– Nem bánta, hogy nagyvárosi létre kényszerült? Annyira szereti a természetet…

– Akinek olyan szerencséje van, hogy a Sas-hegyen nőhet fel, az soha nem tudja elfelejteni azt a várost, akárhova is kerül később. A mi gyerekkorunkban, az ötvenes évek végén még óriási nagy telkek voltak, ibolyát lehetett szedni, szánkózni lehetett a Sas-hegy lejtős utcáin, alig voltak autók, az egész gyereksereg boldogan rajzott a környéken. Családom révén annyiban kötődtem későbbi szenvedélyemhez, a borhoz, hogy édesanyám még Kecskeméten egy borászati laboratóriumot vezetett, és az ő édesapjának volt szőleje is. Apai nagyszüleim ilyesmivel nem foglalkoztak, nagypapám tisztviselő volt a háború előtt. Később mint nyugdíjas nagy élvezettel hódolt szenvedélyének: a kecskeméti művésztelepen vásárolgatta fel az ott alkotó festők képeit. Én is minden kitűnő bizonyítványomért kaptam egy értékes festményt. Az év végi kötelező cukrászdalátogatás persze nem maradt el, de tudtam, hogy az én ajándékom kicsit más, mint a nyalóka meg a fagyi. Érdekes módon valahogy mind a két nagypapa így a maga eszközeivel befolyásolta az életemet. A férjemmel már korábban elkezdtük a festménygyűjtést, mint a borászatot.

– Milyen pályát választott diák korában, mikor még nem tudta, hogy a borászat lesz az igazi?

– A Külkereskedelmi Főiskolára jártam, és azt elvégezve az Interkoncerthez kerültem, ahol az volt a feladatom, hogy Magyarországon vendégszereplő külföldi művészeket kísérgessek, szervezzem a próbáikat, tolmácsoljak nekik, intézzem ügyes-bajos dolgaikat. Az én feladatom volt az is, hogy a fellépti díjukat készpénzben kifizessem. Akkor még az volt a szokás, hogy előadás szünetében kapták meg a pénzt, emiatt elég sok valuta volt nálam mindig, ezért kocsi vitt az Operához és hozott haza. Kellemes élet volt. A feladataim egészen odáig terjedtek, hogy mondjuk az egyik művész otthon felejtette a borotváját, a másik meg, egy énekesnő, közölte, hogy ha most azonnal nem teszünk be még egy kanapét az öltözőjébe, akkor este már föl sem lép. Olyankor mindenkinek ugrania kellett. Néha nem volt könnyű, huszonkét éves fejjel még nem volt elég emberismeretem. Vagy az egyik balett-táncosnő két kutyával érkezett, és a kutyák csak bélszínt ettek nyersen átdarálva, akkor mindennap mennem kellett a henteshez húsz deka darált bélszínért. Ilyen komoly kihívások is akadtak. Ezzel együtt igen érdekes időszaka volt életemnek, rengeteget tanultam, kivételes emberekkel ismerkedtem meg fiatal fejjel, sok művésszel tudtam beszélgetni.

– Honnan van a német neve?

– A férjem német volt. A Balatonon ismerkedtünk meg tizenhat éves koromban, évekig udvarolt nekem, végül huszonnégy évesen mentem hozzá, mikor már elkezdett magyarul tanulni. Édesanyám félrehúzott a konyhában, hogy te, ez már biztos, hogy komoly, már magyarul is tanul. Azért húztam ennyi ideig, mert semmiképpen nem akartam Észak-Németországba költözni, ahol ő élt. Nyolc év levelezés és gyakori itteni találkozás után döntöttem úgy, hogy tényleg ő az igazi. Végül így kerültem mégis Németországba, azért, mert ő orvos volt, és 1976-ban nem tűnt feltétlenül vonzónak számára az itteni munkavállalás. Négy fiunk született.

– Hogyan jutott eszükbe Tokajban szőlőt vásárolni, és borászkodásba kezdeni?

– Mikor a gyerekek kettő, négy, hat meg nyolc évesek voltak, eljött az ideje arra gondolni, hogy egyszer majd nagyok lesznek. Régi vágyunk volt egy tokaji birtok. Az 1990-es nyitás után ez már nem is látszott lehetetlennek, a befektetés sorsa sem tűnt bizonytalannak, hiszen világos volt, hogy más irányba indul az ország. Ide, Abaújszántóra a következő évben vetődtünk el, a férjem mindig szeretett túrázni, sokat járt a borvidéken, így fedezte fel, ha szabad így mondani, a zászlós hajónkat, a Pendits-dűlőt. Azért kapta ezt a nevet, mert a híres Sátor-hegynek ezen a meleg déli lejtőjén pendül meg tavasszal először a természet. Ez a pince, ahol vagyunk, eredetileg egy lengyel borkereskedőé volt, jó adottságú, egyenletes hőmérsékletű. Tokaji bort csak helyi pincében lehet készíteni, azzal az élesztővel, ami az itteni levegőben van. Szerencsém volt, hogy nem egy kész birtokot kellett megvenni, hanem kiválaszthattam, melyik szőlőt szeretném. Apránként vásároltuk össze a területeket, mindenütt a hegyek meredekebb, teraszosan művelt részét keresve, ahol a legjobb minőség terem. Kérdezte is egy barátnőm egyszer, hogy lehet, hogy minden szőlőmből olyan szép a kilátás. Csak olyanokat vettem meg, ahol jól éreztem magam, ahol jó volt lenni, és ahol a teraszok újjátelepítését szívesen felvállaltuk. Fokozatosan hódítjuk vissza a hegy tetejéről lefelé terjeszkedett erdőtől a korábban évszázadokon át művelt, de a szocialista időkben a gépi művelés elterjedése miatt elhanyagolt teraszokat. Legnagyobb fiam, Stefan még egy favágó tanfolyamot is elvégzett ezért, ő irtja az erdőt szívós munkával, szereti csinálni. Mikor 1991-ben idejöttünk, úgy éreztem, szégyen, hogy ezt a kiváló területet nem műveli senki, hogy egyetlen liter bor sem terem rajta, pedig a tizenhetedik század közepén Szántó határában a Rákóczi-családnak még három szőleje volt. Ez lehetett az egyik, mert gondolom, nem az északi lejtőn vásároltak földet. Akkor senkit nem érdekelt a sok évszázados hagyomány, elhagyták ezt a szép területet.

