Mesebeli gyógyítók

Nagyon jó, hogy Báthory Istvánról, a lengyelek és a litvánok nagy királyáról, Erdélyország fejedelméről végre könyv született, ráadásul mindjárt kétrészes. Annál is inkább hiánypótló vállalkozás ez, mert nekünk, kései utódoknak sok esetben mindössze annyi az ismeretünk róla, hogy előbb ugyan Erdély ura lett, de aztán elment a messzi Lengyelországba, hogy ott verekedjen a lengyel dicsőségért. Gál Vilmos kalandregénye bőven színesíti ezt az egysíkú képet. Megtudhatjuk például, hogy Báthory volt Mátyás után az utolsó olyan magyar uralkodó, aki ráébredt arra, hogy csak egy erős, több országot magában foglaló államszövetséggel tud versenyre kelni a Habsburg- és a török veszéllyel, és mindehhez megvolt a politikai vénája és a katonai tehetsége is. Kár, hogy testi bajai hamar a sírba vitték, így nem tudta megvalósítani az álmát.

A Báthory alakját és korát a középpontba állító műnek azonban mégsem a fejedelem a főhőse, hanem egy elvarázsolt, szinte mesebeli királyfi: néma Mózsi a maga erejéből lett az uralkodó füvesembere, betegségeinek gyógyítója. Az ő és ifjú barátai segítsége nélkül Báthory István lehet, hogy nem uralkodhatott volna lengyel királyként még tíz évig sem, ami földi életében erre jutott neki.