Mi történt valójában 1944-ben?

1944-ben a német megszállás alatt álló Magyarországról másfél hónap leforgása alatt félmillió magyar zsidót deportáltak az ugyancsak megszállt Lengyelország területére. Az akkor történtek azóta is egymásnak ellentmondó narratívákban élnek a hazai köztudatban, melyek gyakran aktuálpolitikai fennhangoktól sem mentesek. Ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák című könyvével, melyben tényekre támaszkodva, elfogultságoktól mentesen igyekszik körbejárni az ideológiailag és érzelmileg egyaránt terhelt témát.

A fiatal történész alapkérdése a következő: mi vezetett odáig, hogy 1944-ben a magyar bürokrácia hajlandó volt asszisztálni a németeknek magyar állampolgárok deportálásához? A könyv végén található bőséges forrásjegyzék mutatja, hogy Veszprémy László Bernát energiát nem kímélve próbálta megérteni a megérthetetlent. A válaszhoz a szerző górcső alá veszi a korabeli magyar („dunai”-típusú) közigazgatás struktúráját, amely szervezettségében messze elmaradt a szervezett poroszos rendszertől. Ugyanakkor a struktúra jellegéből adódóan a felülről jövő utasításokat gondolkodás nélkül végrehajtották, miközben az alulról jövő panaszok elsikkadtak. A szerző elutasítja a vádakat, melyek szerint a közszolgák általában antiszemiták lettek volna, vagy ideológiai okokból asszisztáltak volna a németeknek. A kép ennél ugyanis jóval összetettebb. Noha Magyarország 1944 márciusában bekövetkezett német megszállását követően voltak olyan polgármesterek és főispánok, akik lemondtak pozíciójukról, mások passzív ellenállással próbálták enyhíteni a károkat. Ami viszont az állami bürokráciát illeti, ott európai viszonylatban mérve jelentős arányban cserélték le a bürokratákat. Nekik ugyanakkor – épp a közigazgatás struktúrája miatt – nagy mozgásterük maradt, így a közigazgatáson belül is számos kísérlet volt az ellenállásra. Voltak, akik a retorzióval dacolva zsidókat bújtattak vagy figyelmeztették őket a közelgő vészre. Mindezek ellenére a rendszer méreteiből és struktúrájából adódó tehetetlenség végzetesnek bizonyult, az egyes személyek németbarátsága, szovjetellenessége, szervilizmusa, karrierizmusa vagy épp antiszemitizmusa pedig nagyban segítette a tömeges deportálásokat. A szerző Horthy Miklós szerepét is vizsgálja, bemutatva a kormányzó nehéz helyzetét, és elutasítva a teljes Horthy rendszer összemosását annak német megszállást követő szakaszával. A hosszúnak nem nevezhető, de tartalmilag annál sűrűbb könyv végére egyértelművé válik: a fiatal szerző sikerrel ugrotta meg a feladatot, és olyan munkát tett le az asztalra, ami hozzásegíthet ahhoz, hogy végre egy közös nemzeti narratíva alakuljon ki az 1944-ben történtekről.