– Hogyan tanult bele a szőlészborász mesterségbe?

– Szerencsém volt ezzel is, mert olyan környezetbe kerültem, ahol sok kiváló szakember valójában velem együtt kezdte tanulni, hogyan is kell kézműves módon csúcsminőséget termelni. Legyen az Szepsy István vagy Árvay János, de mondhatnám Demeter Zoltánt, Gergely Vincét, akikkel mi az úgynevezett mádi kört alkottuk, és akikkel rengeteget beszélgettünk, hogy egyáltalán milyen irányba is kéne elindulni, milyenek legyenek a boraink. Természetesen készültek szép borok kis mennyiségben korábban is, hiszen akadtak gondos pincemesterek, akik el tudtak tenni egy-egy tétel kivételes aszút. De fiatalabb száraz borok, furmintok, hárslevelűk nem voltak, azokat ki kellett találni, hogy milyenek legyenek. A furmint olyan szép hangszer, amin a száraztól a félszárazon, félédesen át a késői szüretelésű édesig, az aszúig, az aszúesszenciáig mindent be lehet mutatni, lehet rajta játszani. Emlékszem, mindenki kísérletezett, főleg Szepsy Pistáról tudom, mennyi kudarcot élt át, eleinte kinevették, azt mondták rá, hogy bevezette a fürt nélküli szőlőtermesztést, ugye, mikor elkezdte a még zöld fürtök egy részének eltávolítását, hogy a megmaradó termés tartalmasabb legyen. Régebben sokat beszélgettünk ezekkel az emberekkel, akkor még volt időnk egymásra, most már kialakultak a birtokok, ez mindenkit erősen leköt. Jó volt megosztani a gondokat, kóstolni egymás borait, és hallani a véleményt a magunkéról – izgalmas időszakot éltünk. Mindegyiküknek van két-három gyereke, tudom, milyen anyagi gondokkal küzdöttek akkor a családok. Azt a színvonalat, amelyet ma tapasztalunk, rendkívül komoly erőfeszítések árán, nélkülözések között teremtették meg. Gyakran azt sem tudták, miből fogják kifizetni a téli tüzelőt, meg a három gyereket miből küldik a kollégiumba, ennek ellenére fölvállalták ezt az óriási feladatot. Az ő önfeláldozásuk nagy példa volt számomra. A legjobbat akarták, és mostanra el is jutottak oda. És amit legfontosabbnak tartok: elérték, hogy az emberek gondolkozzanak. Az ő munkájuk révén indultunk el azon az úton, amelyen ha továbbhaladunk, azt hiszem, meg lehetünk elégedve. Gyönyörű birtokok jöttek létre, stílusok alakultak ki.

– A hagyományok iránti tiszteletével, és a tájjal való együttéléssel szép összhangban áll, hogy nem vegyszerekkel védekezik a kártevők ellen, hanem úgynevezett biogazdálkodást folytat. Mi ennek a lényege?

– Együttélés a természettel, a természetessel. Valójában nem is ennek a gazdálkodási módnak kellene nevet adni, hanem a vegyszeresnek, hiszen ahogy mi termelünk, azonos azzal, ahogy az emberiség mindig is gazdálkodott. Permetezni nekünk is kell, ez természetes, főleg a mostani csapadékos, párás, meleg júliusban, az ilyen idő kedvez a gombák, elsősorban a lisztharmat terjedésének, de csak rezet, ként és növényi főzeteket, csalánt, mezei zsurlót használunk, a szőlőnövénybe felszívódó szereket nem. Három éve kezdtünk bele, de akkor már három éve készültem rá. Ebbe nem lehet egyik napról a másikra beleugrani, föl kell mérni, hogy az ember tudja-e vállalni, vagy nem. A gyümölcs ízében nagy a különbség, amit az tudhat igazán, aki evett már holland paradicsomot, meg evett szép magyar nyáron termett paradicsomot is. Nem tárcsázunk a szőlősorok között, hagyjuk a természetes növényzetet nőni, csak kaszáljuk, és egy évben kétszer fölszántjuk, de azt is lóval. Elég sok kézi munkával jár, ezért is költséges, nem beszélve a ragadozó atkák kihelyezéséről, amelyek a szőlőt károsító atkákat pusztítják. Ebben a gazdálkodási módban sokkal jobban együtt kell élni a szőlővel, ha azt akarjuk, hogy ne legyen beteg. A növény biztosan érzi, hogy engem érdekel, milyen az ő közérzete. Ha nagyon nyugodtan akarom befejezni a napomat, kimegyek a szőlőbe, és dolgozgatok egy-két órát. Mindig másik ültetvénybe, hogy mindegyik érezze a jelenlétemet. Nem szeretném azt állítani, hogy a biobor jobb, mert igen rossz bioborok is vannak, csak azt mondom, hogy ez a gazdálkodás egy bizonyos természet és világkép. Ebbe beleférnek a kudarcok is, mert az élet erről is szól.

Boros Károly