– Zenei vagy életrajzi élmény alapján a írta könyvét?

– 2011-ben, az ünnepi Liszt-évben kértek fel, hogy előadást tartsak egy konferencián Liszt, a konzervatív forradalmár címmel. Ezután gondoltam arra, hogy a Wagner-bicentenáriumra írok egy tanulmányt, ám az ötvenedik oldalnál szembesültem azzal, hogy könyv lesz belőle. Ami Wagnerről az elmúlt évtizedekben megfogalmazódott bennem, helyet kért magának a tanulmányban, és néhány új kérdés is felmerült.

– Felkereste tán a meghatározó helyszíneket is?

– Csupán a szellemi tájakat kellett bebarangolni. Szerencsére már a családban is volt bizonyos Wagner-kultusz, dédszüleim, nagyszüleim és szüleim is rendszeresen látogatták az Operát, s nagybátyám régi, 78-as fordulatszámú, bayreuthi lemezei is megvannak még. Belenőttem tehát az operába, a wagneri művészettel való ismeretséget pedig nagyban elősegítette, hogy Liszt mindig is kedvenc zeneszerzőm volt, s minél jobban megismertem Lisztet, Wagner annál közelebb került hozzám.

– Bölcseleti, filozófiai szempontból is foglalkozik Wagnerrel. Miért?

– Mert nemcsak zeneszerző volt, hanem gondolkodó is. Amikor a Wagner Társaság meghívott, hogy Wagner, a filozófus címmel tartsak előadást, utaltam rá, hogy a XIX. század közepe kulturális és társadalmi szempontból is válságos időszak volt. Ez utóbbinál elég csak az 1848-as forradalmakra gondolni. Ami pedig a kulturális válságot illeti, az 1830-as évek zenei világa, összefüggésben a polgárosodással, meglehetősen siralmas állapotban volt. A művészet egyre inkább elüzletiesedett. Wagner ezzel szemben is megfogalmazta programját. Másfelől a kulturális jelenségek specializálódtak. Wagner válasza erre az összművészet eszméje volt, tehát a különböző, szakosodott művészeteket ismételten egységben kell megjeleníteni, hogy a lét teljességét hiánytalanul kifejezhessük. Erről szólnak Wagner teoretikus munkái, bár hozzáteszem, igen jelentős történelembölcseleti gondolatokkal is megajándékozta a tudományt. Elég csak arra utalnunk, hogy Nietzsche Tragédia születése című könyve Wagner 1849-ben írt Művészet és forradalom című művének a kibontása. Igaz, Nietzsche a wagneri mű megírásakor még csupán ötesztendős volt.

– Sokan nagyon nehéznek tartják Wagner zenéjét.

– Glenn Goulddal, a kiváló zongoristával értek egyet. Lejátszotta Bach Kromatikus fantázia és fúga című művét, majd felsóhajtott: „Legközelebb ilyet csak Wagnernél hallunk.” Wagner figyelmét egyébként Liszt Ferenc, a kor legmodernebb zeneszerzője hívta fel a jelentős barokk szerzőre, Bachra. A wagneri mű csúcsa a Trisztán és Izolda, ahol zenei előzményként éppúgy megjelenik a liszti modernitás, mint a bachi összetettség. Amikor Wagnerről beszélünk, nem kerülhetjük meg, hogy Bachról, Beethovenről, Mozartról, Gluckról, Schubertről, Weberről beszéljünk, mert mindnyájan benne vannak a zenéjében. Következésképp, ha rá azt mondjuk, hogy nehéz, az említettekre is ezt kellene mondanunk. Wagner művészete persze igen modern. Ám Liszt a tudatosabb újító, akit Wagner ezért is csodált. Wagnernél a kifejezés pontosságán és a kidolgozás alaposságán van inkább a hangsúly. Sokszor gondolta úgy, hogy a Liszt-művek zsenialitásuk ellenére olykor kidolgozatlanok, pedig éppen a kidolgozás aprómunkájában rejlik a munka öröme. És ez gondolkodás különösen tiszteletre méltó nála, az a mesteremberi tisztesség, ahogy a felvetett témákat teljes precizitással és művészi alázattal kidolgozza.

– A két zeneszerző óriás később családi kapcsolatba került. Ezt követően a vitáik mennyire voltak élesek?

– Zenei viták közöttük nemigen voltak, elég arra utalnunk, hogy amikor Liszt meghallotta Wagner Rienzijét, rögtön szívébe fogadta a szerzőt és művészetét. Inkább kölcsönös megértés jellemezte kapcsolatukat, ugyanakkor kétségtelen, hogy a késői, nagyon modern Liszt-kompozíciók vonatkozásában Wagner igen sokat tépelődött. Ő és felesége, Liszt leánya, Cosima úgy vélték, hogy e munkákban az aggkori szenilitás mutatkozik meg. Ám, ha meghallgatjuk a Parsifal grál kórusait, majd Liszt Magyar történelmi arcképek című zongoraciklusát, hallani fogunk bizonyos hasonlóságot a komor tónusokban és az atonalitás felé vonzódásban. Ekkor jövünk rá, hogy csupán elterjedt közhely, hogy az idős Liszt kompozícióit Wagner nem értette meg. Rájövünk, hogy Wagner, minden értetlensége ellenére nagyon is sokat foglalkozott Liszt öregkori darabjaival. Különösen árulkodó, amit saját álmáról ír. Cosima elmondja, hogy Richard egyszer rettenetesen ébredt, borzasztó álma volt. Ebben Liszt lenézően, fölényesen nézett rá, de ő azt válaszolta magában, hogy „Megállj, nem láttad még az utolsó partitúrámat. Azután majd másként nézel rám. Vagy már annyira elhülyültél, hogy meg sem érted?”. Az álomban sokszor fordítva tárul fel a valóság, hiszen Wagner végül is azt mondja, aki a másik darabját nem érti, az vesztette el az eszét. De hisz a valóságban Wagner az értetlen! Wagner tehát beismerte, hogy ezekben a késői Liszt-kompoziciókban lehetett valami. S a Parsifalban hallhatjuk is, hogy sokkal többet érthetett meg a késői Liszt darabokból, mint ahogy azt a mai kutatás feltételezi.

– Milyen tulajdonságát emelné ki Wagnernek?

– Hallatlanul invenciózus és ötletgazdag szerző volt, ugyanakkor az utókor jelentős része gőgös komponistaként jellemzi. Valójában igen szerény volt. Levelezésében számtalanszor olvasható, hogy önmagát ötletszegény komponistának tartja. Miért? Mert rendkívül tudatos alkotó volt, aki teljesen tisztán látta az őt érő hatásokat, és erre mindig emlékezett. Nála feledékenyebb komponisták sokkal inkább eredetinek képzelik magukat, mert nem emlékeznek az őket érő hatásokra. A művészi tudatosság és invenciógazdagság mellett érdemes hangsúlyozni továbbá a wagneri művészet polifóniáját.

– Hová lehet őt sorolni a német operairodalomban?

– Wagner nemcsak a német, hanem az egész zeneirodalomban páratlan. Wagner öröksége nehéz, hiszen hihetetlen ösztönzést adott, de csapást is mért a német zenekultúrára, amikor Wagner-epigonok hada bukkant fel. Az olasz zene azért tudott szabadabban fejlődni, mert a bel canto hagyományok megóvták azt Wagner túlzott hatásától. Német területen olyan zseniknek kellett jönni, akik eredetit tudtak Wagner után is alkotni. A szimfónia világában például Anton Bruckner, az opera terén pedig Richard Strauss. Bár tisztelték Wagnert, maguk is originális zsenik voltak, akik újabb távlatokat nyitottak a zene fejlődésének.

– Képes-e értékelni Wagnert, aki nem zenész?

– Miért ne? Más kérdés, hogy minél jobban ért valaki a zenéhez, annál jobban fogja értékelni a polifónia, az ellenpont és a hangszerelés hihetetlen wagneri teljesítményeit. Mindez azért is nagyon érdekes, mert ugyan bizonyos tanári segítséggel, ám Wagner autodidakta módon sajátította el az összhangzattant és ellenpontot. Amikor a wagneri zeneművészet az atonalitásba kezd hajlani, és Liszttel már a dodekafóniát előlegezik meg, ott ráadásul egészen más összhangzattani szabályok érvényesülnek, s ahhoz teljesen új harmonizálást és ellenponttechnikát kellett alkalmazni. Ezért is hihetetlen, hogy egy új zenei dimenzióban a bachi magasságokban volt képes maradéktalanul kifejezni magát.

– Mascagni, Verdi, Bach zenéje könnyebben befogadható, mai szóval slágerzene.

– Ez nagyon érdekes kérdés, mivel a wagneri életmű több rétegű. Van a korai időszak, amit nagyjából a Rienzitől számítanak a Rajna kincséig. Utána következik az az időszak, amibe beletartozik a Ring, a Walkürtől az Istenek alkonyáig, a Trisztán és Izolda, a Nürnbergi Mesterdalnokok és a Parsifal. Az egész életmű legnagyobb teljesítménye talán a Trisztán és Izolda, amit személyesen azzal tudok alátámasztani, hogy bár a wagneri zene igen korán szinte evidencia volt számomra, a Trisztán sokáig feltörhetetlen maradt. Titka csak a XX. századi zenével, Sztravinszkij és Bartók művészetével való megismerkedés után nyílt meg előttem. Önálló naprendszer a wagneri univerzumban, ami nemcsak a korábbi zeneszerzők felől, de a korai Wagner irányából is megközelíthetetlen. A XX. századi zenének a lényegét kell átérezni ahhoz, hogy a Trisztánban rejlő titkok feltáruljanak.

– A könyvben szereplő témák némelyikét, így a Wagner–Nietzsche, Wagner–Liszt kapcsolatot drámai formában is feldolgozta.

– Dunai Tamás színre szeretné vinni Kecskeméten egy „egzisztencialista panelkomédiámat”, az Utolsó felszólítást, és arra biztatott, ha van még témám, írjam meg. A Wagner-könyvet akkortájt fejeztem be, így elkészült a Palazzo Vendramin, amit a Wagner Társaság már közzétett honlapján. Az újdonság iránt nyitott, nagyszerű színész-igazgató, Rác­kevei Anna és a kiváló debreceni rendező, Mispál Attila jóvoltából a darabot tavasszal mutatják be a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház által szervezett kortárs drámafesztiválon, a DESZKÁ-n. Ugyanitt kell megemlítenem Jordán Tamást is, akinek biztatása igen sokat segített, és aki egy másik darabomat, az Őrültek szigetét tervezi közönség elé vinni Szombathelyen.

– Miről szólnak ezek a darabok?

– Hétköznapi bolondságainkról és a menekülés lehetséges útjairól. Olykor filozofikusan, máskor abszurd módon, vagy épp prózai húrokat pendítve, de reményeim szerint humorosan. A Palazzo Vendraminnal sem volt más a célom, mint hogy az olyan zsenik, mint Wagner, Liszt, Nietzsche és persze Cosima emberekként álljanak előttünk, esendőségükkel, gyanakvásaikkal, vonzalmaikkal, adott esetben humoros vonásaikkal.

Szakács Gábor