– Édesapjára hogyan emlékszik?

– Egyszer azt mondta, hogy köszönöm Dezsőkém, hogy te is fiúnak születtél, pedig neked már nem is lett volna muszáj. Egyetemi tanár volt, finnugor-magyar összehasonlító nyelvészetet tanított, de sok minden máshoz is értett, többek között nagyszerűen tudott latinul. Olyan jól, hogy amikor meghívták egy előadásra Finnországba egy finnugor kongresszusra, és pohárköszöntőt kellett mondania, azt a megoldást választotta, hogy egy latin szónoklatot vágott ki, mert a finn nyelvészetet ugyan kiválóan tanította, de sosem volt módja finnül beszélni, nem volt kellő gyakorlata. A szónoklata olyan jól sikerült, hogy egészen nagy lelkesedést keltett; tudni kell, hogy abban az időben minden tanult ember jól beszélt latinul. Abban az iskolarendszerben, amelybe mi jártunk, nyolc évig tanították ezt a nyelvet, amely szerintem a legfontosabb az európai műveltségben, és sohasem volt igazán holt nyelv. Ezenkívül hét évig tanultunk németül, és tizennégy évesen választani kellett, hogy valamilyen modern nyelvet tanulunk, vagy a görögöt.

– Ön miért a görögöt választotta?

– Édesapám tanácsára, mert – most mosolyogni fog – engem református papnak szántak, és úgy gondolták, hogy ha megtanulok jól görögül, annak hasznát veszem.

– Végül is az egész Újszövetség görögül íródott, de még az Ószövetségből is néhány irat.

– Így igaz. Természetesen megtanultam jól héberül is, még ma is el tudom mondani a törvényt, hogy (hosszan idéz héber nyelven a Bibliából). Ez magyarul úgy szól, hogy „Én, az Úr vagyok a te istened, aki kihoztalak Egyiptomból, a szolgálat házából…” A hébert javarészt itthon tanultam meg édesapámtól, aki eredetileg református papi végzettséget szerzett, akárcsak nagyapám, de gyülekezet élén sohasem állt, az egyetem lett az ő élete. Azt hiszem, ebben a nyelvben nagyobb jártasságot szereztem nála. Nagyapám szájából hallottam azt, hogy „röstellem a dolgot, hogy nem tudsz zsidóul”. Azért mondta, mert annyira fontosnak tartotta az Ószövetség szövegének ismeretét.

– Ön elvégezte a református teológiát?

– Elvégeztem, de nem lett belőlem pap, mert egyrészt a művészi lét szabadsága és a papi hivatás kötöttsége ütközött bennem, és én inkább a művészetet választottam, másrészt az a felelősség, amivel egy gyülekezet irányítása jár, nem volt nekem való, bevallom őszintén, nem voltam elég érett rá. Viszont görög nyelvtudásomnak köszönhettem, hogy lefordíthattam az Antigonét. Azt a fordításomat nagyon szeretem, szívesen emlékszem arra az időre, mikor azzal a művel foglalkoztam, egy bő év alatt végeztem vele. Így kezdődik: (görögül idéz a műből). Ezt úgy fordítottam, hogy „Én édes egy testvérem, Iszméné hugom…” Ugyanaz a ritmusa, nagyon tetszik ez a verselés, formahíven ültettem át magyarra. Igen fontos drámának érzem, talán a legfontosabbnak a világirodalomban, mert az isteni és emberi törvényeknek való engedelmesség ütközik benne.

– Ahogy a lakásában körülnéz az ember, elég sok rajz díszíti a falakat, néhányat ön készített, de a többi alatt is a Mészöly nevet lehet olvasni. A képek mellett több eredeti irat is akad az 1848-as szabadságharc idejéből, amelyek szintén családi emlékek. Ezek szerint ön egy képzőművész család eltévelyedett sarja, de a katonai hivatás sem volt idegen a felmenőitől.

– Valóban, a képzőművészeti hajlam és tehetség örökölhető, és családunkban ez öröklődött apáról fiúra. Szoktam mondani tréfásan, hogy minden ágon terheltek vagyunk ezen a téren. Rajztanárom, Bukhardt Rezső lehet, hogy nem volt nagy festő, de kiváló tanár volt. Onnan tudhattuk meg, hogy valamelyikünk rajza tetszik neki, hogy azt tanácsolta a diáknak, sohase nősüljön meg, mert a lány szülei rábeszélik, hogy menjen el rajztanárnak, és ezzel beáll egy taposómalomba, ahonnan nem tud szabadulni. Ezen mi mindig mosolyogtunk magunkban, mert tudtuk, hogy egyik modelljével szabályos vadházasságban él. Családunkból elsősorban Mészöly Gézát kell említenem, aki kiváló festő lett, olyannyira, hogy a Géza nevet senki sem adta a gyerekének, nehogy összetévesszék vele. Eredetileg az volt a tervem és a vágyam érettségi után, hogy a Képzőművészeti Főiskolára megyek, de szüleim rendkívül hevesen ellenezték ezt, annyira, hogy nem tudtam ellenállni az ő befolyásuknak, így kerültem a református teológiára, amelynek később nagy hasznát vettem, mert a háború alatt, mikor Budapestet ostromolták, a teológiai végzettség mentesített bizonyos lehetetlen kérések alól. Utólag egy picit mindig restelltem, hogy nem voltam ténylegesen katona, mert a katonai szolgálat érdekes szakasz minden férfi ember életében. A lovaglás tudománya vagy művészete, nem is tudom, hogy mondjam, hagyomány volt nálunk, olyan sok rokonom szolgált katonatisztként. Édesapám egyik kollégája kiderítette, hogy az utolsó lovagi nemzetségek egyike a miénk, kiterjedt dunántúli család vagyunk. A katonák közül Mészöly Farkasról kell szólnom mindenek előtt, aki alezredesként kezdte szolgálni a szabadságharcot, de egy sebesülés folytán hamar ezredes lett, a tizennegyedik jászsági huszárezred parancsnoka. Mészöly Elemér pedig a komáromi várat védte, az utolsó napokban főhadnaggyá léptették elő, Világos után egy hónappal, már rég nem volt kormány, ezért úgy szól a kinevezési okmány, hogy „felsőbb jóváhagyás reményében”.

