Megváltás
Kétéves előkészítő munka után nyílt meg a modern és a kortárs képzőművészet legjelesebb külföldi és magyar alkotásait bemutató tárlat, amely hazai mércével nézve voltaképpen egyedülálló. Nem csupán egy nagyszabású kiállításról van szó, amely Picasso, Chagall, Warhol, Dalí, Munch, Serrano, Munkácsy, Csontváry vagy Gulácsy milliárdokért biztosított képeit vonultatja fel, hanem egy teljesen eredeti ötleten alapuló munkáról. A tárlat minősége, volumene, létrehozóinak felkészültsége is kiemelkedő a magyar modern képzőművészeti produkciók között.
Összesen 51 különböző külföldi intézményből érkeztek műtárgyak a cívis városba, többek között a párizsi Musée D’Orsayból, a montreáli kortárs művészeti múzeumból, finn, cseh, lengyel és persze magyar gyűjteményekből, valamint London és New York neves galériáiból.
Ilyen széleskörű szelekcióra eddig nem volt példa hazánkban. Hovatovább sehol a világon nem láthatta még a nagyközönség ennyire átfogó módon a messianizmus és a megváltás gondolatával foglalkozó modern, valamint kortárs alkotásokat.
– A Messiások fordulópont a MODEM történetében. A jövőben hasonló módon szerveződő tárlatokat szeretnénk rendezni, még akkor is, ha ezzel most talán túlságosan is nagyot vállaltunk. Egy kész kiállítást persze sokkal kényelmesebb és gazdasági szempontból is kedvezőbb megtervezni, de mi olyan tárlatokat akarunk létrehozni, amik nem készen érkeznek ide, és nem is csupán egy-egy művész kiállításoktól függetlenül elkészült munkáit vonultatják fel – mondja Gulyás Gábor igazgató, a tárlat ötletgazdája és kurátora, akinek nehezítette munkáját, hogy a gazdasági válság ez esetben is közbeszólt.
A már alakuló projekt szponzorainak nagy része ugyanis visszalépett, vagy a várhatónál kisebb támogatást tudott csak befektetni a munkába. A nemzetközi viszonylatban alacsonynak számító, 96 millió forintos összeg legnagyobb részét a szállítás és a biztosítás tette ki, de az kiegészült egy megközelítőleg 150 milliós médiatámogatással, így az óriásplakátoknak, rádió- és tv-spotoknak köszönhetően igen nagynak mondható nyilvánosságot kapott a tárlat, amely a nyugati ember létezésének alapvető kérdéseiből indul ki.
– A megváltás kérdése az egyik legfontosabb téma az egész kétezer éves, nyugati, keresztény kultúrában. Bár manapság azt látjuk, hogy a popkultúra és a bulvár vadhajtásai szinte mindent benőnek, legfontosabb kérdéseink mégis nagyon hasonlatosak ahhoz, mint amelyek 100, 500 vagy 1500 évvel ezelőtt lényegi, a mindennapokon túlmutató problémák voltak. A modernitástól kezdődően a megváltás új formában jelent meg a vizuális művészetekben, ami összefügg azzal is, hogy például a festők témaválasztásában immár nem a Biblia lett a legfontosabb forrás, ám ettől függetlenül ma is sok meggondolni valót nyújt a témakör. Mivel a hagyományos értékek a mindennapjainkban jórészt háttérbe szorultak, alig adódik rá lehetőség, hogy olyan fontos kérdésekről gondolkodjunk, mint például a megváltás, egy művészeti kiállításnak viszont éppen az lehet a missziója, hogy teret adjon az elgondolkodásnak – mesél Gulyás a koncepció alapjairól.
Messiások. Maga a cím is kavargó gondolatokat vetett fel, tekintve, hogy sokan már kezdetben sem értették, miért a többes szám.
