Hirdetés

– Mi volt a célja az Újságmúzeum létrehozásával?

– Hogy legyen egy hely az online térben, ahol a nagy rohanásban megállhatnak egy kicsit az emberek. Nosztalgiázhatnak, vagy akár felfedezhetnek maguknak olyan hősöket, akikről még sosem hallottak. Az Újságmúzeum mondhatni a nyugalom szigete. Ráadásul egy eléggé nagy sziget, hiszen a Facebookon már több mint százhetvenkétezer követője van, egy-egy írásom pedig akár másfél-kétmillió emberhez is eljut naponta. A közösségi médiára sok rosszat lehet mondani, de egy jó mindenképpen van benne: tömegeket lehet elérni az érdekes, izgalmas tartalmakkal.

– Két évvel ezelőtt a valódi térbe is kiléptek a történetek, Pécelen startolt az az utazó kiállítás, amelyen megsárgult és néhol cenzúrázott hírlapok segítségével 1919-től a világháborúkon át az űrutazásokig a történelem sok szelete felvillan. Hol tart most ez a dolog?

– Több más vidéki városban megfordult a tárlat, de sajnos a járvány megakasztotta a lendületet. Remélem, hamarosan e téren is helyreáll az élet, hiszen remek kihelyezett történelemórát lehet tartani a magyar történelem legnagyobb eseményeiről tudósító lapok közt; a péceli kiállításon is nagyon jó érzés volt látni, ahogy a diákok rácsodálkoznak a sokszor százötven éves címlapokra. Egyáltalán, az újságokra, hiszen papíralapon egyre kevesebb ember olvas sajtóterméket.

Korábban írtuk


– Az Újságmúzeum mellett, Bárdos Zsuzsa szerkesztő segítségével, Mi, magyarok címmel három könyvet is jegyez, ezekben kikről olvashatunk?

– Az első kötetben a világhírű, de itthon sokszor alig ismert magyarokról írtam, a második egy nagy időutazás volt a századforduló idejébe, amikor Magyarország a kiegyezés és az I. világháború között a fénykorát élte, Budapest pedig gazdaságilag és kulturálisan is pezsgő, valódi világváros volt. És most itt a trilógia harmadik része, 51 színészlegenda, például Garas Dezső, Márkus László, Váradi Hédi vagy Zenthe Ferenc portréjával. Mivel engem mindig az ember érdekel, művészi produktumaik megemlítése mellett a személyes sorsukat állítom a középpontba. A II. világháború után az addig nagyra becsült színészeink életéről szinte semmit sem tudhattunk. Így fordulhatott elő, hogy amikor a neves színművész, Somlay Artúr 1951-ben, a Rákosi-rendszer idején öngyilkos lett, egyszerűen elhallgatták. Imádtuk Gobbi Hildát, Márkus Lászlót, Sinkovits Imrét, Őze Lajost, de csak a nyolcvanas évek végén jelent meg egy-két önéletrajzi kötet, amelyből kiderülhetett, hogyan élték meg a kommunizmust vagy ’56-ot, a félreállításokat. A rendszerváltás után több mint negyven évvel ideje megismernünk a szomorú nagy nevettetők vagy éppen a civil életben vidám drámai színészek életét.

– E kötetetek nem jöhettek volna létre a rengeteg és alapos kutatómunka nélkül. Voltak nagy felfedezései?

– Büszke vagyok rá, hogy hosszas kutatómunka után, több mint száz év elteltével sikerült azonosítanom, hogy kiről formázta meg Molnár Ferenc Nemecsek Ernő alakját. Ő volt Feiks Jenő, Molnár gyerekkori barátja. Kapcsolatuk később is megmaradt, hiszen tudjuk, hogy Molnár volt a festőművész-grafikus Feiks második házasságának tanúja is. Azt is sikerült kiderítenem, hogy Jászai Marit a saját testvére akarta meggyilkolni, ám a golyó célt tévesztett. Nem volt egyszerű dolgom, hiszen Jászai megpróbálta eltussolni a merényletet, még a nyomtatásban megjelent naplójában sem tesz említést róla.

– A fiatalabbak érdeklik egyáltalán az ezekhez hasonló régi történetek?

– Szerencsére egyre többeket közülük. Ez pedig nagyon fontos, mert az újságmúzeumos sztorik, életrajzok által megismerhetik a magyar múltnak azt a részét, amit 1945 után szisztematikusan háttérbe szorítottak, és azokat a szereplőit, akikre méltán büszkék lehetünk.