– Ha valaki olyan jól rajzol, mint az édesapja, miért ellenzi, hogy a fia képzőművész legyen?

– Mindenáron papi pályára szántak a szüleim. De annak ellenére, hogy a teológiai tudományok, különösen a bibliai kor- és irodalomtörténet nagyon érdekelt, élveztem a tanulmányokat, sohasem tudtam elképzelni magamat lelkésznek. Úgy éreztem, hogy a felelősséget nem tudnám vállalni, egy gyülekezet gondját. Ebben önkritika volt. Nekem mindig a költészeten járt az eszem.

– Hogyan lett irodalmár?

– Mióta megtanultam írni, tulajdonképpen egyfolytában mindig költőnek készültem. Első elemista olvasókönyvünk ezzel a mondattal kezdődött: Úr ír. Nahát én arra készültem, hogy olyan úr leszek, aki ír, és így is tettem. Négyöt éves koromban, mikor még nem is tudtam írni, csak mondogattam a verseket, édesanyám pedig leírta. Az ember igazából nem is tudja megmondani, hogyan tanul meg verset írni, mint ahogy azt sem tudja megmondani, hogyan tanulta meg az anyanyelvét. Egyszer csak tudja. Ahogy lélegzeni tudunk. Érdekes, hogy első fordításom, az Antigoné egy része előbb jelent meg, mint első saját versem. Már abban az évben, mikor megtanultam görögül, tizennégy éves koromban. Nem tudok visszaemlékezni arra, mikor jelent meg első versem, de volt egy viszonylag korai írásom, az jut eszembe, a címe Füstbe ment interjú Petőfi Sándorral, ennek a vége egy vers. Az írás arról szól, hogy a lényeg az Istenhez való viszonyunk, ne kalandozzunk el másfelé, mert bármi másról beszélünk, nem a lényegről szólunk. A végén a versben pedig azt mondja Petőfi, hogy nem akar szoborrá merevedni.

– Egy költő akkor merevedik szoborrá, ha már nem élnek a versei.

– Így van. Mindig a szellem fontos, nem az anyag; Istenhez való viszonyunk fontos, nem a földi küzdelem. Imádságaimban mindig hálát adok Istennek hosszú életemért, annak minden örömével és terheivel együtt. Mert a hosszú életnek ugyanannyi terhe van, amennyi áldása.

– Mik az áldásai, és mik a terhei?

– Áldásai, hogy az embernek mindig van módja emlékezni… és a terhei valójában ugyanezek.

– Ha választhatott volna, hogy melyik században éljen, melyik századot választotta volna?

– Ez igen érdekes kérdés, de nem készültem rá. Talán a honfoglalás ideje… Mindig érdekelt engem, és ma is érdekel, hogy őseink hogyan jöttek be ide. Sokszor eszembe jut Trianon is, az a tragédia, amit Trianon jelentett, hogy vajon azt föloldhatná-e valaha, ha egy Európai Egyesült Államok létrejönne. Fiam szerint ez nagy szamárság, és hogy nem oldana meg semmit. Ő okosabb, mint én, valószínűleg neki van igaza.

– Én is úgy érzem, hogy nem oldaná meg. Csak politikai megoldás lenne a határok kérdésére, vagy még arra sem. A békének a lelkekben kell megszületnie, azt a politika nem tudja megteremteni.

– Így van.

– Kortárs irodalmat szokott olvasni?

– E téren nagy mulasztásaim vannak. Megpróbálok ezen segíteni, de kevés sikerrel.

– Idős kora akadályozza, vagy a színvonal?

– Éppen azért nem tudok erről nyilatkozni, mert nem ismerem eléggé, ezért lelkiismeretlenség volna minősíteni. De ahogy mondani szokták, Isten kardja sohasem rövidül meg. A magyar nyelvnek ez a hihetetlen életképessége, hogy átvészelte a századokat, együtt bizonyos versformákkal, ez reményt ad. Szép hosszú életet éltem le, és ez még mindig nincs befejezve. De ahányszor imádkozom, mindig hálát adok Istennek érte.

Boros Károly