– A kereszténységben egyetlen Messiás létezik, Jézus Krisztus, de a kifejezés köznevesült egyes nyelvekben, és ez a jelentésátvitel éppen egybeesik azzal a változással, ami a modernitásban történt, s amely módosulással, tehát a megváltás profán megjelenéseivel, a kiállítás kiemelten foglalkozik. Egyes számban joggal lehetne kifogásolni a kifejezést, hiszen az blaszfémikus lenne – mondja a kurátor. A képek bemutatásával a rendezők nem kívántak semmilyen történeti, pszichológiai vagy vallási nézőpontot sem igazolni, a cél az, hogy a téma modern és kortárs vizuális művészeti alkotásokban megjelenő árnyalt közelítései, elbeszélései olyan összefüggésrendben jelenjenek meg, amely aktualizálja a megváltás gondolatát, s így egzisztenciálisan fontossá teszi azt. Ha a cél tehát az, hogy a ma embere átérezze a megváltás szerepének jelentőségét, óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon hanyatló napjaink modern embere igényli-e még a megváltást? Tomka Miklós vallásszociológus szerint a probléma egyáltalán nem új keletű, mivel minden kor embere hajlott arra, hogy látszatmegoldásoknak higgyen.
– Mindig tudtuk, hogy az ember a bűn forrása, de nem gondoltunk arra, hogy ez a bűn társadalmivá nőhet, és a társadalomban szervezetté válhat. A XX. század az államilag megrendezett embertelenségek kora, amikor annak tudatosulása, hogy az ember kiszolgáltatott a társadalom erőinek, alibivé is válhatott. Mintha nem a mi dolgunk lenne, hogy közreműködjünk a megváltásban. A kisember pedig igyekszik is úgy tenni, mintha neki nem kellene megváltás. Elfordítja fejét a bajtól, nem foglalkozik a halállal. A kisemberek egy része minden korban a jólétben, a sikerben, a munkában, a szexben, az alkoholban kereste a megváltást, ezeket egészíti ki a modern korban a szórakoztatóipar, a média és a számítógép virtuális valósága. De mivel mindez legfeljebb időleges megoldást ad, és időnként mindenki szembesül azzal, hogy külső, és az előbbieknél maradandóbb segítségre szorul, a modern ember éppúgy rászorul a megváltásra, és erre időnként éppúgy ráébred, mint a korábbi korok embere. Ezen semmilyen hitetlenség nem változtat – véli Tomka Miklós.
Kérdéses viszont az is, hogy ebben a ráébredésben segíthet-e a művészet, jelen esetben egy képzőművészeti tárlat.
– Az ember bűnössége és megváltáskeresése nagyon mélyen gyökeredzik, a teljes egzisztenciát érinti, amiről semmilyen rendszer nem tud maradéktalan képet adni, így a művészet sem. Ugyanakkor érzékennyé teheti az embert a nagy titkok megértésére, és olyan élményt nyújthat, ami segíthet valamit megérezni a megváltásból – mondja a vallásszociológus, a kiállítás pedig valóban nem maradéktalan képet kíván nyújtani a megváltás témakörében.
Különféle opciókat nyújtva négy elkülöníthető stációra építve járja körül a témát. Elsőként test és megváltás kapcsolatát mutatja fel A miféle test adatott nekünk? című rész keretein belül. A bűnös test megváltásának reménye a XX. század második felében profán és radikális módon újraértelmeződött, hiszen az emberi test addig soha nem tapasztalt módon vált kultikus tárggyá. A testedzés, a plasztikai sebészet, sőt legújabban a klónozás hangsúlyos testreprezentációkká váltak, és ezekre a művészet is reflektált.
A testtel foglalkozó szekció a torinói lepel ábrázolásaival, Krisztus testével indítja útjára a kiállítást, majd egyrészt a XX. század kezdetének megújult testábrázolásával, így például aktok bemutatásával foglalkozik, mint Pablo Picasso Matador és meztelen nő című képe. Másrészt pedig a test belsejének megmutatására koncentrál, olyan példákon keresztül, mint a bécsi akcionizmus, így Hermann Nitsch munkái és Darius Gorczyca Camera Anatomica című fotósorozata, amely női testre vetített röntgenképeket ábrázol.
