A mese alapján Georg Osseg amatőr archeológusnak sikerült rekonstruálnia, hogy kinek és miért kellett meghalnia a spessarti erdő mézeskalácsházában, alig 35 kilométerre Frankfurttól. Az ok, bármennyire is hihetetlen, annak a mézzel és gyömbérrel készített finomságnak a receptje volt, melyet a XVII. század végén kísérletezett ki bizonyos Katharina Schrader. A mézeskalács-készítő hölgyet egy Hans Metzler nevű mézeskalácssütő előbb el akarta venni feleségül, hogy így jusson hozzá a titkos recepthez, ám amikor a nő kikosarazta, boszorkányság vádjával feljelentette.

Azt állította, hogy seprűnyélen lovagol, s aki betér hozzá, meghizlalja, majd megeszi. Az inkvizíció ennek ellenére nem találta bűnösnek, s a férfi zaklatásai elől Katharina a spessarti erdőbe menekült, ahol vett egy házat, amelyben sikeres mézeskalács-sütödét alakított ki. Amikor azonban süteményének jó híre már veszélyeztette Metzler udvari szállítói státuszát, a férfi húgával együtt felkereste Katharinát erdei házában, megölte, s az egyik, még meleg kemencébe dobta.

A mézeskalács készítésének szokását Európában a németek terjesztették el, itthon azonban valószínűleg csak a céhesedés indult meg német hatásra, hiszen már az Árpád-ház idején is foglalkoztak mézeskalácsossággal a méhészettel rendelkező kolostorokban. Biztosra vehető, hogy Mátyás idejében már voltak mézeskalácsosok, akik a Bécsen keresztül behozott keleti fűszerekkel dolgoztak. Különleges formájával és fűszerezésével a négyszög alakú tordai pogácsa vált a leghíresebbé, amelynek sarkaira egy-egy szinte kerek mézeskalácsot tapasztottak és bekenték tojássárgájával, közepén hosszanti irányban bevágták, így sütés közben kinyílt. A Magyarországon használt, fából faragott formák és a díszítések pedig egyértelműen sajátosan magyar, nem pedig nyugati eredetűek. A mézesbábos ezeket a mintákat saját maga faragta ki, rendszerint körtefából, mégpedig fordítva azért, hogy a kész figura a helyes formát kapja. Ezek az úgynevezett ütőfák aztán rendszerint családban maradtak, s apáról fiúra öröklődtek.

A több száz éves formákon reneszánsz, barokk és rokokó díszítések a jellemzőek, ám a mintakincs a kor divatja szerint változott. A XVII. századi minták többnyire bibliai tárgyúak voltak, ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy a mézesek akkoriban fogadalmi, áldozati tárgyak lehettek. A XIX. századra aztán egyre kedveltebbé váltak a világi témák, így a szerelmi jelképek, gyermekjátékok, de a technikai újdonságok is. Nem sokkal később azonban az ütőformák háttérbe szorultak, s helyüket a ma is általánosan használt szaggatóforma vette át.

Érdekesség, hogy a XVIII. századi mézeskalácscéhek szigorúan megszabták az egy-egy mesternél alkalmazható inasok, segédek számát. A debreceni céhlevél például mindössze két inas alkalmazását engedélyezte, de azt is csak úgy, hogy a másodikat már csak az egy évet szolgált inas mellé lehetett felvenni. Ők a mesternél laktak, s egyik feladatuk az volt, hogy minden reggel pontban öt órakor befűtsenek a kemencébe, hat órakor pedig a nyújtófa csörömpölésével jelezzék a munkaidő kezdetét. A két-, illetve hároméves tanulóidő alatt az inasok először a tészta formába nyomkodását sajátították el, s ha kettőnél több beragadt, egy-két mesteri pofon volt a büntetésük.

A mézeskalács korabeli rangját jelzi, hogy értékes ajándékként tartották számon, hiszen Bethlen Gábor fejedelmet külön figyelmeztették, hogy barátságuk zálogául ne felejtsen el mézeskalácsot küldeni a török vezéreknek.

Az évszázadokon át gyakorlatilag töretlenül virágzó mézeskalácsos mesterség a cukrászat és a cukorkagyártás megjelenésével párhuzamosan a XIX. század közepe táján egyre inkább háttérbe szorult, s a mesterek, figyelembe véve a vásárlók igényeit, inkább maguk is kitanulták a cukrászatot. A megmaradt mézeskalácsosok pedig a vidéki vásárokra, búcsúkra szorultak.

Milner Angéla mézesbábos azonban úgy látja, hogy ma újra reneszánszát éli a mézeskalács. Ő több mint másfél évtizede vesz részt kézművesvásárokon, s azt tapasztalja, hogy korosztálytól függetlenül, egyre többen érdeklődnek a süteményei iránt, amelyek túlnyomó része egyébként zsűrizett alkotás.

– A legtöbb mézeskalácsos titokban tartja a receptjét, én azonban mindenkinek, akit érdekel, szívesen elmondom. Az egyetlen titka ugyanis a jó mézeskalácsnak az, hogy rakjunk bele mindent, ami belevaló, s ne sajnáljuk belőle a mézet – vallja Angéla. – A legfontosabb azonban, hogy ha elsőre nem sikerül műremekeket alkotnunk, ne adjuk fel. A mézeskalács készítése amúgy egy nagyon jó játék, amelyet nem lehet idegesen csinálni. Ha feszültebben is ülök le, mire kiszaggatom a formákat, elszáll minden haragom. A mézeskalácsot a karácsonnyal először a skandinávok kapcsolták össze, akik a téli napforduló ünnepén nap formájú, kerek mézes süteményt áldoztak Odin napistennek. Itt még – hozzánk hasonlóan – ma is gyakran díszítik mézeskalács szívekkel, angyalkákkal a karácsonyfát, s szinte minden lakásban megtalálhatjuk a művészi kivitelezésű mézeskalács házat is.

Barta Boglárka

Minden kedves olvasónknak áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk!