissza mennek, de már pusztán a sokaságuk miatt is teljesen áttekinthetetlen a mezőny egy kívülállónak. A versenyzőt azonban a váratlan helyzetek teszik leginkább próbára, hiszen ezekre nem lehet felkészülni. Ilyet okozhat a szél vagy a víz is, de többnyire azok a tisztelt versenyző társak, akik nem tartják be a szabályokat. Természetesen olyan is előfordul, hogy valaki technikai hiba miatt keveredik az ember elé, és hiába lenne nekem útjogom, ki kell kerülnöm. Ilyenkor azonnal kell dönteni, könnyű hibázni. Sok olyan helyzet adódik, amelyek az előre eltervezett stratégiát felboríthatják.

– Eddig négyszer lett világbajnok. Mi kell ahhoz, hogy valaki folyamatosan ilyen színvonalon tudjon maradni?

– A vitorlázás különbözik más sportoktól abban, hogy nem lehet belefáradni, kiöregedni belőle, hiszen túl nagy fizikai erő nem szükséges hozzá, itt inkább fejben dől el a küzdelem. Ugyanakkor versenyről versenyre nő az ember tapasztalata. Mégis azt hiszem, a mi egyik legnagyobb előnyünk kettőnk együttműködésében rejlik, kitűnően tudunk közösen dolgozni Domokos Andrással – 1987-től versenyzünk egy hajóban. Itt rengeteget számít az összeszokottság, nagyon érezni kell egymást. Természetesen kell hogy legyen késztetés az emberben a versenyzésre. A mi esetünkben ennek nem tett jót, hogy 1992-ben kivették a hajóosztályunkat az olimpiáról. Éppen akkor kezdtünk ezzel versenyezni, nagyon rosszul esett.

– Mitől függ, hogy egy hajóosztályt betesznek-e az olimpiára vagy kivesznek?

– Főleg az üzleti szempontok számítanak, a sport értéke alig jön szóba. Szerintem mára nagyon sok ember előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az olimpiát mindenekelőtt az üzleti érdek mozgatja. Ez a gépezet úgy bekapja a versenyzőket, hogy szinte semmi sem számít nekik, ráadásul erősen függenek anyagiak miatt is az elért eredményektől, így a sport igazi lelkülete, a test és a lélek nemesítése jóformán eltűnt belőle.

– Hogyan jelenik meg a vitorlások esetében az üzleti érdek?

– Például nem mindegy, milyen anyagból van egy hajó – természetesen ma már kizárólag üvegszál erősítésű műanyag testekről van szó, fahajóval senki sem indul. A versenyképesség szempontjából fontos, hogy mennyire kemény a test, márpedig ezek a műanyagok egy idő után felpuhulnak. A miénkhez használható epoxi, ami igen kemény, tartós anyag, ezért egy repülő hollandival hat-nyolc évig is csúcson lehet maradni, tehát ritkábban vesz az ember újat. Ezzel szemben például a laser hajóosztály olimpiai maradt, mert ott előírás, hogy csak poliészterből lehet megépíteni, aminek következtében évente ki kell cserélni. Így sokkal többet lehet eladni, és csak a hajótest 1,5 millió forint.

– A tatai edzőtáborban régebben volt egy idézet a falon: "A sport megtanít győzni, vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít." Manapság mintha nem erre tanítaná a sport a versenyzőket.

– Amikor a pénz betüremkedett az olimpiára, elkezdett rossz irányba haladni. Ma már akkora összegek mozognak a versenyzők mögött, akkora csapatok dolgoznak velük, amelyek a hajó felkészítésétől a meteorológiai információkon át az áramlások méréséig mindenben segítik őket, amelyek csak hatalmas támogatói háttérrel tarthatók fent. Egyáltalán túl nagy tétje van egy-egy győzelemnek, és ez tönkreteszi az olimpiai eszmét. A vitorlázás talán annyiban szerencsés, amennyiben a dopping nem érinti, hiszen nem teljesítménysport.

– Fiatal ember lévén az életéről túl sokat nem beszélgettünk, de legalább dióhéjban mondjon valamit.

– Földrajz-testnevelés szakon végeztem az ELTE-n, aztán a Testnevelési Egyetemen folytattam nappalin tanári szakon, és ezzel párhuzamosan a vitorlásedzőit is elvégeztem. Két évig dolgoztam is edzőként saját egyesületemben, a Spartacusban. Érdekes, hogy milyen sokat tanultam a gyerekekkel való foglalkozásból. Egyébként is nagyon szeretem őket, de abban az időszakban még külön szerencsém is volt, hogy kitűnő képességű társaság volt a kezem alatt, akik közül azóta már komoly versenyzők kerültek ki. Aztán úgy hozta a sors, hogy elkezdtem dolgozni annál a sportszer-nagykereskedő cégnél, amelyik támogatott, és egy idő után már csak ezt a munkát végeztem, mert Magyarországon a vitorlásedzői szakma sem túl népszerű, nemcsak a vitorlássport.