Vagy épp Grzegorz Klaman Jelképek című műve, amely külön konténert is kapott, ugyanis emberi szervekből, köztük egy kereszt alakú tartályba helyezett emberi agyból áll. A tárlat szervezői egyébként a kiállítás megtekintését természetszerűleg nem ajánlják gyermekek számára.
A kettes számú stáció, A halott ember és a halál kérdését eleveníti fel, mintegy szembesítésként a hétköznapjainkban csupán lappangó, ám szenvedésünk abszolút metafizikai alapját képező halállal. Ennek fontos része Serrano Hullaházsorozata, s valóban, egy halott csecsemő ökölbe szorított keze, egy vörösre lakkozott lábkörmű női holttest vádlijának látványa megsejtet valami olyat, amit egykoron a pokolban égők látványa válthatott ki az istenfélő emberből.
Václav Chochola fényképe – Salvador Dalí Antonio Gaudi megfeszített Krisztusával – vagy Edvard Munch A halottaságynál című képe már csak tovább fokozza a helyzet „pikantériáját”.
Harmadikként A történelem ígérete című szekció következik, amely a társadalmi megváltással kecsegtető eszmerendszerek és a modern nyugati történelem hamis messiásait önti vizuális egységbe, bemutatja a feldolgozhatatlan, évtizedeken át ható traumákat, ugyanakkor ráébreszt, hogy az utópikus ígéretek változatlanul napjaink részei. Itt nem csupán a kommunizmus és a fasizmus jelenik meg, Szervátiusz Tibor Dózsa-szobra uralja a hatalom gigantikus fémcsontvázaként a teret, s körbeveszik olyan „kisebb” megerősítések, mint Wim Delvoye Calliope és Melpomene című, ólomkristályba oltott röntgencsontvázai, vagy a kommunista s egyben katolikus Werner Tübke Fehérterror Magyarországon, valamint Ország Lili Rózsaszín ruha című műveinek ellenpárja. Vagy éppen Christian Boltanski árnyjátéka, amely bebizonyítja, hogy félelemkeltés terén sem a méret a lényeg – a halál ennyire komplex kézzelfoghatóságát és borzongató, emberi közelségét Bergman A hetedik pecsétjéből véltük már felsejleni.
Kicsiny Balázs Ivócsarnok című installációjának hosszú, sötét, szakrális folyosóján át vezet az út az utolsó, A megváltás keresztje című terembe, „a napnyugati kultúra meghaladhatatlan hagyományaként” felmutatván az üdvtörténet legfontosabb óráit, a mérhetetlen szenvedést, az áldozathozatal jelentőségét. Mivel Krisztus nélkül – legyen bár vallásos vagy sem az ember – az elmúlt kétezer év történelme értelmezhetetlen, a stáció célja az, hogy Jézus tanúságtételének eredetiségét és egyetemességét mutassa be úgy, hogy a nem hívő látogatók is lehetőséget kapjanak az őszinte szembesülésre.
Andres Serrano 1989-ben azzal vált világhírűvé pillanatok alatt, hogy a saját vizeletébe mártva fényképezte le a feszületre húzott Jézust. Egyesek istenkáromlást kiáltottak, míg mások az egyébként gyakorló katolikus alkotó bátorságát dicsérték, hogy megmutatta, a XX. század végére miképpen szennyezték be végleg a hagyományos keresztény értékeket. A Piss Christ megtekinthető a kiállításon, miként Bill Viola híres videóinstallációja, a Hírhozó is. S hogy mit jelent ma vajon nekünk a tárlat végén megjelenő, egyetlen Messiás?
– Hosszú idő telt el azzal, hogy megpróbálták belesulykolni az emberbe: Jézus mindenre képes – magyarázza Tomka Miklós. – Aztán éppoly erőszakkal tanították később, hogy a tudomány old meg minden problémát. A harmadik megtévesztő tétel úgy hangzott és hangzik, hogy nincs Isten, nincs mit beszélni róla. Ezekből a zsákutcákból kell kikeveredni ahhoz, hogy az egyén és a társadalom szembenézhessen a valódi Messiással.
Herbák Dóra, Tóth Ádám